Kicsit kalandos úton és módon eljutottunk a Jeli arborétumba, farkas éhesen. Kaja persze a környéken nem kapható, a közelgő vihartól azonban félünk, tehát jobb lenne előbb bemenni. És lőn 116db kép, majdnem mindet feltettem ide, hogy nézegethessétek.
Egyetlen szó, mégis körülötte forog az egész mocskos kapitalista (ahogy apukám mondta volt cca. 10 évesen: “Kapila Pista”) világ. Mindenki imádja, az egész média azt szajkózza, azt tömi a fejünkbe, hogy pénzből soha nem elég; hogy csak az ér valamit, akinek sok pénze van (de legalábbis nagy melle, amivel sok pénzt lehet keresni). Még egyes politikusok is mernek ilyen kijelentést tenni, hogy “aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”. Én azt hiszem, nekem ettől némiképp eltérő véleményem van, ezt szeretném megosztani veletek.
Gyűlölöm a pénzt. És mégpedig éppen a fent leírt okokból. Ezt most nem úgy kell érteni, hogy nem szeretem, ha sok pénzem van, vagy utálom azokat, akiknek sok pénze van és csak azokat szeretem, akiknek kevés. Az ellenkezője sem igaz. Sőt, még csak ilyen nosztalgiázó poszt-kommunista sem vagyok, mint egyes nagytudásúak. Azt gondolom, hogy a pénzre szükség van. Még az egyenlőtlen pénzeloszlásra is szükség van; szükség van olyanokra, akiknek nincs, és olyanokra, akik azt sem tudják, hová tegyék. Én viszont egyik csoporthoz sem szeretnék tartozni sohasem. Gyűlölöm, mert elhatárol és feszültséget teremt; de szükségesnek tartom a létét.
Elsősorban a gazdaság számára van szükség a pénz (sőt, a fedezet nélküli pénz) létezésére. Ha ez nem lenne, a mai napig a cserekereskedelemben látnánk a perspektívát, és nem lenne értéke olyan dolgoknak, mint az emberi munka. Meg hát mit adnánk a havi internet-előfizetésért cserében? Birkát? Szóval röviden szólva pénz kell. Hogy mennyi pénz kell, azt már nehezebb lenne megfejteni. Sokáig minden egyes nyomtatott pénznek volt meglévő aranyfedezete, ezt aztán a hitelezés fellendülése eltüntette a piacokról. Ma már talán ezresekben mérhető a meglevő aranykészletek és a kiadott pénz értéke közötti szorzó. Valami tehát rossz irányba megy, ment. A válság, bármilyen furcsa is, valamelyest segített ezen, mivel sok körbehitelezés eltűnt a piacról (a hozzájuk tartozó fiktív nyereségű bankokkal együtt). Mégsem ideális ez így. Most evezzünk át a hazai vizekre.
Ahogyan látom (számszerű tapasztalattal alá is tudom támasztani), egy átlagos család képes lehet megélni olyan havi 250.000 jó magyar Forintból. Ebbe nem számolom bele az autó- és lakáshitelek törlesztőrészletét, mindenki adja hozzá a sajátját. Maradjunk azonban a konkrét példánál, egy örökölt ház és egy régi autó fenntartása belefér a keretbe. Két kereső, másik két fiatalkorú eltartott. Nahát azt kell gondolnom, hogy ez az ország egy jó részének nincs meg, vagy erős hitelekkel rontják az esélyeiket. Legalábbis az ország “sír, mint a fürdős kurva”, tehát ezt tudom kikövetkeztetni. Amennyiben kicsit jobb a helyzet, akkor meg tessék tulajdonképpen kussolni.
Az én életvitelem ennél sokkal több pénzt kíván, és tulajdonképpen ezzel semmi baj sincs. Meg ha végiggondolom, akkor azért minden esélyem megvan rá, hogy ennél sokkal többet is keressek majd egyszer (még ha most nem is). Egyedül. Nem szeretem a pénzt, de azért jó, ha egy bizonyos mennyiség mindig a rendelkezésemre áll. És teszek azért, hogy mindig legyen elég. Spórolok mindenen. Nagyon meggondolom, hogy mire költök pénzt, és nem sok fölösleges dolgot veszek. Azt mondják, hogy nem sok dologra költök, de abból a minőségre törekszem. Ez így is van. Kialakult bennem egy kereslet a jó dolgok iránt, és ehhez bizonyos mennyiségű pénz megléte elengedhetetlen.
Nagyon zavar viszont a szegénység. Talán nem is konkrétan a szegénység, hanem a nehézségek a megélhetéssel. Azt gondolom, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne a megélhetésével kelljen törődnie, hanem a hobbijaival. Ez viszont Magyarországon nagyon kevés embernek adatik meg. Törekszem arra, hogy az én családom semmiben se szenvedjen majdan hiányt. Vannak olyanok, akikkel jóban vagyok, és akiknek valamilyen módon szeretnék segíteni, mégsem tehetem, mert nem fogadják el. Értem azt, hogy az emberek méltóságát bizonyos fokon sérti, amikor valaki segítséget ajánl fel. Az elfogadással elismerjük, hogy gyengék vagyunk. Mégis azt gondolom, hogy a dédapám mondása erre az optimális megoldás: “Ha adnak, fogadd el; ha ütnek, szaladj el”.Nem is értem, akik ezt nem fogadják meg, legalább kis szinten.
Szeretnék úgy élni, hogy ne kelljen törődnöm a pénzzel, mert nagyon utálom. Legyen mindig pont elég. Egy tisztes megélhetést szeretnék, nem gazdagságot. Ezért lógok ki a sorból…?
Van némi mondanivalóm. Összegyűlt az elmúlt majdnem egy hónapban. Olvastam inspirációt, és valamikor nem olyan rég hallottam a rádióban valami rövid elmélkedést is a boldogságról. Erről szeretném kifejteni a véleményemet.
A bejegyzés címe nem véletlen agyszülemény. Ami azt illeti, legalább háromszor átírtam, és legalább öt percig semmi más nem szerepelt az adminfelületen, mint a cím. Mindent el kellett mondanom, maximum három szóban. Úgy gondolom, hogy egy címnek össze kell foglalnia a mondanivalót. Úgy gondolom, hogy nem szabad, hogy a cím egész mondatos legyen, mert az elvonja a lényegről a figyelmet. Legyen hát a bejegyzés tartalma is a cím szerint rendszerezve. Le kell szögeznem, hogy a cím rólam szól, ezért minden szavam szubjektív.
Rosszkedvű vagyok? Most igen. Sőt, ki kell hogy ábrándítsalak benneteket, többnyire rosszkedvű vagyok. Nem tudom magam kialudni, folyton idegesnek érzem magam, és gyakran voltam mostanában beteg. Nem nyertem még vissza eredeti formámat sem fizikailag, sem pedig szellemileg. A kettő persze erősen összefügg, ezért is vagyok rosszkedvű. Hogy miért stresszelek ennyit, őszinte leszek, nem tudom. Talán a munka terhe, talán a baráti kört nem bírom (néha egészen úgy tűnik, hogy csak ez a gond a munkában is). Az is lehet, hogy túl sokat vállalok a munkámon kívül, túl hasonlóakat. Valamiért könnyebb volt éjszakába nyúlóan az iskolában karbantartási munkákat végezni, amíg nem csináltam ezt előtte egy hétig…
Mindenesetre nem vagyok motivált a munkámban, és ez rányomja a bélyegét a többi tevékenységemre is. A munka elveszi az energiámat, elég egyszerű feladatot sem tudok végrehajtani a saját házam táján (akár szó szerint, akár képletesen). Egyszóval lusta vagyok. Folyton csak aludnék, csak aludnék és aludnék. Nem tudom magam rávenni hasznos dologra, csak nagyon ritkán. Így sosem fogok elkészülni semmivel. Egy dolog van, aminek a határidejeit betartom, az az egyetem.
Hogy mitől lennék jókedvű? Ha tudnék magamnak motivációt találni a mindennapokra, ha nem csak a hosszú távú céljaim éltetnének, hanem a másnapra is lenne valami, ami miatt érdemesnek látom felkelni. Ha nem kéne törődnöm a napi bajokkal, vagy ha érezném a mindennapi hálát. Valami ilyesmi. Amikor hétvégén nincs rajtam a teher (inkább hosszú hétvégéken érzem), akkor jókedvű szoktam lenni. A fényképezőgéppel a nyakamban, vagy a dákómmal a vállamon, hasonlók. Akár reptér végében a kifutópályát figyelve, vagy bármi hasonló. Ilyenkor jól érzem magam. Amikor valamit jól végzek el, akkor is jól érzem magam. Hát mostanában egyre kevesebbszer.
Ilyesmi számomra a jókedv és a rosszkedv, feltételezem, erősen extrapolálva, hogy az egész világ ilyesmiket gondol róla.
És ugyanakkor, mindennek ellenére, vagy éppen ezért, boldog vagyok. Élek egy szerető családban, akik mindenben támogatnak (kicsi noszogatásra még a rossz döntéseimben is). Együtt lehetek egy olyan lánnyal, akit szeretek, és akiről tudom, érzem, hogy viszont szeret. Nem is kicsit. És az, hogy a mindennapok vitái a mi életünkből majdnem teljesen kimaradnak, csak még boldogabbá tesz. Boldog vagyok, mert vannak céljaim az életemmel, és tudom, hogy meg fogom őket valósítani. Egészséges vagyok (legalábbis hosszú távon nézve az életemet). Ezért vagyok boldog, vagy valami ilyesmi miatt.
És ugyancsak erősen extrapolálva azt gondolom, hogy az egész világ ilyenek miatt lehet boldog, ha az lehet. Ez sokkal ritkább.
Sokan írják, hogy boldogok, amikor pedig látszik, hogy ez a boldogság csak egy pillanatnyi jókedv, egy hullámvasút. Nem hiszem, hogy ezt a szót ilyen állapotra kéne elpazarolni. De ezt egészen valószínűleg én gondolom csak így. Hát gondoljátok át, mit akartok az élettől, legyetek boldogok, de ne legyetek feltétlenül rosszkedvűek sem, nem feltétel… Célok, motivációk, köszönömök. Ezek kellenek az élethez. Nem pénz, nem hírnév, nem nagy mellek, stb. Láttatok már boldog celebet…?
<!- Akár vissza is dátumozhatnám ezt a bejegyzést, az ilyesmi mostanában úgyis nagy divattá lett. De tekintettel arra, hogy a tegnapi és mai gondolkodások, beszélgetések összessége adja a lentebb olvasható bejegyzés apropóját, mégiscsak hagyom március 16-án a dátumot. A helyzet ugyanakkor az, hogy a tegnapi napról és általában a nemzeti ünnepekről fogom személyes véleményemet megírni. A fő inspiráció egy blogbejegyzés és Dia erre adott reakciója (ez magánügy, nem másolom ide) volt, azonban sok mindent továbbgondoltam. ->
Ünnepet kellett volna tegnap tartanunk, nagy Ü-vel, félkövérrel szedve. Ezzel abszolút egyetértek (a bejegyzésre reflektálva), és azzal is, hogy ami tegnap a városban folyt, az minden volt, csak ünneplés, megemlékezés nem. Nagyon unom már, hogy hosszú évek óta minden nemzeti ünnepünkön kizárólag a politikusokat hallgathatom, ha kimegyek a városba (ha kimennék); egyik vagy másik oldalról, egyre megy. Nem szeretem, hogy ezen a szép márciusi napon az arcomba tolják a napi sérelmeket. Van Magyarországon 362 (idén 363) nap, amikor érdekel a napi politika, és amikor figyelek is rá. Március 15., augusztus 20. és október 23. nem ilyen napok. Tegnap nem voltam hajlandó még a híreket sem elolvasni. Nem érdekel, melyik tüntetésen hány hülye volt, és nem érdekel az sem, hogy melyik Kedves Vezető mit mondott híveinek. Mert nekem egyik ilyen vezető sem képes semmit mondani már nagyon hosszú ideje.
Nem szeretem azt sem, hogy pár éve, az egyik elmúlt választás alkalmával március 15.-től a választás napjáig (esetenként még tovább) egyes csoportok folyamatosan viselték a kokárdát. Mert a kokárda – szerintem – nem arra való, hogy valamilyen eszme, vagy politikai párt mögé sorakozzunk fel. Vannak erre nagyon hatásos más módszerek. A nemzeti színű szalag számomra a Nemzet (nagy betűvel) összetartozását jelentené, de az ilyen félrehasználások miatt mára sajnos teljesen elidegenedett tőlem. És nem is viseltem sem tegnapelőtt a munkahelyemen, sem tegnap, sem pedig ma itthon vagy az utcán. Mert nem akarok azokhoz tartozni (bár megértem az álláspontjukat), akik szerint vannak ők (a nemzet), és van a sok ellenség, aki velük nem ért egyet (a többi Magyarországon élő, minden más álláspontot valló, az EU, stb.). Mert szerintem mindenki magyar, aki magyarnak vallja magát. Nem szeretem, hogy valakik bohócot csinálnak az országomból, és személyes szimbólumot csinálnak annak bizonyos nemzeti jelképeiből.
Az ünnepnapokon szeretek visszagondolni arra, hogy miről szólt ilyenkor a történelemóra általános iskolában. Nem volt ez olyan régen, csak 6-8 éve. Arra emlékszem, hogy úgy gondoltunk Petőfire, Kossuthra, Batthyányra és a többiekre, mint a Nemzet (nagy betűvel) Hőseire (szintén nagy betűvel). Ugyanez vonatkozik Szent Istvánra, Nagy Imrére, és az összes névtelen hősre, aki valamilyen módon részt vett akár az államalapításban, akár az 1848-49-es vagy az 1956-os forradalomban. Az ilyen órákon láttuk azt, hogy bizonyos emberek önfeláldozása nélkül a mai jóléti (bár kicsit döcögő) Magyarország, a szülőföldünk, nem is létezhetne.
Számomra magyarnak lenni ma egy kétes érzés, ami persze teljesen szürreálisnak tűnik, ha mondjuk egy francia vagy angol nemzettudatára gondolok. Sokszor sajnos azt érzem, hogy nem akarok ehhez a nemzethez tartozni. Amikor azt látom, hogy az ország, mint egy nagy birkacsorda halad valamilyen szakadék felé, és az egész Európai Unió, az USA és a nemzetközi közgazdász-társadalom rajtunk röhög (vagy sír, ki-ki vérmérséklete szerint), olyankor nem szívesen mondom azt külföldön, hogy én Magyarországról jöttem. És reménykedek abban, hogy a külföldiek emlékezetében nem az marad meg, amit az elmúlt nagyjából 10 évben művelünk (több téren is, de a gazdaság a legjobb példa).
Remélem azt, hogy a latban nagyobb súllyal szerepel a gyönyörű Budapest, a Balaton-felvidék, a Mátrai hegyek. Talán a történelemben nagyobb súllyal szerepel a hibás rendszerváltásunknál Eger várának ostroma, a fent említett hősi forradalmak, a két Németország egyesítésében vállalt kiemelkedő szerep. Nagyobb súllyal esik latba az olimpiákon szerzett aranyak száma, Puskás Öcsi, Talmácsi Gábor, Hajós Alfréd, és még ki tudja, hány sportoló teljesítménye, mint a NOB volt elnökének plágiumgyanús (nem ismerve a részleteket) doktori disszertációja. Talán figyelembe veszi valaki Bartók Béla, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, Rejtő Jenő, Kertész Imre, és még megszámlálhatatlanul sok művészember tudását. Talán a makói hagyma, a herendi porcelán, a szegedi paprika vagy a Pick szalámi, a Tokaji Aszú, az Egri Bikavér, a gulyásleves jutnak az emberek eszébe, amikor Magyarországot említem nekik.
És amikor ezekre gondolok, az én szívem is melegséggel telik el. És művelem a nyelvemet, amely Európában már-már egyedülállóan bonyolult. Próbálom helyesen használni még az internet rohanó és figyelmetlen világában is. És szeretem a magyar népzenét (keverve a cigányzenével is), a néptáncainkat. Tisztelem a nemzet sportolóit, még azokat is, akik anyagi vagy egyéb okokból az országon kívül élik mindennapjaikat. Tisztelem a magyar tudósokat, művészeket, az egyszerű magyar munkásokat is. Igen, azokat, akik a téglát rakják az építkezésen, vagy akik felsöprik embertársaik mocskát az utcáról. Tisztelem azokat, akik tesznek valamit. És nem tudom tisztelni azokat, akik az ország tetején ülnek a Parlamentben (ami véleményem szerint Európa egyik legszebb épülete, pedig elég sokat láttam már); mert látszólag ők sem képesek megtisztelni a Nemzeti Ünnepet azzal, hogy egy napra elfelejtik az ellenségeskedéseiket.
Amikor valamilyen magyar sikereiről hallok, megdobban a szívem. Ha a Himnuszt hallom, énekelem, mindig könnyek szöknek a szemembe. A Szózat olyan tettrekészséget ébreszt bennem, mint talán semmi más. Ha a magyar zászlót látom egy sporteseményen, vagy bárhol máshol, arra gondolok, hogy ez a hazám. És amikor arra gondolok, hogy éppen elhagyni készülök ezt az országot, mindig összeszorul a szívem. Nagyon sok magyar költő verse, és nagyon sok magyar szerző dala könnyeket csal a szemembe, mert eszembe juttatja, hová tartozom. És nagyon szeretném, ha egyszer majd a gyermekeim is ugyanezt éreznék. Ha még lenne egy ország, ahová hazatérhetek, akár új alapokon is. Mert látszólag szükség van a társadalom újjáépítésére.
…
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.Vörösmarty Mihály – Szózat
Ma a családdal voltunk Balatonfüreden és Tihanyban. A két órás ebéd után sétáltunk a parton, illetve az apátság környékén. A fotók ezen az úton készültek, a legjobb 16-ot választottam ki a 43 elkészült képből. Nézzétek élvezettel.
Meglépek. Szeptember közepe táján áthelyezem a székhelyemet Britannia földjére.
Előszöris elnézést kell kérnem mindenkitől, akivel nem közöltem személyesen, hónapokkal ezelőtt, stb, stb. De ti voltatok azok a nagyon sokak, akiknél nem tartottam fontosnak, hogy ezt megbeszéljük. Eleinte, nagyon hosszú időn át, összesen egy emberrel beszéltem ezt meg, vele osztottam és vitattam meg a terveimet, a vágyaimat és a félelmeimet. Aztán amikor már minden kialakult, úgy február elejére, elmondtam a családomnak is, hogy mit tervezek, és kértem a tanácsukat meg a segítségüket (amennyire szükség volt rá). Mindenki másnak azt mondtam, hogy majd márciusban válaszolok erre a kérdésre. Ez azért alakult így, mert az egyetemnek is ebben a hónapban kell válaszolnom majd.
Merthogy, aki nem tudná, engem felvettek, és ezen az eltelt egy év sem változtatott semmit. Talán csak a költségeken, de azok meg a megegyezés alapján nem az én gondom – egyelőre, teljesen. Hogy miért döntöttem így, szerintem egyáltalán nem kérdéses. Nem látom itthon – és egyre kevésbé látom – a perspektívát az oktatásban és a munkában, az életben egyáltalán. Egészen pontosan teljesen kilátástalannak látom a jelenlegi autoriter rendszerben a szabadelvű lelkem jövőjét. Mivel nem vagyok hajlandó röghöz köttetni magam, így nem maradhatok itthon. Ez részben sajnálatos, másrészt pedig egy jó előre látható folyamat eredménye. A szakmai és az emberi kilátásaim is kifelé vezetnek, így hát nem volt más választásom, mint így dönteni.
Ezt előre lehetett tudni. És hogy akkor miért nem kezdtem el az egészet 2011-ben? Nagyon sokrétű és messzemenő, mély indokaim voltak erre. Volt még itthon jópár elvarratlan szál az életemben. Nem voltam lelkileg felkészülve arra, hogy itthagyjam a barátságaimat és a családomat. Nem voltam felkészülve arra, hogy itthagyjam a Karinthyt (ezt mára a csodálatos környezettel sikerült elérni, örülök, hogy hamarosan szabadulhatok). És persze végülis nem lehetett egy két hetes párkapcsolatban benyögni, hogy akkor szia, három hónap múlva találkozunk… Ezt nem tehettem meg. Persze kérdéses, hogy végülis ezen a szálon mi fog történni, de ehhez senkinek semmi köze. Mindenesetre most már készen állok, ha kell, egy-két hónapon belül fel tudnék már szállni a repülőre, amint minden cuccomat jó előre megtervezve összeszedtem.
És hogy mi lesz a valós menetrend? Most, március-áprilisban le fog zajlani a jelentkezés véglegesítésének a folyamata. Ezen kívül szállást szerzek (ez nem csak a saját akaratomon múlik, de akinek kell, az tudni fogja), és utánanézek a tandíjtámogatásnak, majd igénylem is azt, mivel mindezt még lehet az interneten. Amint mindezek megvannak, minden iratomat, személyes dolgomat elrendezem, amit kell, azt lezárom, felújíttatom, megrendelem. Ez már a nyár elejét fogja képezni. Június 30-án leteszem a munkámat a gimnáziumban végleg, optimális esetben a következő kettő-négy hétben mindent átadok az utódomnak. Előre szólok, hogy az utódomat nem én szeretném kijelölni, interjúztatni, megszerezni. Legyen ez annak a dolga, akinek fontos. Ezek alapján nagyjából július végétől (amikor betöltöm a 21-et) nem fogok dolgozni, csak szórakozni, pihenni, magánéletet élni. Augusztus végén elmegyek csibetáborba, szigorúan szórakozni és nem dolgozni, mondjuk csoportot vezetni, azt még úgyse csináltam. Szeptember elején itthon leszek, és pakolok, gyűjtöm a cuccaimat. Amikor kell, felszállok a repülőre (egyedül vagy mással, meglátjuk), és onnantól csak skype-on vagy MSN-en lehet majd elérni. Hogy utána mi lesz, nem tudom. Valószínűleg megtanulok angolul.
Akit más is érdekel, az már megkérdezett, vagy még meg fog kérdezni. A blogomból ne várjatok bővebb magyarázatot. És kívánjatok sok sikert, még ha nem is gondoljátok komolyan.
Azt utálom a legjobban, amikor nem rajtam múlik. Amikor valami nem az én kezemben van, amikor valami olyan történik, amit én nem tudok megoldani. Talán csak a konvenciók miatt, de ez nem jelent semmit. És átérzem, és beledöglök, de nem tehetek semmit. Talán egyszer azok is megértik, akik csak az önvédelmet látják ezzel szemben.
Van hozzá megfelelő verssor is már idéztem ezt, találjátok meg az idevágót:
Ady Endre – A fiaim sorsa
Úgy kötöm meg a szivemet is,
Miként strófákkal kötöm meg a dalt:
Keresem és kerülöm a vihart.Utált béklyókért esdve futok,
Gyűlölöm és megáldom az eszem,
De ha feledni kell, emlékezem.Faképnél hagynám százszor magam.
Mindig őrülten szépet akarok
S gyáva kutyaként a vágyba halok.Fiaim: álmok, őrületek,
Apátok hű, jóságos: a Halál,
De meggyilkol anyátok: a Szabály.
Írok, mert írnom kell. Nem érzem jól magam, és most nem arra gondolok, hogy már hónapok óta nem kapok arra 3 napot, hogy kipihenjem magam. És nem megyek orvoshoz, mert tudom, hogy nem a nátha a baj. Nem érdekes, mennyire vagyok beteg, azért mindig van valami, ami miatt mégiscsak be kell menni, ami miatt mégiscsak ki kell hagyni a pihenést. Elfáradtam. Na persze nem a napi 8 órától, aminek úgyis csak egy része a konkrét munka, rohangálás. Az zavar, hogy beteg vagyok, és mintha senki észre se venné, ugyanazt kapom, mint amikor semmi bajom. És persze ugyanazt is csinálom meg, csak a végére hazaérek, és összeesek. Nem baj, lehet ezt csinálni, csak el fog múlni az az illúzió, hogy egy emberséges munkahelyre csöppentem. Ja, de ez már régen elmúlt. Unom, hogy mindent ingyen csinálok, akár belevág a munkakörömbe, akár nem. És még mosolygok is hozzá. De ha véletlenül egyedül csinálok valamit, az már nem elfogadható. Ha véletlenül önálló döntést hozok, az csak rossz lehet. És még csodálkoztok, hogy elfelejtek egy-két dolgot? Hát ez van, kérem. Ha azt akarják, hogy a munkámat hiba nélkül végezzem, akkor ne nekem kelljen más munkáját végezni. Talán. Ez biztos segítene a dolgon. Sőt, lehet, hogy másoknak is segítene, mert rájönnének, hogy a saját munkájuk elvégzésére alkalmatlanok. Ez előfordulhat. Egyre inkább úgy érzem, hogy könnyű szívvel hagyom majd itt nyár elején a munkahelyem, és nem fogom magam törni, hogy felkészült utódom legyen. Mert nekem se mondta el senki, hogy mit fogok csinálni, hát mégis sikerült. Nem is érdekes. Szarul vagyok, ha nem tűnt volna fel.
Első és legfontosabb hír, megjött a jogosítványom. Ez pontosan ennyit jelent, benne van a pénztárcámban, és nem használom. Nem is tehetem. Még egy ok, hogy utáljam a havat, és hogy nincs saját autóm (amit egyébként fölösleges pénzkidobásnak tartanék). Nem mondom persze, hogy nincs igazság abban, hogy az ember az első kilométereket ne hóban tegye meg, de ha a vizsgám is abban volt… Mindegy.
A havazást amúgy még több okból is utálom. Egyrészt, mivel erős fényvisszaverő hatása van, konzerválja a hideget, amit a meteorológusok meg is erősítenek, még legalább 1-2 hétig marha hideg lesz. Másrészt a hó azt idézi elő, hogy az embernek oda kell figyelnie, nehogy hasra essen a járdán. Harmadrészt nincs kedvem kimenni a hóba, előbb felsorolt okokból. Ergo nem is mozdulok ki. Csak amikor muszáj, vagy ha kocsival viszik a seggem.
Most a munkáról szeretnék írni egy kicsit. Kívülről nyilván úgy néz ki, hogy semmi különleges nem történik, és még csak nem is megterhelő, amit csinálok. Sőt, bizton mondhatom, hogy én is így gondoltam, amíg ki nem próbáltam egy darabig napi 8 órában. Nem egyszerű a kapcsolattartás a tanárokkal, és nem egyszerű sokszor azt megoldani, hogy minden azonnal készen legyen, amilyen hamar csak lehet. Nem lehet normálisan TODO listát tartani, mert annyi prioritás van, hogy kezelhetetlenné válik a történet. Persze első munkahelynem kiváló, mert legalább sokszor érdekes, és kihívást jelent. Ugyanakkor nem kevés stresszel jár. És nem hiszem, hogy ha valaki idősebb, mint 35, attól ne tudná elvégezni a feladatot. Nem írjuk le a középkorúakat, hiszen ők tapasztalatukkal sokkal jobban meg tudnak oldani bizonyos feladatokat (elsősorban a kapcsolattartást), mint mi, fiatalok, pályakezdők.
Összességében azt gondolom, hogy jót tesz nekem ez az egy év munkatapasztalat, és felfrissíti az agyamat, hiszen most nem kell minden nap határidőkkel foglalkoznom. Amikor hazaérek, azt csinálok, amit akarok, nincs hazahozott munka, lehet pihenni, nincs házifeladat… Előnyök egész hada. A hátrány meg az, hogy csúszom és felejtek egy évet. Ezt ki lehet kúrálni némi plusz munkával. Most úgy állok, hogy boldog vagyok és kezdem magam rendbe szedni mind gondolati, mind pedig élet szintjén. Kívánjatok sok sikert a továbbiakra!