Ez egy nagyon régi történet, amit már sokszor feldolgoztam, de valahogyan mindig csak egyedül volt rá lehetőségem. Most lehet, hogy itt az ideje utoljára, minden ellenszenv elmúlásával is megtennem a visszatekintést.

Rendben, fellángoltam. Nagyon gyorsan és értelmetlenül szerettem bele valakibe, akibe talán nem lett volna szabad. Nagyon megszerettem a kezét, és azt hittem, hogy örökké ez a kéz fog nekem biztonságot nyújtani. Pedig valójában (és erre később gondoltam is), fordítva kell lennie. A kéz egy nőé volt (mily meglepő), és a kézhez tartozó nőt is nagyon szerettem. Nem is ezzel volt a probléma.

A baj azzal volt, hogy egészen gyermeki voltam, és mégis, sokkal többet vártam volna viszonzásképp. Nem tudtam megadni azt, amit meg akartam adni. Frusztrált voltam, és folyton hullámzó volt az állapotom. Depresszióból önimádatba, majd őrült szerelembe, majd ismét depresszióba estem, és így tovább. Ilyen voltam régen, és valahol ilyen vagyok most is.

Támadó voltam, és bántó volt a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz. Csak azért álltam szóba másokkal, mert valamilyen érdeket láttam abban, hogy velük beszéljek, találkozzak. Utáltam az életet, a társadalmat, és utáltam magamat is. Mert tudtam, hogy én mégsem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam, és mégsem tudtam ellene tenni semmit. Bármit tettem, ami bántott másokat, rettenetesen megbántam, sokszor még abban a percben, és mégsem tudtam bocsánatot kérni. Nem voltam rossz ember, de ez nem látszott rajtam. Senkinek nem akartam, mégis sokaknak tettem rosszat.

Egyetlen ember volt a közvetlen családomon kívül, aki felismerte bennem a jót, és azért szeretett. Ez a lány volt az, akinek a kezét megfogtam, és akivel eltöltöttem másfél nagyon küzdelmes évet, hogy azután óriási csapással dobjam el magamtól. Ő tudta, hogy milyen akarok lenni, és mindig támogatott ebben. Körülvett a rajongó szeretetével és csodálta az energiáimat – még akkor is talán, amikor ellene fordultak. Szeretett engem, és én is szerettem, de talán nem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

Sokat segítettem neki, fogtuk egymás kezét (képletesen) és új élet felé irányítottuk a másikat. Amikor véget vetettem a kapcsolatnak, amiben kezdtem nem látni a boldogságot, azt hittem, hogy nem jutottam sehová és hogy majd a másik is visszasüllyed oda, ahonnan elindultunk. Amikor vége szakadt a kapcsolatnak (végét szakítottam), ugyanis, volt már valami látható fejlődés. Életcélok, elkezdett megvalósítások és sok-sok viselkedésbeli változás. Én azt hittem, hogy ha nem támogatjuk egymást, akkor az egész a visszájára fordul és mindenki kezdheti elölről.

Öntelt szokásomhoz híven, nagyon nagyot tévedtem. Mert ma, visszatekintve, azt kell látnom, hogy sok minden változott meg bennünk ennek a kapcsolatnak hatására, csak olyan módon, hogy az fel sem tűnt. Csak magamról beszélek, de nem önzésből, hanem tudatlanságból és a kifejezőképesség hiányából teszem.

Sokkal visszafogottabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy még a legjobb pillanataimban is sokszor fájdalmat okoztam, önfejű és nagyon agresszív voltam, és kezelhetetlen. Nem engedtem, hogy szeressenek és én sem mutattam meg, hogy szeretek. Ezt hosszú szenvedés után tudtam csak levetkőzni magamról, mert sokkal jobban ki kellett nyitnom magamat, mint addig bármikor. Hónapokig szenvedtem, több, mint egy évig felejtettem. Sok mindenben visszafogtam magam, rájöttem, hogy nincs hová harcolni, vitázni. Rájöttem, hogy nem szabad a fellángolásaimat minden alkalommal komolyan vennem (és ennek ellenére mégis megtettem még párszor), viszont mást sem mindig.

Később volt egy szenvedős, átmeneti kapcsolatom, amikor talán nem is voltam szerelmes, viszont annál inkább szánalmas. Volt fellángolás, volt elhamarkodott döntés és még sok minden. Volt sok-sok kosár, amit kaptam, és ezek edzettek. Most megint boldognak érzem magam és teljesnek, és ez a hosszú hullámvasút-kapcsolat nélkül meg sem valósulhatott volna. Ezért köszönöm.

ui. Két év után a sebek behegedni látszanak… A maroknyi szerelem emléke és hatása viszont megmaradt.

Ezúton szeretnék minden olvasómnak boldog karácsonyt kívánni, illetve sikeres új évet is, addig valószínűleg nem fogok már írni. Mindenki pihenjen sokat az ünnepek alatt!

Mindig is vonzott az utazás. Céltalanul, bele a semmibe, ahová éppen sikerül; vagy akár céllal, előre eltervezett menetrenddel, minden pillanatban tudva, hogy hol vagyok. Az utazás megadja azt a lehetőséget, hogy megtisztítsam a gondolataimat, hogy elsimuljon a hangulat, hogy lenyugodjon a kedély. Minden pillanat, amit utazással töltök, hasznos idő. Amikor valami elrontja a kedvem, mindig azonnal utazni vágyom. Gondolkodni. Elmenni, messzire. És amikor az egyetlen lehetőség a menekülésre ugyancsak az, hogy utazok, akkor én elindulok és nem állít meg senki. Nincs ellenfél, nincs külvilág, mindenkin át kell és át lehet gázolni, csak mehessek. Ugyanakkor röghözkötött életem van. Nem változtatom meg a lakhelyem, nem megyek sehová sem, még szórakozni sem. Mert utazok, de nem azért, hogy máshol legyek. Sokkal inkább csak azért, hogy ne legyek ott, ahol éppen vagyok. Időlegesen. Ha oda-vissza sétálok egy szobában, már az is elég. Már akkor is utazok, sosem vagyok egy ponton. Mindig vissza lehet térni. És amikor legjobban szorongok, akkor össze lehet gömbölyödni, és el lehet aludni, hogy a gondolatok elmúljanak, kisimuljanak, tisztuljon a fej. És tisztul is. Csak ne kéne minden nap………

Két esetben nem írok mostanában blogot: amikor semmi értelmes nem jut eszembe, és amikor olyan értelmes jut eszembe, amit nem akarok megosztani. Mivel ez utóbbi mostanában igen gyakran fordul elő, csak a vázlatok gyűlnek, a posztok elmaradnak. Pláne a magánéletemről.

Komolyan azt kell gondolnom, hogy az emberek nem kíváncsiak rám, mert ha nem írok, senki nem kérdezi, mi van… Persze azért a látogatottságom nem olyan alacsony (átlag kb. napi 5 ember), de mégis, ha végiggondolom, senki nem kérdez és senki nem is válaszol.

A helyzet valójában az velem (és most nem menekültök attól, hogy leírjam), hogy semmi sincs velem. Ilyen egyszerűen. Egészen beszürkültem, mint az időjárás. Keddtől megyek vezetni (amennyire oktatóm és az én naptáram fedésbe tud kerülni), ugyanaznap részt veszek az EÜ-tanfolyam első felén, csütörtökön a másodikon. Közben készülünk a szalagavatóra, ami meg pénteken lesz… Szép hétnek nézek elébe, de nem bánom, legalább csinálok valamit.

Van magánéletem is.

Visszatérve a munkára, úgy érzem, hogy kezdem magaménak érezni a munkakört, amiben tulajdonképpen ötödik éve nyúzom magam. Merthogy ugyan fizetés nélkül, de majdnem ugyanezt csináltam eddig is. És hogy milyen lesz a jövőm? Majd a jövőben kiderül, minden tervem szépen fel van építve.

Ideje lesz megint barátnak lenni, mert látszólag szükség van rám. Több ponton is. Találkozni kell, és munkán kívül. A dolgok ugyanis sosem olyanok, ha amúgy az agyam éppen ügyeletes mindenest játszik. Mert mindig jól el tudtam választani magamtól a magánéletet, amikor dolgozom. Fordítva meg sosem. Ezt bizony ki kell bírni.

Tulajdonképpen fáradt vagyok, és összefüggéstelennek tűnök és rosszkedvűnek. Pedig inkább csak kicsit csalódott vagyok az elmúlt hetet illetően, amúgy nem lenne rossz kedvem. Ma este korán lefekszem, holnap aránylag korán kelek, és kedden meg… Hát, reggel hatra már KöKin kell lennem, vezetni. Meglátjuk, sikerül-e. És hogy mikor pihenem ki magam? Olyan közel van már a karácsony, csak 4 hét… Addig már fél lábon is kibírom, nemde?

Ez egy abszolút munka-orientált poszt, amelyben csak egy-két hibára szeretnék fényt deríteni… És lehet, hogy betegesen rosszul fog hangzani az egész, pedig nekem alapvetően tetszett a rendezvény.

Noshát: Iskolám, jelenlegi munkahelyem idén kezdte meg 26. tanévét, tehát betöltötte a 25-öt. Ennek örömére (és az öt évvel ezelőtti hasonló ünnepség mintájára) rendeztünk egy jubileumi műsort, amelyet az iskola melletti sportcsarnokban tartottunk meg, mintegy 500 vendég előtt (köztük kb. 250 jelenlegi diák, ha jól tippelek).

A műsor előkészületei mondhatni még pont időben elkezdődtek, amikor a tanév is. Ekkor már végleges volt az időpoont, tehát nem lett volna bonyolult mindent jó előre eltervezni és megszervezni. Mégsem így történt. Az őszi szünet előtti utolsó héten kezdett az egész dolog úgy-ahogy formálódni, ami, mint láthatjuk, bőven kései egy ilyen rendezvényhez. Ennek sok következménye lett:

Mivel nem küldtünk ki időben meghívókat (úgy gondolom, hogy nem két héttel, hanem legalább egy hónappal előre kellett volna), sokan már nem tudták elhelyezni a rendezvényt a programjukban. Ennek következtében nem lett a tervezett mértékben szűkös a kb. 500 szék a sportcsarnokban (bár így is sokan voltak), főleg a VIP vendégek száma volt alacsony.

A meghívás még egy dologban hibás volt, ugyanis a jelenlegi diákok még csak-csak, de a már elballagottak alig értesültek aróól, hogy mi fog történni (és mindezt még később, mint a meghívók kiküldése).

A műsor diákprodukcióira nem lehet panasz, annak ellenére, hogy még az előző napi főpróbán sem volt ott mindenki (amit már logikailag sem tudok felfogni), egészen zökkenőmentesen zajlott le az egész műsor, nem kis teljesítményt mutattunk fel ebben, és még a minőség is egészen magasra sikeredett.

Az utolsó napon azonban elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem haza nap közben. Így volt két óra, amikor kvázi egyetlen cselekvőképes szervezőként a nyakamban volt a (hibásan kiadott) asztalcipelés, némi fotózás, egy-két sürgős nyomtatnivaló, utolsó pillanatban módosított slideshow a műsor alá, az utolsó utáni pillanatban befutó egyik beszédhez képek scannelése, stb, stb… Ennek következtében nem tudtam ebédelni, nem volt 10 perc, amikor lehunyhattam a szemem és pihentem volna.

Jött a műsor (ekkor már nem tudtam, hogy pontosan mikor mit fogok csinálni, pedig mindent előre elterveztem). Egyetlen egy hibát vétettem, majdnem tovább húztam egy mikrofont, mint kellett volna (ezt szerintem senki nem vette észre), megfeszült a zsinór. Mindegy. Lezajlott az egész, nem volt benne hiba, mindenki élvezte, azt gondolom, a szereplők éppúgy, mint a nézők. Amint vége lett, rohanás az iskolába vissza, egy hangosítás gyors bekapcsolása és tesztelése (egykettőhárom), majd vissza a csarnokba pakolni.

Nagyon nagy súly. És itt már nemcsak arról beszélek, hogy volt 12 hangfalunk. Az is fontos, hogy sietni kellett, hogy mások (szereplők) után is el kellett takarítani. Egyszerűen besokalltam, 14 óra húzott tempójú munka után feladta a szervezetem. Éreztem, hogy közel van az ájulás, ígyhát ittam egy pohár cukros löttyöt (talán gyömbért), összeszedtem minden cuccomat, és elindultam haza. Egy embertől köszöntem el összesen, ezen kívül küldtem egy SMS-t még valakinek, hogy ne kezdjenek el keresni. Másfél óránál is tovább tartott, mire hazaértem, átfagytam. Lefeküdtem, aludtam pár órát (6 körül), ma reggel keltem. De az esti hazaérkezés már egy másik poszt…

Összességében nagyon kimerültem, de azt gondolom, hogy ha nem lennének ilyen napok (amikor tényleg mindent meg tudok oldani), akkor nem érezném magam hasznosnak. A jövőben azért szeretném, ha kicsit jobban előre gondolkodnánk…

Elizabeth Gilbert második sikerkönyvét, az “Eat, pray, love” (Ízek, imák, szerelmek) folytatását olvasom éppen. A címe, ahogyan bejegyzésemnek is, “Hűség”. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki valamilyen párkapcsolatban, házasságban, vagy effélében él.

A könyv az írónő saját élményeit, vívódását meséli el közelgő kényszerházasságával kapcsolatban, és közben minduntalan elkanyarodik a filozófia egészen mély rétegei irányában. Sok jótanáccsal lát el a házassággal, és általában az együttéléssel kapcsolatban is. Az írónő élete önmagában is kalandos, ezt még egy adag amerikai bürokrácia is megfejeli. Ennek következtében egy terjengős, de élvezetes, mély értelmű könyvet tartok a kezemben. Esti olvasmánynak ugyan csak korlátozottan alkalmas, de ha valaki a közepesnél kicsit kitartóbb olvasó (vagy könyvfaló), akkor nem fog neki problémát okozni a végigolvasás. Persze nem egy esti krimi, de azért vannak benne vicces, érdekes történetek is.

Tulajdonképpen ez a könyv engem sok mondanivalójával nagyon megragadott, nagyon sokat akartam volna idézni belőle, de rájöttem, hogy elég hosszú részeket kéne idéznem, hogy érthető legyen az egyszeri olvasó számára is. Ezért írtam ezt a rövid beszámolót.

Ma elmondtam valakinek az email címem, és megkérdezte, hogy mi ez a @bentlor.hu végződés…. Felvilágosítottam, hogy a saját domainem, erre mondta, hogy mindenképpen megnézi. Meglepő, hogy valaki, akivel munkakapcsolatban vagyok kizárólag, kíváncsi a honlapom tartalmára. De egyben hízelgő is. Mintha mégsem minden a facebook körül forogna…

Mostanában több dolog derül ki rólam facebookról, mint a blogomból. Ez persze nem ok nélkül van így, valószínűleg azért lehet, mert nem tudok hosszú dolgokat írni, a rövid meg facebookra is elég lesz… Szóval nem nagyon írok blogot. Az utóbbi időben (napokban) elgondolkodtam rajta, hogy ideje lenne véget vetni a kétes blogolásomnak. Tudom, hogy sokan olvasnak (relatíve, az ismeretségi köröm méretéhez képest), viszont azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább magamról írok, mármint sehol máshol nem tudom elmondani az érzéseimet. És ez nem jó.

Az elmúlt években egyre inkább kinyitottam magam a világ felé, kicsit kommunálisabb lettem, és ezzel párhuzamosan sok dolgot elrejtettem önmagamból. Ahogy visszaemlékszem (és nincs kedvem visszaolvasni), régebben a bejegyzéseim nagyjából fele nem rólam, hanem a világról szólt. Megmondtam a véleményem, és ezek a bejegyzések gyakran szép, összeszedett esszékké nőtték ki magukat. Most meg rövid, néha csak egy soros bejegyzéseket írok, és a saját hullámzásom látszik ki mindenből.

Persze benne van az is, hogy az elmúlt egy-két évben már nem merem a véleményemet leírni, hogy ne hurcoljanak meg érte (mert persze olyan). Viszont ettől még az erkölcsi értékeim nem tűnnek ki, nem írok arról, ami megihlet, csak arról, ami történt. Pedig akár írhatnék is bármiről. Reklámozhatnám magam, leírhatnám, hogy hogyan haladok a tanulásokkal (sok minden van, amit meg kell tanulni).

A tényállás a következő, és ezeket jelenleg (eddig) elég kevesen tudják.

• Saját akaratomból (és balfaszságomból, együtt) most egy évet itthon töltök, nem járok egyetemre, sehová sem. Nem kérem a véleményeket, ismerem a világ álláspontját.
• Nagyjából 10 napja (én nem érzem fontosnak itt az időt, sajnálom) párkapcsolatban élek van párom barátnőm (akárhogyan írom le, hülyén néz ki).
• Jövő hétfőtől (ez 12.-e) határozatlan ideig a KFG angol könyvtárában teljesítek szolgálatot mint segítő erő. Ha valaki hétköznap munkaidőben beszélni akar velem, ott talál meg legkönnyebben.

Összességében ez a három dolog jó hatással van rám, visszatért a rég elhagyott életkedvem, vannak rövidtávú terveim végre (még ha nem is teljesen kristályosak), és középtávon is van tervem (még ha egyáltalán nem kristályos is).

Viszont lehet, hogy egy ideig ez most az utolsó bejegyzésem, mert nincs kedvem a magánéletemet kiteregetni, és mert úgysem érzem, hogy ki kéne írnom bármit is. Szakmai jellegű bejegyzések viszont készülőben, valószínűleg a következő 5-6 bejegyzés az Extended Essaym lesz, kicsit turbózva és magyarítva. Persze ez majd egy külön címke alá megy.

A félreértések elkerülése végett…

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy…

Nem kell ahhoz más, hogy én szarul érezzem magam és el akarjak menni. Magamtól is pont elég hülye vagyok.

És ez elég ahhoz, hogy jobbnak lássam a nem-létemet. De sosem teszem meg, mert…

Ennyi.