Két esetben nem írok mostanában blogot: amikor semmi értelmes nem jut eszembe, és amikor olyan értelmes jut eszembe, amit nem akarok megosztani. Mivel ez utóbbi mostanában igen gyakran fordul elő, csak a vázlatok gyűlnek, a posztok elmaradnak. Pláne a magánéletemről.

Komolyan azt kell gondolnom, hogy az emberek nem kíváncsiak rám, mert ha nem írok, senki nem kérdezi, mi van… Persze azért a látogatottságom nem olyan alacsony (átlag kb. napi 5 ember), de mégis, ha végiggondolom, senki nem kérdez és senki nem is válaszol.

A helyzet valójában az velem (és most nem menekültök attól, hogy leírjam), hogy semmi sincs velem. Ilyen egyszerűen. Egészen beszürkültem, mint az időjárás. Keddtől megyek vezetni (amennyire oktatóm és az én naptáram fedésbe tud kerülni), ugyanaznap részt veszek az EÜ-tanfolyam első felén, csütörtökön a másodikon. Közben készülünk a szalagavatóra, ami meg pénteken lesz… Szép hétnek nézek elébe, de nem bánom, legalább csinálok valamit.

Van magánéletem is.

Visszatérve a munkára, úgy érzem, hogy kezdem magaménak érezni a munkakört, amiben tulajdonképpen ötödik éve nyúzom magam. Merthogy ugyan fizetés nélkül, de majdnem ugyanezt csináltam eddig is. És hogy milyen lesz a jövőm? Majd a jövőben kiderül, minden tervem szépen fel van építve.

Ideje lesz megint barátnak lenni, mert látszólag szükség van rám. Több ponton is. Találkozni kell, és munkán kívül. A dolgok ugyanis sosem olyanok, ha amúgy az agyam éppen ügyeletes mindenest játszik. Mert mindig jól el tudtam választani magamtól a magánéletet, amikor dolgozom. Fordítva meg sosem. Ezt bizony ki kell bírni.

Tulajdonképpen fáradt vagyok, és összefüggéstelennek tűnök és rosszkedvűnek. Pedig inkább csak kicsit csalódott vagyok az elmúlt hetet illetően, amúgy nem lenne rossz kedvem. Ma este korán lefekszem, holnap aránylag korán kelek, és kedden meg… Hát, reggel hatra már KöKin kell lennem, vezetni. Meglátjuk, sikerül-e. És hogy mikor pihenem ki magam? Olyan közel van már a karácsony, csak 4 hét… Addig már fél lábon is kibírom, nemde?