Szabó Bence blogja

Írok, mert írnom kell. Nem érzem jól magam, és most nem arra gondolok, hogy már hónapok óta nem kapok arra 3 napot, hogy kipihenjem magam. És nem megyek orvoshoz, mert tudom, hogy nem a nátha a baj. Nem érdekes, mennyire vagyok beteg, azért mindig van valami, ami miatt mégiscsak be kell menni, ami miatt mégiscsak ki kell hagyni a pihenést. Elfáradtam. Na persze nem a napi 8 órától, aminek úgyis csak egy része a konkrét munka, rohangálás. Az zavar, hogy beteg vagyok, és mintha senki észre se venné, ugyanazt kapom, mint amikor semmi bajom. És persze ugyanazt is csinálom meg, csak a végére hazaérek, és összeesek. Nem baj, lehet ezt csinálni, csak el fog múlni az az illúzió, hogy egy emberséges munkahelyre csöppentem. Ja, de ez már régen elmúlt. Unom, hogy mindent ingyen csinálok, akár belevág a munkakörömbe, akár nem. És még mosolygok is hozzá. De ha véletlenül egyedül csinálok valamit, az már nem elfogadható. Ha véletlenül önálló döntést hozok, az csak rossz lehet. És még csodálkoztok, hogy elfelejtek egy-két dolgot? Hát ez van, kérem. Ha azt akarják, hogy a munkámat hiba nélkül végezzem, akkor ne nekem kelljen más munkáját végezni. Talán. Ez biztos segítene a dolgon. Sőt, lehet, hogy másoknak is segítene, mert rájönnének, hogy a saját munkájuk elvégzésére alkalmatlanok. Ez előfordulhat. Egyre inkább úgy érzem, hogy könnyű szívvel hagyom majd itt nyár elején a munkahelyem, és nem fogom magam törni, hogy felkészült utódom legyen. Mert nekem se mondta el senki, hogy mit fogok csinálni, hát mégis sikerült. Nem is érdekes. Szarul vagyok, ha nem tűnt volna fel.

Ez egy abszolút munka-orientált poszt, amelyben csak egy-két hibára szeretnék fényt deríteni… És lehet, hogy betegesen rosszul fog hangzani az egész, pedig nekem alapvetően tetszett a rendezvény.

Noshát: Iskolám, jelenlegi munkahelyem idén kezdte meg 26. tanévét, tehát betöltötte a 25-öt. Ennek örömére (és az öt évvel ezelőtti hasonló ünnepség mintájára) rendeztünk egy jubileumi műsort, amelyet az iskola melletti sportcsarnokban tartottunk meg, mintegy 500 vendég előtt (köztük kb. 250 jelenlegi diák, ha jól tippelek).

A műsor előkészületei mondhatni még pont időben elkezdődtek, amikor a tanév is. Ekkor már végleges volt az időpoont, tehát nem lett volna bonyolult mindent jó előre eltervezni és megszervezni. Mégsem így történt. Az őszi szünet előtti utolsó héten kezdett az egész dolog úgy-ahogy formálódni, ami, mint láthatjuk, bőven kései egy ilyen rendezvényhez. Ennek sok következménye lett:

Mivel nem küldtünk ki időben meghívókat (úgy gondolom, hogy nem két héttel, hanem legalább egy hónappal előre kellett volna), sokan már nem tudták elhelyezni a rendezvényt a programjukban. Ennek következtében nem lett a tervezett mértékben szűkös a kb. 500 szék a sportcsarnokban (bár így is sokan voltak), főleg a VIP vendégek száma volt alacsony.

A meghívás még egy dologban hibás volt, ugyanis a jelenlegi diákok még csak-csak, de a már elballagottak alig értesültek aróól, hogy mi fog történni (és mindezt még később, mint a meghívók kiküldése).

A műsor diákprodukcióira nem lehet panasz, annak ellenére, hogy még az előző napi főpróbán sem volt ott mindenki (amit már logikailag sem tudok felfogni), egészen zökkenőmentesen zajlott le az egész műsor, nem kis teljesítményt mutattunk fel ebben, és még a minőség is egészen magasra sikeredett.

Az utolsó napon azonban elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem haza nap közben. Így volt két óra, amikor kvázi egyetlen cselekvőképes szervezőként a nyakamban volt a (hibásan kiadott) asztalcipelés, némi fotózás, egy-két sürgős nyomtatnivaló, utolsó pillanatban módosított slideshow a műsor alá, az utolsó utáni pillanatban befutó egyik beszédhez képek scannelése, stb, stb… Ennek következtében nem tudtam ebédelni, nem volt 10 perc, amikor lehunyhattam a szemem és pihentem volna.

Jött a műsor (ekkor már nem tudtam, hogy pontosan mikor mit fogok csinálni, pedig mindent előre elterveztem). Egyetlen egy hibát vétettem, majdnem tovább húztam egy mikrofont, mint kellett volna (ezt szerintem senki nem vette észre), megfeszült a zsinór. Mindegy. Lezajlott az egész, nem volt benne hiba, mindenki élvezte, azt gondolom, a szereplők éppúgy, mint a nézők. Amint vége lett, rohanás az iskolába vissza, egy hangosítás gyors bekapcsolása és tesztelése (egykettőhárom), majd vissza a csarnokba pakolni.

Nagyon nagy súly. És itt már nemcsak arról beszélek, hogy volt 12 hangfalunk. Az is fontos, hogy sietni kellett, hogy mások (szereplők) után is el kellett takarítani. Egyszerűen besokalltam, 14 óra húzott tempójú munka után feladta a szervezetem. Éreztem, hogy közel van az ájulás, ígyhát ittam egy pohár cukros löttyöt (talán gyömbért), összeszedtem minden cuccomat, és elindultam haza. Egy embertől köszöntem el összesen, ezen kívül küldtem egy SMS-t még valakinek, hogy ne kezdjenek el keresni. Másfél óránál is tovább tartott, mire hazaértem, átfagytam. Lefeküdtem, aludtam pár órát (6 körül), ma reggel keltem. De az esti hazaérkezés már egy másik poszt…

Összességében nagyon kimerültem, de azt gondolom, hogy ha nem lennének ilyen napok (amikor tényleg mindent meg tudok oldani), akkor nem érezném magam hasznosnak. A jövőben azért szeretném, ha kicsit jobban előre gondolkodnánk…

Elizabeth Gilbert második sikerkönyvét, az “Eat, pray, love” (Ízek, imák, szerelmek) folytatását olvasom éppen. A címe, ahogyan bejegyzésemnek is, “Hűség”. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki valamilyen párkapcsolatban, házasságban, vagy effélében él.

A könyv az írónő saját élményeit, vívódását meséli el közelgő kényszerházasságával kapcsolatban, és közben minduntalan elkanyarodik a filozófia egészen mély rétegei irányában. Sok jótanáccsal lát el a házassággal, és általában az együttéléssel kapcsolatban is. Az írónő élete önmagában is kalandos, ezt még egy adag amerikai bürokrácia is megfejeli. Ennek következtében egy terjengős, de élvezetes, mély értelmű könyvet tartok a kezemben. Esti olvasmánynak ugyan csak korlátozottan alkalmas, de ha valaki a közepesnél kicsit kitartóbb olvasó (vagy könyvfaló), akkor nem fog neki problémát okozni a végigolvasás. Persze nem egy esti krimi, de azért vannak benne vicces, érdekes történetek is.

Tulajdonképpen ez a könyv engem sok mondanivalójával nagyon megragadott, nagyon sokat akartam volna idézni belőle, de rájöttem, hogy elég hosszú részeket kéne idéznem, hogy érthető legyen az egyszeri olvasó számára is. Ezért írtam ezt a rövid beszámolót.

Már így érzésre ideje, hogy megint írjak egyet. Ami azt illeti, nem is igazán van az agyamban semmi olyan, amit ne mondtam volna már el legalább ezerszer. Mindenesetre, és egyébként is, ideje írni, és ezt az írást nem szeretném elvesztegetni annak taglalására, hogy milyen régen írtam és mennyire nincs mondanivalóm. (Lám, az első bekezdést máris sikerült)

Mert igenis van mit mondanom, még ha nem is mindenki érti, vagy nem mindenki akarja látni, amit mondok. Pénteken volt egy hosszadalmas és igen küzdelmes beszélgetésem jóapámmal. Sok mindent megtudtam, sok mindenben megnyugtató válaszokat kaptam, és részben eladtam magam és a döntéseimet. Eladtam abban az értelemben, hogy nem akartam magamat ilyen mértékben megnyitni (és az első két órában sikerült is önmagamnak maradni), tehát kicsit árulást követtem el magam ellen. Másrészt pedig egy idő után már marketingharcba csapott át a beszélgetésünk, és így talán sikerült valamilyen elfogadást nyernem, mint jellem és mint döntéshozó egyaránt. Mindenesetre hasznos délután volt, még ha nagyon fájt is valahol.

Eddig volt szó a tanulásról és egyetemről. Legyen most magánélet (amit igenis kiteregetek a blogomra). Csütörtökön egész nap magánéletet éltem, több-kevesebb ilyen-olyan sikerrel fűszerezve, és itt egyrészt nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, másrészt pedig szeretném mégis megköszönni mind a két embernek az együttlétet. A haszon azonnal érezhető volt bennem, kicsit megint szabadabbnak és élettelibbnek érzem magam,  ami persze lehet elbizakodás és lehet valami reális, ámde mégis megfoghatatlan üdvözülés. A helyzetem talán nem olyan rossz, mint ahogyan belülről látom.

Mostanában két dolgot csinálok, amikor nincsen semmi egyéb: Egyrészt próbálok minél többet művelődni (filmek, könyvek, újságok (The economist)), másrészt pedig zenét hallgatok, ihletet gyűjtök a következő nem kicsit munkás időszakra (gondolván itt a csibetáborra és az előkészületekre). Az ihlet megvan, sok ötletem támadt már, amiket meg kell valósítani, sok mindent felírtam már a TODO listára, hogy biztosan elvégezzem a közeljövőben. Legutolsósorban pedig jogosítvány folyamatban, de a prioritás valahol a béka segge alatt. Akkor lenne érdekes, ha lenne (vagy legalább esélyem lenne, hogy lesz) autóm. Addig nincs mit tenni, szép komótosan, “kényelmessen”, de mégis “lelkessen” tanulgatok, vizsgázgatok majd. Kívánjatok sok szerencsét!

Itthon vagyok egyedül. Szülők második mézesheteiket töltik Amsterdamban, legyenek boldogok még legalább ennyi (25) évig. Nekem persze ki volt osztva egy-két dolog erre a hétre, amikkel szépen haladok. Az alábbiakban a ma délelőtt eddigi közel 3 órájáról szeretnék beszámolni, igazán naplószerűen, kivételesen.

8:30 Felkeltem. Szépen lassan felöltöztem a jó strapás munkaruhába, elgondolkoztam a napi teendőkön, megreggeliztem. Ez eltartott nagyjából negyed órát, plusz fogmosás, mosogatógépbe pakolás stb.

8:55 Kiléptem a teraszajtón, kezemben a lakás és a hátsó kis ház (a régi) kulcsaival. Felvettem egy elhasználódott (bár a mai napig a legkényelmesebb) edzőcipőt, és elindultam a kertbe. Tervezett munka nagyjából 500nm fű (jobbára sajnos inkább gaz) lenyírása és a levágott fű zsákokba gyűjtése. Ezzel elég gyorsan haladtam, közben visszautasítottam a szomszéd néni ajánlatát, miszerint adna nekünk egy demizsont (a gyengébbek kedvéért ez egy vesszőkosárba bugyolált kb. 15 literes üveg, amiben bort vagy pálinkát szokás tartani). Mivel a sebességem már-már űrbéli volt, úgy döntöttem, hogy szemügyre veszem a ház előtti területet is, ahol kb. derékig ér a gaz. Ezt további kb. 15 perc munkával a szegélynyíró segítségével olyan 10 centisre csökkentettem. Eddigre patakokban folyt rólam a víz, lévén kb. 28 fok és napsütés odakint.

10:50 Dolgom végeztével bejöttem a lakásba, és megittam fél liter narancslevet sok jéggel. Ez nem tartott soká, még meg sem száradtam, ezért úgy döntöttem, visszamegyek még a kertbe, és leszedem a cseresznyefáról az érett (még pont nem túlérett) termést, amit fűnyírás közben konstatáltam. Ez nagyjából két marék egészen mélyvörös cseresznye lett, tervben ebéd után elfogyasztom. Mivel még mindig közel sem volt dél, gyorsan be is vetettem magam a zuhany alá, ahol nagyjából 10 percet töltöttem el hajmosással együtt.

11:10 Úgy, vizes hajjal nekiveselkedtem egy portalanításnak, még ha nem is túl alaposnak. Először egy ilyen antisztatikus blablával végigtöröltem azokat a helyeket, ahol már nagyon nagy volt a por (másoknél ez még nem ütné meg az ingerküszöböt, de sebaj). Majd hogy teljes legyen a kép, végigszaladtam a ház 12 négyzetméterén (minusz bútorok, így is olyan 90) egy porszívóval (powered by Lux). Amikor ezzel is végeztem, észre kellett vennem, hogy a táskámban még mindig ott figyelnek a tegnapi beszáradt kajásdobozok, így azokat elhelyeztem a mosogatóban, hadd ázzanak (tervezetten ebéd után elmosogatom őket).

11:40 Leültem a gép elé, és igazán elégedetten álltam neki ennek a blogbejegyzésnek. Folytatása következik, mert már most érzem, hogy ez egy különösen produktív nap…

12:45-15:10 Megmelegítettem a kaját és telezabáltam magam, ez olyan jól sikerült, hogy azóta csak a mosogatással végeztem, semmi mással. Viszont sajnálatos módon a ma délutáni programom fele nem valósul meg, úgyhogy most valami aktív semmittevésen kéne dolgozni. A cseresznyét viszont nem felejtettem el, meg fogom enni amint kicsit üresebb lesz a gyomrom. Azt hiszem, most megyek és olvasok egyet vagy alszom.

17:10 Felébredtem, és megettem a cseresznyéket. Finomak voltak. Közben eszembe jutott, hogy nem nagyon van itthon kaja, úgyhogy lesétáltam a kisboltba, és elköltöttem az összes pénzemet zsömlére és joghurtra (értsd: 310Ft). Kellene majd látogatást tennem az automatánál…

18:30 Nem bírom magam tovább itthon tartani, elindulok biliárdozni. Legfeljebb majd eszek is út közben, hogy ne érjek oda hamarabb…

22:50 Hazaértem. Megnéztük hazafelé a kilátást Budapest legdrágább ingatlana mellől, és megállapítottuk, hogy a Karinthy tetejéről jobb. Meg amúgy az utcánk végéről is, de ezt csak csöndben jegyzem meg. Amúgy a biliárdot 4-3-ra nyertem (nem sok-nullra):D. Összességében nem is volt ez így rossz nap. Csak most ne egyedül lennék itthon, hanem mondjuk …val (Szerencsére több embert is ide lehet írni). Azért így is jó éjszakám lesz, nektek is hasonlót kívánok (Az M0 most kicsit sem hallatszik be, hál istennek, el tudok majd aludni).

Már csak 5 vizsgám van hátra. Másoknak összesen van ennyi egy érettségi alatt, én meg még csak el sem fogok fáradni… Ettől nem tartom túl hasznosnak a magyar érettségi-rendszert. De nem baj, nekem ugyanolyan érettségim lesz itthon, mint mindenkinek. Csak valahogy mégis azt érzem (és a pénztárcám is), hogy többet dolgoztam érte. Nem lényeges kérdés ez, csak valahogy ide kanyarodtam. Tulajdonképpen az egész nem lényeges. Semmi sem az, csak hogy boldogságban legyen részem. Én már látom magam előtt, hogy hogyan lesz nekem a legjobb. Még akkor is, ha nem mindenki hisz benne, hogy ilyen előrelátóan is lehet. Mindig azt néztem, mi lesz öt év múlva, és közben elfelejtettem élni. Most kéne egy kicsit, mert az 5 éves terv már megvan. csak az öt órás, öt napos terv nincs meg. Illetve most még az is. öt óra múlva aludni fogok, öt nap múlva meg nagyon hangosan ünnepelni valahol valamit.

Bye.

Az utolsókat rúgom. Nem másokba, sajnos. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy még az is jobb lenne, mint ennyire a kimerülés határán tengődni.

Nem igazán tudom, hogy tulajdonképpen mitől fáradtam el, de azt hiszem, hogy nincs is egyértelmű oka. Sokkal inkább arról van szó, hogy két éve húztam úgy, ahogyan még sohasem, és mindezt egyszerre három életben, három szerepben. A negyedik szerepem ettől függetlenül szintén az egyik legjobb időszakát élte egy ideje, az ötödik meg (talán ezek miatt, talán másért) háttérbe szorult.

Az első és legterhelőbb szerepkör a diáké. Sokan azt hiszik, hogy én nem foglalkozom az iskolával, mármint a hivatalos részével. Ezzel szemben azt kell csak megemlítenem, hogy nem szokott hiányozni a beadandóm. Soha. Nem kések. Soha. Nem lógtam. Soha eddig (és most sem fogok, még ha azt mondom, akkor sem). Az energiáim nagy része tehát elmegy arra, hogy minden nap felkeljek. Ez egyre megterhelőbb, már nagyon hosszú ideje érzem, hogy kialvatlan vagyok, és ezen a szünetek sem segítettek, mert nem voltak elég hosszúak.

A második szerepkör a stúdió. Ez nem sok energiát vesz ki, legalábbis ha a szorosan stúdiós tevékenységekre korlátozódik. Ezzel szemben az a baj, hogy ahogyan egyre többen tudják az iskolában, hogy hozzám lehet fordulni (mert nem mondok nemet), úgy egyre többen megkeresnek kisebb-nagyobb gondjaikkal. És ez sok időt (szüneteket, lyukas órákat) elvesz a szabadidőmből. Persze szívesen csinálom, leggyakrabban. Csak néha érzem, hogy semmilyen megbecsülés nem jár érte, sőt, sokszor inkább azt érzem, hogy ferdén néznek rám. Pedig nem szoktam kárt okozni senkinek. És nem lógok el egyetlen percet sem az óráimból, akkor sem, ha sokan azt hiszik.

A harmadik szerepkör a rendszergazda (-segéd). Ez csak a péntek esték része, meg itthoni munkák, diagnosztika, windows telepítő. Ezzel nem sok időm megy el, csak annyiban hozzájárul az alváshiányhoz, hogy péntek éjjelenként kb. kettőig fent vagyok átlagban, ami persze eggyel kevesebb átaludt éjszakát jelent hétvégénként. Tulajdonképpen heti egy éjjel van, amikor semmilyen kényszer nem rövidíti le az alvást. Azért ez két éve lassan már kezd kevés lenni.

A negyedik szerepkör a baráté. Sokkal jobb volt ez a két év, mint az azt megelőző szintén majdnem kettő. Relatíve megnyíltam, relatíve sokat voltam a barátaimmal. Talán kellett a kikapcsolódás, a három másik munkakör mellé. Mert van, amikor már én sem tudok többet dolgozni.

Az ötödik a magánélet. Úgy nézek ki, mintha sikeres lennék? Nem hiszem. Talán elnyomtam a többi miatt? Ezt sem hiszem. Inkább csak már annyi sebet szedtem össze a saját tüzességemből, hogy lassan teljesen elszenesedtem, elkorhadtam, elporladt az igazi énem. Remélem, hogy ez már nem tart sokáig, és hogy nem maradok így. Erre már nem maradt energiám, már nem tudtam magam ebben a két évben úgy védeni, mint előtte. Lassan már semmilyen vitában nincsen érvem, nem veszem a fáradságot. Majd talán kihúzom a fejem egyszer a homokból, hamarosan.

Hamarosan mindennek vége lesz. Elvesznek a nappalok és az éjszakák rémei, eltűnik az életemből az iskola, egy időre még a számonkérés is. És talán örökre elveszek én is, ezt még nem tudom. Lehet, hogy az lenne a jobb, ha sosem látnának viszont, akiknek már így kerültem bele az emlékezetébe. Fájna az igazság. Még 12 tanítási nap, ebből 9 napon 5.15-kor kelek. A többin 6-kor. Nem sok embert ismerek, aki erre azt mondaná, hogy “de jó neked”. 12 nap után meg jön két egész hét pihenés (helyett magolás), aztán 3 hét érettségi (részletek korábban). Nagyon jó lesz, már előre várom. Főleg azért lesz jó, mert majd húzogathatom ki az utolsó rubrikákat a papírokon.

Most arra rendezkedtem be, hogy ezt az eljövő 12 napot kibírjam. Egyről a kettőre élek, egyik nap lefekszem úgy, hogy éppen csak a legszükségesebbeket csináltam meg. Mert nincs energiám bármi mást is. Ma már a legszükségesebbet sem csináltam meg, mert nem tudtam. Talán már csak azt, ami a vizsgaeredményhez tartozik. Mindennek vége lehetne már. Nagyon fáradt vagyok. Bocsánat, hogy nem mosolygok. Arra sincs energiám, hogy ezt az izommunkát elvégezzem. Ülök az órákon mint egy gép, és elkalandozok. Bármikor el tudnék aludni. És bármikor szívesen hazamennék. Ez emészti fel a legtöbb energiát. Ott maradni, amikor tudom, hogy már úgyis mindegy.

Túlvagyok rajta. Legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy túl vagyok. Mert hát megvolt az utolsó szóbeli is, innentől már semmi, amit csinálok, nem számít bele a jegyembe, csak az érettségi. Ami sok mindent jelenthetne, például, hogy nincsen mit csinálni.

Persze ez így nem teljesen igaz. Bár tény, hogy van olyan dolog, amire nem fogok időt fordítani, mert nem érzem, hogy romolhatna a tudás. De: nagyon sok tennivaló van még, és nagyon sok dolgot ebből még el sem kezdtem. Ideje lesz kiegészíteni a jó öreg jegyzeteket, újakat írni abból, ami arra érdemes, és kikukázni azt, ami még kellhet, de már a süllyesztőben van.

Teljesen megváltozik most a prioritási lista, semmit sem tehetek anélkül, hogy figyelembe veszem az érettségiig hátralevő időt. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz szórakozás. Nem jelenti, hogy nem fogok mást csinálni, csak tanulni. Nem lehet csak tanulással túlélni a maradék másfél hónapot (az utána következő három hét már javarészt fél lábon is). Tanulni kell, de nem csak tanulni. Barátokkal kell tölteni az időt, de nem a problémákkal.

Tulajdonképpen bele kellett tegnap gondolnom abba, hogy hol a perspektíva előttem. Hogy hová tartozom, és mit kell tennem, hogy elérjem a rövidtávú céljaimat. Ennek megvan az eredménye. Nem érzem a problémákat, csak boldogságot érzek éppen. És talán tudok egy kicsit úgy boldog lenni (ebben a pár hétben muszáj lesz), hogy nem tudatosan kerülök el mindent. Mert nem lesz rá energia, az most másra kell.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a legkeményebb vizsgaidőszak áll előttem, amivel életemben valaha találkozom. 6 tantárgy, 14 vizsga, összesen mintegy 23 és fél óra tömény vizsga 17 nap alatt, beleszámolva a hétvégéket. Kemény lesz, talán olyan kemény, hogy néha sok is lesz. A vizsgák között nem szabad már nulláról tanulni, és ezt én is nagyon jól tudom. Ezért van előtte két hét szünet. Ezt a szünetet ingerszegény (más szóval internet- és telefonmentes) környezetben kell eltöltenem. Azt hiszem, ideje beizzítani a nagyit:D.

Jah, amúgy vannak érzelmeim is. Szeretem a napsütést, és megbékéltem végre sok mindennel a múltamban. Tegnap azt hittem, hogy nem volt jó semmire a séta, de mégis. Mert mindig van valami, ami velül lezajlik. És bár az időrendi követésben nem jutottam túl az első két héten, mégis, mivel sok minden ott dőlt el, el tudtam raktározni a megfelelő helyekre (ha jobban tetszik, fiókokba) mindent, ami már nem kell az agyamnak. Aztán hazaértem, és meglepetéssel vettem észre, hogy egy hét idegeskedés megint elég volt két kiló leadására. Ezt sürgősen vissza kell szedni, mert anorex vagyok eléggé azokkal a kilókkal együtt is, nemhogy nélkülük.

“No móre fött!”

az. Minden velejárójával együtt.

Aki 48-ban született, az most 63 éves, tök mindegy, hogy nő, vagy férfi:D

Make love, no war.

Szabó Ben… No comment, most akkor döntsük már el.

Nem nagyon van kedvem írni, nem nagyon van kedvem olvasni sem, ezzel szemben hihetetlenül nagy kedvem van beszélgetni. A régi emberekkel, vagy akárkivel végülis. Nyelem az öleléseket (ezúton is köszönet), küldöm értük cserébe a bókokat (remélem, jobban megmaradnak, mint a csipkelődések). Szeretem most az életemet, annak ellenére, hogy sok szívás van mostanában. Mármint, sokan próbálkoznak. De mit lehet tenni, ha egyszer nem lehet megszivatni engem, nem most, nem így? Sok minden tudna most fájni biztosan, vagy nem is tudom, mik hogyan fájnának. Talán semmi sem fájna sehogysem. Olyan abszolút kipihent a lelkem. És igazából fizikailag is csak éppenhogy vagyok fáradt. Még bírok sok mindent.

Hogyan kellene felnőni? Úgy, ahogyan mindig is megtörténik. Haladunk szépen nyugodtan a 20 éves kor felé (más meg örül a betöltött 17-nek, love), és néha elgondolkozunk, hogy “nem kéne felnőni?”. Hát, az a helyzet, hogy semmi szükség rá. Képesek vagyunk már felnőtt döntéseket hozni, és még mindig kisebb hibákat követünk el ebben a korban, minthogy azt nagyon sokáig innánk később. Pár hónap, maximum egy-két év, és minden elfelejtődik. Még az is, hogy egyszer rossz helyre tettük az ikszet, hogy nem oda mentünk, ahová a szívünk húzott. Lesz más. Mindig van más. És minden percben jól lehet szórakozni azokon, akik túl komolyan veszik egyes dolgaikat. Én élvezem, hogy fiatalok vesznek körül, és tudom, hogy valójában semmivel nem vagyok öregebb én sem, és mégis.

Húsz évvel ezelőtt (erről épp a minap beszélgettünk) nem volt mobiltelefon. Akkor még nem lehetett tudni a gyerekről semmit, ha elment otthonról, mert nem volt min utolérni. A mobiltelefon (hála a technológiai forradalomnak) mára minden háztartásban, minden ember zsebében megtalálható. A szülők tehát sokkal engedékenyebbek a gyerekekkel, ha azokat el kell engedni. Mert mindig, bármikor el lehet őket érni, még akkor is, ha netán részegen, de felveszik a telefont. És tudhatjuk, hogy élnek. Én nem tudom, hogy ez a relatív lazaság mennyivel jobb a mai társadalomnak, mint a korábbi idők szoros tartása (bár nem volt az olyan szoros). Nem tudom, melyik a jobb, hatékonyabb, kik lesznek jobb emberek. Igazából a társadalom mindig saját magát fejleszti valamilyen irányba, de mindig ugyanúgy. A lényeg változatlan, a lényeg: “Bezzeg az én időmben!”.