Szabó Bence blogja

Elizabeth Gilbert második sikerkönyvét, az “Eat, pray, love” (Ízek, imák, szerelmek) folytatását olvasom éppen. A címe, ahogyan bejegyzésemnek is, “Hűség”. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki valamilyen párkapcsolatban, házasságban, vagy effélében él.

A könyv az írónő saját élményeit, vívódását meséli el közelgő kényszerházasságával kapcsolatban, és közben minduntalan elkanyarodik a filozófia egészen mély rétegei irányában. Sok jótanáccsal lát el a házassággal, és általában az együttéléssel kapcsolatban is. Az írónő élete önmagában is kalandos, ezt még egy adag amerikai bürokrácia is megfejeli. Ennek következtében egy terjengős, de élvezetes, mély értelmű könyvet tartok a kezemben. Esti olvasmánynak ugyan csak korlátozottan alkalmas, de ha valaki a közepesnél kicsit kitartóbb olvasó (vagy könyvfaló), akkor nem fog neki problémát okozni a végigolvasás. Persze nem egy esti krimi, de azért vannak benne vicces, érdekes történetek is.

Tulajdonképpen ez a könyv engem sok mondanivalójával nagyon megragadott, nagyon sokat akartam volna idézni belőle, de rájöttem, hogy elég hosszú részeket kéne idéznem, hogy érthető legyen az egyszeri olvasó számára is. Ezért írtam ezt a rövid beszámolót.

Nem nagyon van kedvem írni, nem nagyon van kedvem olvasni sem, ezzel szemben hihetetlenül nagy kedvem van beszélgetni. A régi emberekkel, vagy akárkivel végülis. Nyelem az öleléseket (ezúton is köszönet), küldöm értük cserébe a bókokat (remélem, jobban megmaradnak, mint a csipkelődések). Szeretem most az életemet, annak ellenére, hogy sok szívás van mostanában. Mármint, sokan próbálkoznak. De mit lehet tenni, ha egyszer nem lehet megszivatni engem, nem most, nem így? Sok minden tudna most fájni biztosan, vagy nem is tudom, mik hogyan fájnának. Talán semmi sem fájna sehogysem. Olyan abszolút kipihent a lelkem. És igazából fizikailag is csak éppenhogy vagyok fáradt. Még bírok sok mindent.

Hogyan kellene felnőni? Úgy, ahogyan mindig is megtörténik. Haladunk szépen nyugodtan a 20 éves kor felé (más meg örül a betöltött 17-nek, love), és néha elgondolkozunk, hogy “nem kéne felnőni?”. Hát, az a helyzet, hogy semmi szükség rá. Képesek vagyunk már felnőtt döntéseket hozni, és még mindig kisebb hibákat követünk el ebben a korban, minthogy azt nagyon sokáig innánk később. Pár hónap, maximum egy-két év, és minden elfelejtődik. Még az is, hogy egyszer rossz helyre tettük az ikszet, hogy nem oda mentünk, ahová a szívünk húzott. Lesz más. Mindig van más. És minden percben jól lehet szórakozni azokon, akik túl komolyan veszik egyes dolgaikat. Én élvezem, hogy fiatalok vesznek körül, és tudom, hogy valójában semmivel nem vagyok öregebb én sem, és mégis.

Húsz évvel ezelőtt (erről épp a minap beszélgettünk) nem volt mobiltelefon. Akkor még nem lehetett tudni a gyerekről semmit, ha elment otthonról, mert nem volt min utolérni. A mobiltelefon (hála a technológiai forradalomnak) mára minden háztartásban, minden ember zsebében megtalálható. A szülők tehát sokkal engedékenyebbek a gyerekekkel, ha azokat el kell engedni. Mert mindig, bármikor el lehet őket érni, még akkor is, ha netán részegen, de felveszik a telefont. És tudhatjuk, hogy élnek. Én nem tudom, hogy ez a relatív lazaság mennyivel jobb a mai társadalomnak, mint a korábbi idők szoros tartása (bár nem volt az olyan szoros). Nem tudom, melyik a jobb, hatékonyabb, kik lesznek jobb emberek. Igazából a társadalom mindig saját magát fejleszti valamilyen irányba, de mindig ugyanúgy. A lényeg változatlan, a lényeg: “Bezzeg az én időmben!”.

Ez ma a harmadik bejegyzés. Írhatnékom lett, ne kérdezzétek, mitől. Lényegében folytatom az előző bejegyzést, csak egy másik gondolati síkon. Azt írtam, hogy a tudás, amit átadok, hasznára válik az utánam jövő nemzedéknek. József Attila versében ez a taní-tani kifejezés egy lázadás, egy humorba bújtatott nagyon kemény kritika a korabeli társadalommal, azon belül is tanárával szemben. Én most leírnám, mit gondolok a tanításról, aztán majd meg lehet érte kövezni.

Tanár akarok lenni, ezt előre leszögezem. Van sok tanárom, sok jó és rosszabb példát is láttam, ezt is előre leszögezném, ha lehet. Nem akarok talán senkire sem hasonlítani, ezt is jobb előre tudni. És akkor jöjjön a feketeleves.

Először évekkel ezelőtt merült fel bennem a gondolat, hogy informatikatanár legyek. Hogy miért pont informatika, azt majd később. Szóval akkoriban még nem is gondoltam, hogy milyen nehézségekkel járhat a tanítás. Hogy milyen nehéz átadni a gondolatot, hogy milyen nehéz meglátni azt, hogy a nálunk évekkel fiatalabb diákságnak mi ragad meg a fejében. Érdemes haladni a korral ilyen szempontból.

Azt gondolom, hogy nagyon fontos a fiatalabb generációk nevelése, oktatása. Fontos, hogy ők sokkal, nagyon sokkal felnőttebbek és okosabbak legyenek, mint amilyen a mi generációnk, vagy mint amilyen az előttünk levő generáció volt. És itt nem elsősorban arra gondolok, hogy milyen a lexikális tudásuk, bár persze az is fontos. De azt gondolom, hogy elsősorban vissza kell helyezni a társadalomba az erkölcsöket. Lehet, hogy rosszul látom, de talán nekem hisz valamennyire a saját korosztályom, hogy ez, amit ma csinálunk, nem jó. Szóval el kell ültetni a változás magját. Nemcsak itthon, nem csak a magyar iskolákban kéne reformra törekedni, hanem külföldön is. Fontos hangsúlyoznom, hogy a helyzetet nem látom annyira súlyosnak, mint amilyennek sok vészmadár lefesti. Ettől függetlenül célomnak tekintem, hogy egy kevésbé szabados társadalmat neveljek a maiból kiindulva.

Hogy hogyan gondolom ezt megvalósítani, ez valamennyire lényegtelen kérdés, ugyanakkor nem árt, ha tisztázzuk, hogy nem a poroszos, vagy bigott keresztény filozófiához akarok viszatérni. És hogy nem ki akarom verni a leendő fiatalokból a fegyelmet, vagy nem bevágatni akarom velük a tízparancsolatot (ami még sok mai “keresztény” számára is hasznos lehetne). Én csak példát akarok mutatni. És itt jön képbe az informatika, mint ágazat.

Azt hiszem, hogy az informatika az a technikai fejlesztés az elmúlt században, amely lehetővé teszi a legnagyobb erkölcstelenségeket, amiket valaha tapasztalhatunk. Az interneten bármit szabad, semmi nem ellenőrizhető (nem, tényleg nem), semmi nem lehetetlen, és legfőképpen minden nagyon olcsó. Azt gondolom, hogy az informatikaórán még kedves volt informatikatanáromnál is sokkal több hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az internetes tartalmak lopása ugyanolyan lopás, mint bármilyen tárgyi tulajdon illegális úton való megszerzése (CD másolás == letöltés). Ezért akarok hát informatikatanár lenni. Ezen kívül fontosnak tartom, hogy a fiatal generáció tisztában legyen az alapvető ismeretekkel, amik által védekezhetnek a támadások, kéretlen levelek, stb. ellen. Tudtátok például, hogy le lehet tiltani facebookon az email címed nyilvánosságát, minden más adatoddal együtt?

Ezért akarok tanítani. És nem mondom, hogy egész népemet fogom, nem mondom, hogy egyáltalán bárkit is fogok tanítani, de szeretnék segíteni az embereken, és ez a fontos. Csak az oktatás maga akadályoz meg e célom elérésében… Ez már egy későbbi poszt.

Mostanában nagyon sok dolog fúrkálja az oldalamat. Többek között az, hogy vajon miért van az, hogy a suliban egyre kevesebb ismerős arcot látok. Kis társadalomelemzés következik.

Azt gondolom, hogy a gimnazisták nagyobb része a nála idősebbekkel könnyebben tart kapcsolatot, mint a nála fiatalabbakkal. Ennek talán az lehet az oka – és azért valljuk be, hogy itt nagyon lényeges az a bizonyos talán -, hogy amikor az egyszeri diák, a “zember”, ahogy azt mostanában mondanák bekerül az iskolába (ziskolába), akkor még nincsenek ott nála fiatalabbak. Ergo nem is sok lehetősége akad, hogy a nála fiatalabb korosztállyal ismerkedjen. A legtöbben ezért a náluk idősebbeket tartják ismerőseiknek, azokkal kerülnek közelebbi kapcsolatokba, és ezért senki sem felelős igazán.

Felmerül a kérdés azonban, hogy vajon hogyan is néz ki ez valójában? Ugyanis ha elkezdem felrajzolni a hálózatot (amit soha nem tettem meg még egy kisebb csoporton belül sem, nemhogy egy egész iskolára, ami még mindig csak 600-650 ember), akkor kiderül, hogy ugye a kapcsolat a felsőbbéveseknél a csak az iskolába járókat figyelembe véve többségében lefelé mutat (hiszen felettük már kevesen vannak, és az alsóbbévesek velük ismerkedtek, amikor bekerültek az iskolába).

Ez azonban továbbra sem jelenti azt, hogy az alaptézis cáfolva lenne, hiszen a kapcsolatoknál vannak nyilak, amiket nevezzünk most ragaszkodási iránynak. Ez a ragaszkodási irány leírja, hogy melyik fél tartja az adott kapcsolati szálat értékesebbnek. És szinte természetes, hogy a nyíl többnyire felfelé mutat, azaz mindenki a nála idősebbekkel tartott kapcsolatban lel értékes információra. Hiszen az információ átadása (egyetemi felvételi, tanárok leírása, stb) lefelé kell, hogy történjen, mondhatni, ha kisebb időkereteken belül is, de “apáról fiúra száll”.

Ennek következménye például az én esetemben, hogy ma, ha végigsétálok a folyosón, értékes kapcsolatot (a saját osztályom kivétel) már nem találok, és nem is szeretnék találni. Értékes kapcsolat ebben az esetben az, amelyikből bölcsességet, a jövőre való támaszt nyerünk. Van azonban hamarosan egy olyan esemény, amire már nagyon vágyom, és mégsem lehetek rá hivatalos, ez az öregdiák-találkozó. Nem meglepő ez, hiszen legalább 10-15 embert tudnék név szerint felsorolni, aki már elballagott a gimnáziumból, nem sokat beszélek vele, de jó lenne tanácsot kapni. Volt IB-sok, volt osztálytársaim, akikkel aztán egy év csúszással végeztünk (kéttannyelvű gimnázium vs. emelt angol tagozat), stb.

Ezek alapján érzem azt, hogy “senkit” nem ismerek a suliban. Pedig lehet, hogy van vagy 5-6 ember, aki azt gondolja, hogy én az ismerőse vagyok. Mert hasznukra válik majd, amit mondok, az a tudás, amit továbbadok.

Kedves olvasók!

Mostanában sokat levelezem, legalábbis elektronikus formában. Ennek a levéltípusnak, az e-mailnek nincsenek olyan szigorú szabályai, mint a formális, kézzel vagy géppel írott, postán küldött levélnek. Mindazonáltal vannak olyan dolgok, amiket érdemes betartani, ugyanis a levélszűrők ezek alapján működnek.

Előszöris, akinek több e-mail címe van, az vagy egyet használjon a levélküldéshez, és ezzel szoktassa az embereket arra (nagyon hatásos, higgyétek el), vagy pedig arról küldjön levelet, amire a választ szeretné kapni. Ez szerintem evidens.

Másodszor, mindig, kivétel nélkül jelöljünk meg tárgyat. Ezzel nagy mértékben megkönnyítjük a levélszűrők dolgát, hiszen aminek nincs tárgya, az sok esetben azonnal a szemetesbe kerül, szigorúbb levélszemétszűrők esetén. Ezen kívül az olvasó, címzett is egyszerűbb helyzetben van, ha azonnal látja, hogy ki küldte a levelet, és mi a témája. Én például sok esetben ennek megfelelően változtatom az olvasás sorrendjét, illetve sürgősségét.

Harmadszor, az elején írjuk le, hogy mi a célja a levélírásnak. Mert ellenkező esetben esélytelen, hogy a sietős világban rendesen végigolvassák levelünket. Nem érdemes azzal kezdeni, hogy hogy vagy, mit tudom én, mert az ilyenekre a legtöbb ember nem válaszol kellő sebességgel. Még ha van is benne egyébként fontos dolog, ha az nem látszik azonnal, akkor semmit nem fog belőle észrevenni a címzett.

Negyedik fontos dolog, hogy fejezzük ki, amennyiben mindenképpen várunk választ a levélre. Mert én például nem szoktam feltétlenül válaszolni, ha csak információt kapok. Nem szeretek fölöslegesen írni. Ezen kívül persze fontos a megfelelő aláírás (ez majdnem mindenhol automatizálható) is.

Ötödször, de nem utolsó sorban, az esetleges hozzáadott értékek. Például, tértivevény, ha tudni akarjuk, hogy a címzett megkapta, elolvasta a levelet (erre mondjuk a nagyobb cégek a megérkezés pillanatában automatikusan küldenek választ, de magánszemélyeknél jól alkalmazható). Fontos lehet még, hogy válaszokban ne küldjük vissza az eredeti levél csatolmányát, mert az fölösleges adatforgalmat generál. Illetve lehet prioritást adni a küldött leveleknek, így a címzett olvasás nélkül is láthatja, hogy fontos a levél.

Nagyjából ennyi, remélem, hasznos tanácsokat sikerült adnom. Használjátok ezeket a formákat, ha sikeresen akartok levelezni!

Mikor megláttalak…

Mikor megláttalak, ember voltál:
Szürke, de mégis fényes szellemed
Mindenkit szerető.

Megismertelek, s néma maradtál -
Nem akartad, harcoltál ellenem,
Mégis, ismertelek.

Nekem adtad magad ajándékát -
Én örültem, hogy neked kellhetek.
Pedig nem akartál.

Szépen és lassan el is koptattál
És nem maradtál számomra – Ember
nem vagy már: Gyűlöllek!

Ismeretlen költő verse

Ez a bejegyzés töredékes. Nincsen megszerkesztve, úgy van itt, ahogyan először kijött az agyamból. Egyszer majd átdolgozom, igérem.

Magadat megnyitni igencsak veszélyes dolog. Tegnap megtapasztaltam. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy kaptam egy kis ízelítőt. Amikor az ember megnyitja magát, van egy pár dolog, amikre nagyon oda kell figyelni. Amennyiben nem teszed meg, akkor nagyon komoly sérüléseket szerezhetsz.

Ezek között a legfontosabb, hogy a megfelelő személyt válaszd ki. Nem lehet akárkinek akármit elmondani, mert annak nem lehet jó vége. Bizonyos értelemben én ezt a hibát rendszeresen elkövetem. Egy kicsi ismeretség után elmondani valakinek akár csak úgy fél vállról is a fél életedet komoly hiba. Nem tudhatod, hogy ki érdemli meg a tudást. Vannak, akik valószínűleg évek után sem fogják elérni, hogy megbízz bennük. De valúszínűleg ők se bíznak meg benned. Szóval velük nem kell beszélni. Aztán vannak olyanok, akikkel nagyon gyorsan nagyon nagy mélységekbe ereszkedtek le. Hát, nem tudom, hogy szabad-e azt mondani, hogy ez sietség, és ne tegyétek. Talán jobb azt tenni csak, ami mindenkinek megfelel. Ne legyen hirtelen mozdulat egy új ismeretségnél, mert még a végén a másikról lehántasz egy olyan réteget, amit nem akartál látni.

Szintén fontos jó előre elhatározni azt, hogy egy adott szituációban meddig mégy el. És nem szabad tovább menni, semmiképpen sem. Meg kell tudni mondani, ha már sok a kérdés, ha már sokat mondtál így is. Nem szabad túlságosan könnyen meggyőzhetőnek lenni, mert abból sérelem lesz. Amennyiben pedig megsérülsz, nem lesz értelme folytatni a beszélgetést, sőt, a heg még nehezebben fog később átereszteni. A képekből kilépve, ha valakivel tudatni akarsz valamit, akkor pontosan azt mondd el, de sose többet. Nem léphet be egy olyan körbe, amiben te nem akarod látni, vagy amit ő nem akart látni. Mert ha megteszi, ott könnyen elriadhat, és akkor sokkal sekélyebbről kezdhetitek újra egymás megismerését. Az meg csak az időt viszi.

Tegnap volt némi tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Beszélgetés közben messze mentem, és nem vettem észre. Fájt. Nem csak a másiknak, nekem is. Nekem a reakció fájt. És ezzel rendben is volt. De akkor már nem volt mit tenni. Valamiért ezeket a hibákat nem lehet visszacsinálni, még akkor sem, ha gyorsan visszalépsz kettőt. Valahogy nem lesz meg abban a beszélgetésben már a bizalom. Csak máskor.

Ezért javaslom, hogy mielőtt lelkizni kezdtek, mindig nagyon jól gondoljátok meg, hogy kivel és mit akartok megbeszélni. El lehet kerülni ugyanis a fájdalmakat. Csak mondjuk nem könnyű.

Minden tévhittel ellentétben, bizony, nekem semmi bajom sincsen mostanában. Hacsak az nem, hogy túlhajtom magam, túl sok mindennel akarok egyszerre fogalkozni. Az, hogy mivel, nem lényeges. Az, hogy mennyit töltök egyes dolgokkal, az viszont nagyonis.

Mielőtt elkezdődött az év, úgy döntöttem, megint, mint ahogyan tavaly is, hogy nekem bizony minek magánélet, sokkal hatékonyabb vagyok nélküle. Ami azt illeti, még mindig azt hiszem, hogy így is van. Ennek ellenére azonban rögtön az első héten sikerült magamnak mégis némi ilyesmit szervezni. Ezt nem szeretem magamban, hogy sosem sikerül elkerülnöm a végzetem.

És ennek bizony ára van. Ha az ember magánéletet szeretne, eleinte le kell mondania bizonyos dolgokról, amik másnak vannak. Ez például a szabadidő. Én is minden percemet azzal töltöm, hogy a fejemet töröm. Már amikor éppen nem cselekszem. Olyan mértékű tervezés vette kezdetét az agyamban, amit nehéz lenne pontosan feltérképezni. Minden lehetséges cselekedetet előre megvizsgálok, megpróbálok minél kevesebb dolgot a véletlenre, ne adj Isten mások szeszélyeire bízni. Mindent eltervezek, és tudásom szerint végre is hajtom terveimet.

Emellett sok időt töltök a tanulás tervezésével. Mert persze van egy rakat dolog, amiket meg kéne csinálni. Én mindegyikre teszek egy kvótát, hogy az mennyi idő, és megpróbálom a kvótán belül befejezni. Egy átlagos fogalmazás pl. fél óra. Akármilyen nyelven. Egy fizika házi 15 perc, egy laborjegyzőkönyv max. két óra, stb. Ezeket a dolgokat minden hétvégén kilistázom, idő nélkül (az fejben van), és ahogyan dolgozom, elkezdem kipipálni a dolgokat a listán. Így próbálom lehetővé tenni, hogy mindennel végezzek időre.

Na most van egy komoly gond, amikor elkezdek valamivel foglalkozni. Az a probléma, hogy mindenről elvonja a figyelmemet valami más. Mondjuk ki, egyszerűen dekoncentrált vagyok. Talán az internet az oka, talán a szobám légköre, az elrendezés, vagy a magánélet. Mégis, valahogyan nagyon nehezen fogok hozzá 100%-osan valamihez. ha közben jön egy e-mail, hajlamos vagyok elfelejteni azt, hogy mit csinálok. És persze akkor jön az időpocsékolás, amit meg nem szeretek.

Most is, például, eszembe jutott valami, amit meg kéne néznem. És ha nem vagyok elég erős, akkor el is kattintottam volna a szerkesztőfelületről. De nem tettem.

Próbálom tehát az időmet rendesen beosztani, mindent csak a maga idejében tenni, és odafigyelni, ha valami kimarad. Mindig azon gondolkozom, hogy hogyan lehetne kicsit hatékonyabbá tenni a munkámat. Mindig van még dolog azon a TODO listán, és ez így erősen meghajtja az agyamat. Ha meg valamiben még bizonytalanság is van, akkor aztán négyzetesen növekszik a terhelés. Ezen a héten például csütörtök reggelig nőtt, aztán csütörtökön nap közben stagnált, majd hirtelen esett egy nagyot. És mire hazaértem, teljesen kiegyensúlyozott voltam megint, és tudtam normálisan viselkedni.

Hogy mi a tanulság? Hát, nem tudom. Végülis, magamnak keresem a bajt, ha nem akarnék semmilyen magánéletet, hát nem lenne problémám. Csak akkor meg nem is tudnék létezni. Azt hiszem, hogy csak le kéne mindent tisztázni, még ennél is sokkal jobban. És akkor nyugodt lehetnék.

Laci ma lecseszett, hogy miért nem vagyok képes normálisan írni. Hát az a helyzet, hogy mert nem volt miről, vagy nem akartam magam rávenni. Nem is tudom, melyik. Lényeg, hogy valamiért mostanában a magánélet sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, mint a gondolkodás. Ezért utólag is elnézést kérek, most majd megpróbálok valamiről írni.

Morálok az iskolában. Hát nagyon sokféle ember van a suliban, ezeket mind nagyon jól ismerem már így 12 év suliba járás után. Amikor szembejön az egyik tipikus képviselő, akkor néha elgondolkozom, hogy vajon hogyan is működik egy-egy ilyen típus.

Van az a nagyon súlyos lélek, aki a sulit véresen komolyan veszi, és mindig csak a tanulással foglalkozik. Szociális élete nincs, mert minek is, hiszen az csak rontja a hatékonyságot. Ha meglátod szünetben könyv nélkül, tudod, hogy beteg. Mert ellenkező esetben nem lenne ilyen. Nah, az ilyenekkel érdemes jóban lenni (ez a szó igazából az ő esetükben értelmetlen, mert hát ő mindenkivel csak munkakapcsolatot tart). Még a legjobb barátai/női is ilyenek, mert hát velük is csak munkával kapcsolatos kommunikációt folytat. Arra nagyon jó, hogy megkérdezd tőle a leckét, de soha ne akarj vele semmi mást tervezni, mert úgyis lepattansz.

Van ennek a típusnak egy kicsit lightosabb formája. Nah, ő az, akivel mindig mindenki jóban van. Ő mindent megszervez, és emellett mindenből jól tanul, sosem fáradt, mindig mindenhol ott van, és mindenben részt vesz. Ha bármilyen kérdésed van, válaszol, néha talán elhajt, mert sok a dolga. Róla nem tudom, hogy mikor alszik, vagy eszik, vagy mikor végez bármi létfenntartó folyamatot. Egyszerűen nincs rá ideje.

Aztán vannak az átlagosak. Szóra sem érdemesek. Van tárgy, amiben jók, van, amiben rosszak. Nincsen különleges jellemük, nincsen semmi, ami értelmessé tenné őket. Talán még valami hobbit is űznek, de úgyse tud róla senki. Ők azok, akik egyszerűen eltűnnek a tömegben. Mert nincs bennük semmi érdekes.

És akkor vannak a negatívan kiugrók. Van, aki csak simán nem tanul rendesen, bizonyos szempontból az ilyenek is csak az átlagos kategóriába tartoznak. Nem tudhatod, hogy mikor tudnak valamit, általában nem sokat beszélnek, legalábbis, ha kérdezik őket. És aztán persze az órán kicsit többet. De nem vészesek. Velük nem érdemes foglalkozni.

Aztán persze van olyan, aki folyton közbeszól, beszól, nem tanul és még köcsög is. Nah, az ilyeneket kell elkerülni. Ők sosem pontosak, cserében mindig jobbnál-jobb kifogásaik vannak, amiket a tanár hajlamos mosolyogva elhinni, holott ős is tudja biztosan, hogy semmi értelme az egésznek. Valahogyan ők mindig megússzák, és még az elitsulikban is túlélnek. Előfordul, hogy amúgy nem is hülyék, csak tettetik. Nem tudom, miért.

Najó… Vagyok én is. Kis jellemzés, sulis én. Vagyok. Sok mindent eléggé könnyen felfogok, nincsenek komoly gondjaim egy tárggyal sem. Ugyanakkor hajlamos vagyok ezt kicsit kihasználni, és az átlagosnál parasztabb lenni a tanárokkal, sőt, diáktársaimmal is. Kicsit ilyen elnyomottság-érzés az oka. Szóval. Mindeközben egy csomó társadalmi dologban részt veszek, és ha káromkodva is, de minden elképzelhető kérésnek próbálok eleget tenni. És közben tanulni is, persze. Ennek aztán az az eredménye, hogy valamelyik nem sikerül, bepánikolok, és akkor még annyira sem megy. Az iskolai magánéletemet sokáig egészen úgy szerveztem, hogy mindenkivel bunkó voltam, stb. Mostanában próbálok ezen változtatni, bár nem sok iskolán belüli szorosabb kapcsolatom van, de velük nem vagyok paraszt. És hát időm meg mindenre van, és semmire sincs. Ez így van rendjén… Majd egyszer folyt.

http://index.hu/velemeny/menonemmeno/2010/08/20/magyarorszagon_bunozni_nem_meno/

Ehhez szeretnék csatlakozni még egy kicsivel. Ha elolvastátok, akkor bizonyára emlékeztek is rá, hogy azt írja a cikk, egy embernek nem lehet szüksége pár százmilliónál többre a mindent kielégítő élethez. Namost nekem ezzel nagyon nagyon muszáj vitatkoznom.

Szerintem ugyanis még csak pár százmillióra sincs szükség ahhoz, hogy valaki boldog, sőt, teljes életet éljen. Mi az, amire szükség van? Szerintem egy boldog élet elsődleges kelléke a boldog magánélet, és itt semmi szükség nincs pénzre. Itt csak családra, szeretetre van szükség. Az meg úgysem pénz kérdése. Ha valakinek van egy boldog párkapcsolata, esetleg netán gyereke(i), sokkal közelebb áll a boldogsághoz, kiegyensúlyozottsághoz.

Amennyiben ennél többre vágyik valaki, mire is lehet még szükség? Egy lakás, netán, maximalistáknak egy kertes ház. Mondjuk, annyi szobával, ahány tagja a családnak van. Mert ugye az úgy pontosan elég is. Lehet még szükség egy autóra. Kettő már abszolút luxus. Ennek az autónak nem kell csillivillinek lennie, legalábbis szerintem. Sokkal jobban tudok díjazni egy jó állapotú autót, mint egy új autót.

És akkor itt már csak a luxus lehet még, ami pluszban hozzájön. Nem tudom megérteni, hogy miért költekeznek emberek szükségtelenül, ész nélkül, sokat. A milliárdokat lehet másra is használni. Például, ha már a normális szükségleteinket kielégítettük, folytathatjuk az energiatudatossággal. Áh, nem is folytatom.

Szerintem az élethez szükséges teljes vagyon még mindig a 100, de még inkább az 50 millió forint alatt marad. Ezen felül minden luxus. Ennyi pénzért a lelkedet eladni meg nem éri meg.