Szabó Bence blogja

Nem nagyon van kedvem írni, nem nagyon van kedvem olvasni sem, ezzel szemben hihetetlenül nagy kedvem van beszélgetni. A régi emberekkel, vagy akárkivel végülis. Nyelem az öleléseket (ezúton is köszönet), küldöm értük cserébe a bókokat (remélem, jobban megmaradnak, mint a csipkelődések). Szeretem most az életemet, annak ellenére, hogy sok szívás van mostanában. Mármint, sokan próbálkoznak. De mit lehet tenni, ha egyszer nem lehet megszivatni engem, nem most, nem így? Sok minden tudna most fájni biztosan, vagy nem is tudom, mik hogyan fájnának. Talán semmi sem fájna sehogysem. Olyan abszolút kipihent a lelkem. És igazából fizikailag is csak éppenhogy vagyok fáradt. Még bírok sok mindent.

Hogyan kellene felnőni? Úgy, ahogyan mindig is megtörténik. Haladunk szépen nyugodtan a 20 éves kor felé (más meg örül a betöltött 17-nek, love), és néha elgondolkozunk, hogy “nem kéne felnőni?”. Hát, az a helyzet, hogy semmi szükség rá. Képesek vagyunk már felnőtt döntéseket hozni, és még mindig kisebb hibákat követünk el ebben a korban, minthogy azt nagyon sokáig innánk később. Pár hónap, maximum egy-két év, és minden elfelejtődik. Még az is, hogy egyszer rossz helyre tettük az ikszet, hogy nem oda mentünk, ahová a szívünk húzott. Lesz más. Mindig van más. És minden percben jól lehet szórakozni azokon, akik túl komolyan veszik egyes dolgaikat. Én élvezem, hogy fiatalok vesznek körül, és tudom, hogy valójában semmivel nem vagyok öregebb én sem, és mégis.

Húsz évvel ezelőtt (erről épp a minap beszélgettünk) nem volt mobiltelefon. Akkor még nem lehetett tudni a gyerekről semmit, ha elment otthonról, mert nem volt min utolérni. A mobiltelefon (hála a technológiai forradalomnak) mára minden háztartásban, minden ember zsebében megtalálható. A szülők tehát sokkal engedékenyebbek a gyerekekkel, ha azokat el kell engedni. Mert mindig, bármikor el lehet őket érni, még akkor is, ha netán részegen, de felveszik a telefont. És tudhatjuk, hogy élnek. Én nem tudom, hogy ez a relatív lazaság mennyivel jobb a mai társadalomnak, mint a korábbi idők szoros tartása (bár nem volt az olyan szoros). Nem tudom, melyik a jobb, hatékonyabb, kik lesznek jobb emberek. Igazából a társadalom mindig saját magát fejleszti valamilyen irányba, de mindig ugyanúgy. A lényeg változatlan, a lényeg: “Bezzeg az én időmben!”.

Ez ma a harmadik bejegyzés. Írhatnékom lett, ne kérdezzétek, mitől. Lényegében folytatom az előző bejegyzést, csak egy másik gondolati síkon. Azt írtam, hogy a tudás, amit átadok, hasznára válik az utánam jövő nemzedéknek. József Attila versében ez a taní-tani kifejezés egy lázadás, egy humorba bújtatott nagyon kemény kritika a korabeli társadalommal, azon belül is tanárával szemben. Én most leírnám, mit gondolok a tanításról, aztán majd meg lehet érte kövezni.

Tanár akarok lenni, ezt előre leszögezem. Van sok tanárom, sok jó és rosszabb példát is láttam, ezt is előre leszögezném, ha lehet. Nem akarok talán senkire sem hasonlítani, ezt is jobb előre tudni. És akkor jöjjön a feketeleves.

Először évekkel ezelőtt merült fel bennem a gondolat, hogy informatikatanár legyek. Hogy miért pont informatika, azt majd később. Szóval akkoriban még nem is gondoltam, hogy milyen nehézségekkel járhat a tanítás. Hogy milyen nehéz átadni a gondolatot, hogy milyen nehéz meglátni azt, hogy a nálunk évekkel fiatalabb diákságnak mi ragad meg a fejében. Érdemes haladni a korral ilyen szempontból.

Azt gondolom, hogy nagyon fontos a fiatalabb generációk nevelése, oktatása. Fontos, hogy ők sokkal, nagyon sokkal felnőttebbek és okosabbak legyenek, mint amilyen a mi generációnk, vagy mint amilyen az előttünk levő generáció volt. És itt nem elsősorban arra gondolok, hogy milyen a lexikális tudásuk, bár persze az is fontos. De azt gondolom, hogy elsősorban vissza kell helyezni a társadalomba az erkölcsöket. Lehet, hogy rosszul látom, de talán nekem hisz valamennyire a saját korosztályom, hogy ez, amit ma csinálunk, nem jó. Szóval el kell ültetni a változás magját. Nemcsak itthon, nem csak a magyar iskolákban kéne reformra törekedni, hanem külföldön is. Fontos hangsúlyoznom, hogy a helyzetet nem látom annyira súlyosnak, mint amilyennek sok vészmadár lefesti. Ettől függetlenül célomnak tekintem, hogy egy kevésbé szabados társadalmat neveljek a maiból kiindulva.

Hogy hogyan gondolom ezt megvalósítani, ez valamennyire lényegtelen kérdés, ugyanakkor nem árt, ha tisztázzuk, hogy nem a poroszos, vagy bigott keresztény filozófiához akarok viszatérni. És hogy nem ki akarom verni a leendő fiatalokból a fegyelmet, vagy nem bevágatni akarom velük a tízparancsolatot (ami még sok mai “keresztény” számára is hasznos lehetne). Én csak példát akarok mutatni. És itt jön képbe az informatika, mint ágazat.

Azt hiszem, hogy az informatika az a technikai fejlesztés az elmúlt században, amely lehetővé teszi a legnagyobb erkölcstelenségeket, amiket valaha tapasztalhatunk. Az interneten bármit szabad, semmi nem ellenőrizhető (nem, tényleg nem), semmi nem lehetetlen, és legfőképpen minden nagyon olcsó. Azt gondolom, hogy az informatikaórán még kedves volt informatikatanáromnál is sokkal több hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az internetes tartalmak lopása ugyanolyan lopás, mint bármilyen tárgyi tulajdon illegális úton való megszerzése (CD másolás == letöltés). Ezért akarok hát informatikatanár lenni. Ezen kívül fontosnak tartom, hogy a fiatal generáció tisztában legyen az alapvető ismeretekkel, amik által védekezhetnek a támadások, kéretlen levelek, stb. ellen. Tudtátok például, hogy le lehet tiltani facebookon az email címed nyilvánosságát, minden más adatoddal együtt?

Ezért akarok tanítani. És nem mondom, hogy egész népemet fogom, nem mondom, hogy egyáltalán bárkit is fogok tanítani, de szeretnék segíteni az embereken, és ez a fontos. Csak az oktatás maga akadályoz meg e célom elérésében… Ez már egy későbbi poszt.

Mostanában nagyon sok dolog fúrkálja az oldalamat. Többek között az, hogy vajon miért van az, hogy a suliban egyre kevesebb ismerős arcot látok. Kis társadalomelemzés következik.

Azt gondolom, hogy a gimnazisták nagyobb része a nála idősebbekkel könnyebben tart kapcsolatot, mint a nála fiatalabbakkal. Ennek talán az lehet az oka – és azért valljuk be, hogy itt nagyon lényeges az a bizonyos talán -, hogy amikor az egyszeri diák, a “zember”, ahogy azt mostanában mondanák bekerül az iskolába (ziskolába), akkor még nincsenek ott nála fiatalabbak. Ergo nem is sok lehetősége akad, hogy a nála fiatalabb korosztállyal ismerkedjen. A legtöbben ezért a náluk idősebbeket tartják ismerőseiknek, azokkal kerülnek közelebbi kapcsolatokba, és ezért senki sem felelős igazán.

Felmerül a kérdés azonban, hogy vajon hogyan is néz ki ez valójában? Ugyanis ha elkezdem felrajzolni a hálózatot (amit soha nem tettem meg még egy kisebb csoporton belül sem, nemhogy egy egész iskolára, ami még mindig csak 600-650 ember), akkor kiderül, hogy ugye a kapcsolat a felsőbbéveseknél a csak az iskolába járókat figyelembe véve többségében lefelé mutat (hiszen felettük már kevesen vannak, és az alsóbbévesek velük ismerkedtek, amikor bekerültek az iskolába).

Ez azonban továbbra sem jelenti azt, hogy az alaptézis cáfolva lenne, hiszen a kapcsolatoknál vannak nyilak, amiket nevezzünk most ragaszkodási iránynak. Ez a ragaszkodási irány leírja, hogy melyik fél tartja az adott kapcsolati szálat értékesebbnek. És szinte természetes, hogy a nyíl többnyire felfelé mutat, azaz mindenki a nála idősebbekkel tartott kapcsolatban lel értékes információra. Hiszen az információ átadása (egyetemi felvételi, tanárok leírása, stb) lefelé kell, hogy történjen, mondhatni, ha kisebb időkereteken belül is, de “apáról fiúra száll”.

Ennek következménye például az én esetemben, hogy ma, ha végigsétálok a folyosón, értékes kapcsolatot (a saját osztályom kivétel) már nem találok, és nem is szeretnék találni. Értékes kapcsolat ebben az esetben az, amelyikből bölcsességet, a jövőre való támaszt nyerünk. Van azonban hamarosan egy olyan esemény, amire már nagyon vágyom, és mégsem lehetek rá hivatalos, ez az öregdiák-találkozó. Nem meglepő ez, hiszen legalább 10-15 embert tudnék név szerint felsorolni, aki már elballagott a gimnáziumból, nem sokat beszélek vele, de jó lenne tanácsot kapni. Volt IB-sok, volt osztálytársaim, akikkel aztán egy év csúszással végeztünk (kéttannyelvű gimnázium vs. emelt angol tagozat), stb.

Ezek alapján érzem azt, hogy “senkit” nem ismerek a suliban. Pedig lehet, hogy van vagy 5-6 ember, aki azt gondolja, hogy én az ismerőse vagyok. Mert hasznukra válik majd, amit mondok, az a tudás, amit továbbadok.

Sziasztok, Bence vagyok. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem a másik énem írja a bejegyzést. Nyitott vagyok, mint egy koponya, miután leesett a harmadikról. Vannak mostanában kisebb problémáim. Itt is, ott is, mindehol vannak. De úgy általában nemrég óta egészen értelmesen érzem magam, nincs semmi extrarossz vagy extrajó dolog, ami miatt lehetne nyavalyogni. Ezért nem is írok ide. Hát azért most érzek egy-két dolgot, amit nem szabad elkendőzni.

Jó dolog homokba dugni a fejedet, ha éppen nincs energiád foglalkozni a problémákkal. A legtöbb ember ezt is teszi. Én inkább aktívan szoktam ignorálni bizonyos problémát okozó dolgokat. Mármint nem csak úgy elmegyek mellettük, hanem direkt és készakarva elrugdosom őket. Nem érdemes minden miatt a világ halálát megélni. Túl sok energiát vesz el, még akkor is, ha utána megint javíthatunk az általános állapoton. Én úgy vagyok ezzel, hogy az általános állapotom akkor jó, amikor nincsenek olyan dolgok, amiket be kéne rúgni az ágy alá. Most például pontosan azt érzem, hogy semmi sincsen, amit ne tudnék véges erőlködéssel (c Frank) megoldani. Ezért jól is vagyok. Általánosságban.

Tegnap kicsit hosszú, vontatott, szar napom volt. Egész nap kis csitriket hallgattam. Nem esett jól. El is mondtam, túl is léptem rajta. Nem érdekel, mert úgyis van hová mennem, ha nem akarom őket hallgatni. Ezen kívül volt még felvételi jelentkezéses információcsere is nap közben, meg egyetlen darab órám, meg egy 2 órás osztálykarácsony. Meglepő múdon jól éreztem magam. Pedig nem szoktam annyira az osztállyal jól érezni magam, de most mégis sikerült. Kezdem szeretni az életemet. Nem veszélyes ez?

Kicsit elegem van abból, hogy minden szünetben dolgom van, sosem pihenhetek 100%-osan. Nah most úgy döntöttem, hogy nem fogom magam a végtelenségig hajtani ebben a két hétben, ami még most kezdődik csak el. Lesz benne karácsony. végre megint láthatom a családnak ritkábban felém járó részét, bár még nem tudom, hogy mi a fenét csinálok majd mikor, és hogy hogyan van az időbeosztásom. Szóval ebben a szünetben megpróbálok magamnak a pihenésre is időt szakítani. Mert fontos lenne, hogy a hajrá 3 és fél hónapjában keményen meg tudjam magam hajtani. Hogy igazán jó eredményeket szerezzek majd május első felében. Hogy legalább akkor elégedett lehessek magammal. Mert az nem jó, ha még akkor sem leszek elégedett. A szünetet tehát pihenéssel kell eltölteni.

Hétfőn mégis úgy kezdek, hogy bemegyek reggel, és előre láthatólag egész nap pakolni fogok. Már épp ideje a munkahelyen is rendet tenni. És hát valljuk be, senkinek nincs ehhez kedve és ideje, ezért én csinálom. Meg nekem mániám a rend. Ha valaki meg akar látogatni, akkor a 34-es teremben leszek aznap reggel 8-tól (vagy előbbtől) kb. délután 5-ig.

Van azonban olyan dolog, amit valószínűleg nem fogok megtenni a szünetben, a munkával ellentétben, ez pedig a szociális életem ápolgatása. Pedig hiányoztok. Illetve nem mindenki hiányzik, akivel most nem fogok találkozni, de azért vannak bőven. Legalább … (számolok) … 4-en. Nem baj, kibírom, addig is gondolkozok, és majd nagyon tisztán és kipihenten térek vissza a körökbe.

Szeretek most élni. Semmi komoly, csak olyan általános jókedv. Fej a jó meleg sivatagi homokban, csak az érintéseket érzem. És jól esnek, bizony… Még nekem is.

Kedves olvasók!

Mostanában sokat levelezem, legalábbis elektronikus formában. Ennek a levéltípusnak, az e-mailnek nincsenek olyan szigorú szabályai, mint a formális, kézzel vagy géppel írott, postán küldött levélnek. Mindazonáltal vannak olyan dolgok, amiket érdemes betartani, ugyanis a levélszűrők ezek alapján működnek.

Előszöris, akinek több e-mail címe van, az vagy egyet használjon a levélküldéshez, és ezzel szoktassa az embereket arra (nagyon hatásos, higgyétek el), vagy pedig arról küldjön levelet, amire a választ szeretné kapni. Ez szerintem evidens.

Másodszor, mindig, kivétel nélkül jelöljünk meg tárgyat. Ezzel nagy mértékben megkönnyítjük a levélszűrők dolgát, hiszen aminek nincs tárgya, az sok esetben azonnal a szemetesbe kerül, szigorúbb levélszemétszűrők esetén. Ezen kívül az olvasó, címzett is egyszerűbb helyzetben van, ha azonnal látja, hogy ki küldte a levelet, és mi a témája. Én például sok esetben ennek megfelelően változtatom az olvasás sorrendjét, illetve sürgősségét.

Harmadszor, az elején írjuk le, hogy mi a célja a levélírásnak. Mert ellenkező esetben esélytelen, hogy a sietős világban rendesen végigolvassák levelünket. Nem érdemes azzal kezdeni, hogy hogy vagy, mit tudom én, mert az ilyenekre a legtöbb ember nem válaszol kellő sebességgel. Még ha van is benne egyébként fontos dolog, ha az nem látszik azonnal, akkor semmit nem fog belőle észrevenni a címzett.

Negyedik fontos dolog, hogy fejezzük ki, amennyiben mindenképpen várunk választ a levélre. Mert én például nem szoktam feltétlenül válaszolni, ha csak információt kapok. Nem szeretek fölöslegesen írni. Ezen kívül persze fontos a megfelelő aláírás (ez majdnem mindenhol automatizálható) is.

Ötödször, de nem utolsó sorban, az esetleges hozzáadott értékek. Például, tértivevény, ha tudni akarjuk, hogy a címzett megkapta, elolvasta a levelet (erre mondjuk a nagyobb cégek a megérkezés pillanatában automatikusan küldenek választ, de magánszemélyeknél jól alkalmazható). Fontos lehet még, hogy válaszokban ne küldjük vissza az eredeti levél csatolmányát, mert az fölösleges adatforgalmat generál. Illetve lehet prioritást adni a küldött leveleknek, így a címzett olvasás nélkül is láthatja, hogy fontos a levél.

Nagyjából ennyi, remélem, hasznos tanácsokat sikerült adnom. Használjátok ezeket a formákat, ha sikeresen akartok levelezni!

Mikor megláttalak…

Mikor megláttalak, ember voltál:
Szürke, de mégis fényes szellemed
Mindenkit szerető.

Megismertelek, s néma maradtál -
Nem akartad, harcoltál ellenem,
Mégis, ismertelek.

Nekem adtad magad ajándékát -
Én örültem, hogy neked kellhetek.
Pedig nem akartál.

Szépen és lassan el is koptattál
És nem maradtál számomra – Ember
nem vagy már: Gyűlöllek!

Ismeretlen költő verse

Nem tudom, hogy mi van velem. Az értelmes gondolatok egyszerűen kisurrannak a fejemből, nem tudok megfogalmazni semmit. A helyzet kilátástalan, és elviselhetetlen, persze, mindez csak belülről jelentkezik. Nem tudok egyetlen dolgot sem nyugodtan, értelmesen végigcsinálni. Gyakorlatilag esélyem sincs kialudni magamat, mindezt úgy, hogy egyre többet alszom.

Megint. Megint megzavartak. Írom ezt a nyamvadt blogbejegyzést, és közben jönnek az emailek. El se tudom hinni, hogy lassan már egyetlen olyan óra sincs, amikor be tudnám kapcsolni a gépemet, és nem kapni valamit, ami adott esetben például felborítja az egész napi programomat. Amikor bekapcsolom a gépet, mindig abban reménykedek, hogy legalább aznap nem lesz semmi.

Mint mondom, mindez csak belülről furcsa. Ma reggel például nagyon azt éreztem, hogy értem a matekot, amit tegnap vettünk. Hát, az a helyzet, hogy nem. Illetve értem, tudom, mit kéne megcsinálni, és mégis, fogalmam sincs, hogy mit csináljak egy feladattal, ha egyedül kell megoldanom. Megrázó az is, hogy egy olyan anyagrészből, ami nem volt nehéz, nem igényelte az agyamat, csak marha hosszú feladatok voltak benne, sikerült 3-ast kapni. Egyszerűen elegem van abból, hogy a legegyszerűbb túlélésért küzdök olyan tárgyakból, amiket amúgy a kisujjamból kéne kiráznom. És mindebből bárki, aki kívülről néz, semmit nem lát, csak azt, hogy lusta vagyok és mindig leszarom miről van szó. Odáig már nem terjed a figyelme az embereknek, hogy harcolok minden egyes olyan percért, amikor pihenhetek. És nincs ilyen perc. Nincs olyan este, amikor úgy fekszem le, hogy “hurrá, minden kész van, pihenjünk egyet”. Minden estém azzal telik, hogy számba veszem, mi az, amit megint nem volt időm megnézni, megcsinálni, végiggondolni. Mindig el vagyok maradva.

Kívülről meg mindig leszarom. Az a baj, hogy nem vettem észre idejekorán, még  mielőtt belefogtam, hogy én ezt a szintű agyfacsarást, hajszát, kötött munkavégzést nem leszek képes tolerálni. Márpedig én nem tudom akkor végezni a munkát, amikor időt kapok rá. Én csak akkor tudom végezni, amikor Én magam időt adok magamnak rá. És a tanórák folyamán nincs olyan perc, amikor egy kicsit is dolgozni lennék képes. Megint sajnáltatom magam. Ennek az az oka, hogy nem tudok egyedül átesni ezen az egészen, nem tudok normális módon gondolkozni. Nem tudom. Valamiér nem megy. Kérek egy hetet, amikor átprogramozhatom magamat szépen, nyugodtan, nulla leadási határidővel arra, hogy normálisan végezzem a feladataimat. Talán sikerülne, talán lenne ehhez elég akaraterőm. Ha normális formában lennék, biztosan lenne – de nem vagyok. Egy ideje, nem is olyan rövid ideje nem tudok pihenni, és emiatt elvesztem a lelki erőmet, ami pedig egyben tarthatná a világomat. Lassan összeomlok, és azt hiszem, egy ember van, aki ezt érzi, látja is rajtam. Csak messze van ahhoz, hogy segíthessen. És nekem kell hozzá elmennem, mert másképp nem megy.

Sajnálom, azt hiszem, hogy rosszul választottam meg egy pár dolgot. Amikor azt láttam, hogy milyen óriási lehetőségek állnak előttem, nem vettem figyelembe azt, hogy valójában ha ezeket ki akarom aknázni, nem lehetek önmagam. Most szembesülök azzal, hogy ha önmagam akarok lenni, akkor sajnos fel kell adnom az eredetileg, évekkel ezelőtt magam elé állított céljaimat. Tisztában vagyok azzal, hogy mire képes az agyam. De azt is tudom, hogy nem ilyen módon lehet belőle a legtöbbet kihozni. Nem azzal lehetek hatékony, ha mindent megcsinálok úgy, ahogyan kérik. Hatékony akkor leszek, ha mindent úgy csinálok meg, ahogyan nekem kényelmes. Nekem sosem vált be az, hogy mint egy kutya (sajnálom, angol hasonlat, like a dog) dolgozzak valamin, mindezt úgy, hogy egyetlen módot tudok a megoldásra, és azt szabályokat betartva kell megoldanom. Nem megy. nekem lehetőségek kellenek, az kell, hogy lehessen választásom, hogy az intelligenciámat arra használhassam, hogy megoldjak egy problémát, nem arra, hogy végigmenjek a szabályos lépéseken. Én kreatív akarok lenni, nem gépies. Az oktatás formája viccesen ad szabadságot. Egyszer dönthetsz, hogy mit hogyan akarsz tanulni, majd soha többet esélyed sincs azt mondani, hogy ja nem, mégsem ezt akarom. Kezdek előnyöket látni a magyar rendszerben.

Kérlek, akik közel álltok hozzám, és értelmesen tudok veletek kommunikálni, keressetek meg. Beszéljünk! Győznöm kell, mert nem tudom elviselni, ha nem oldom meg. Segítséget kérek, nyíltan, személyesen, és nagyon komolyan. Ritkán teszek ilyet, általában csak kiadom a dühömet. Most félek. nem vagyok dühös, csak félek.

Hogy mi egy? Még én sem tudom pontosan, a végére kiderül. Eredetileg az akart lenni a címe, hogy Egy Hét, aztán rájöttem, hogy ennél az időmértéknél vannak sokkal fontosabb dolgok is, amik Egyek. Vagymi. Például…

Vad Fruttik

Szóval elsősorban ami Egy, az Én. Mert ugye én egy vagyok, nincs több, és nincs értelme másik ilyet keresni. A különlegesség formája persze sokak számára meglepő, de nem hiszem, hogy annyira érdekes lenne. Mindenkiben van valami “furcsa”. Persze mindig kizárólag pozitívan nézve furcsa, vagymi. Állítólag én is az vagyok. Most hirtelen nem találom az idézet forrását. Ez [és itt nem írom, hogy furcsa] meglepő. Azt hittem, hogy szoktam emlékezni arra, ha valaki valamit valahol [sok lesz bazz] elmond, leír nekem. Nélkülözöm az értelmet ebből  a bejegyzésből, azt hiszem.

Tegnapelőtt furcsa dolgok történtek velem [ugye az péntek volt?]. Merthogy végre képes voltam kifejezni, hogy mennyire elegem van. És képes voltam mindennek ellenére egy kicsit a magam útján járni, elfelejteni, hogy vannak körülöttem mások, hogy vannak nekem elveim, vagy ilyenek. Képes voltam hatékony lenni. Aztán este meg még hatékonyabb voltam, de állítólag ez annak köszönhető, hogy “Jól választottuk meg a feladatokat”.

Tegnap meg feleannyira se voltam hatékony, amennyire szerettem volna, mondjuk ebben szerepe van annak, hogy kicsit mással volt a délutánom elbaszva, mint ahogyan eredetileg terveztem. Pl. aludtam, mintegy 40 perccel többet, mint amit előre terveztem. Meg sétáltam szintén mintegy 40 perccel többet, mint ahogyan [...] érted.

A mai napom meg megint a félreszervezettség netovábbja, főleg azzal, hogy itt múlatom el az időmet [nem akartam trágár kifejezést használni], ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék (pl. közgáz). Agyhalott ez a hétvége, pedig ha most nem, akkor semmikor nem tudom megszervezni. Tegnap reggel óta nincs itthon senki, azt csinálnék, amit csak akarok. És mégsem azt csinálom:D. Mentem.

A DeBuT egy frissen megalakult verseny, aminek a teljes neve Debaters Budapest Tournament (Vitázók Budapest Verseny). A lényeg tegnaptól a honlapunkon olvasható.

A honlap készítése során egyetlen követelménynek kellett megfelelnem, mégpedig, hogy nagyon gyorsan elkészüljön. Ennek próbáltam eleget tenni, és tegnap reggel 10 körül hozzá is fogtam a készítéshez. Nem teljesen nulláról indultam, legalábbis ami az elképzelést illeti, hiszen volt egy jól előkészített tervem, egy logóm, és a fejemben egy színvilág. Ennek mgefelelően csináltam meg a HTML-kódot.

Azonban ekkor még semmilyen CSS-sel nem tudtam szolgálni, az adatok szépen sorosan egymás után jelentek meg, nem volt egy szép látvány. Ami azonnali segítséget nyújtott, az a saját honlapom. Mivel elég konzisztens módon szoktam elnevezni a div-eket az általam gyártott honlapokban, ezért nem okozott problémát a régi CSS új felületre húzása. Amint bemásoltam, sokkal közelebb kerültem az elképzeléshez.

Volt azonban egy probléma, amivel szembe kellett néznem. Minden oszlopnak azonos magasságúnak kellett lennie, hogy ne nézzen ki úgy a honlap, mint egy lépcsőház. Jánostól kaptam egy nagy adag segítséget ennek megvalósításában, konkrétan adott egy keresőkifejezést, amit beírhattam a google keresőjébe, és a találatok között elég gyorsan megjelent a nekem tetsző megoldás (equal height columns). Ezt elég könnyen és egyszerűen tudtam alkalmazni a honlapon, így már megvolt a fix magasság, aminek ráadásul lehetett egy minimum értéket adni (tudjuk, ugye, milyen rossz a sávszerű honlap.

Ezzel majdnem készen is voltam, már csak a tartalom feltöltése következett. Erre is volt egy szegényes papírom, így nem kellett kitalálnom, hogy milyen menüpontok és milyen szövegek legyenek a honlapon, mégis igénybe kellett vennem az angoltudásomat, hiszen a vázlatpontszerű anyagból értelmesnek mondható szöveget kellett készítenem.

Utolsó lépésként publikáltam a zártkörű levelezőlistán a 90%-os honlapot, így megkaptam a színekre vonatkozó tanácsokat is, illetve egyik ismerősöm segítségével még egy apró betűtípusbeli hibát is ki tudtam javítani. Ezzel készen lett a honlap, körülbelül 3 óra kódolást, és még olyan 1 órányi (azonban jelentősen szétvagdalt) csiszolgatást vett igénybe. Olvassátok egészséggel!

http://debut.karinthy.hu

Ez a bejegyzés töredékes. Nincsen megszerkesztve, úgy van itt, ahogyan először kijött az agyamból. Egyszer majd átdolgozom, igérem.

Magadat megnyitni igencsak veszélyes dolog. Tegnap megtapasztaltam. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy kaptam egy kis ízelítőt. Amikor az ember megnyitja magát, van egy pár dolog, amikre nagyon oda kell figyelni. Amennyiben nem teszed meg, akkor nagyon komoly sérüléseket szerezhetsz.

Ezek között a legfontosabb, hogy a megfelelő személyt válaszd ki. Nem lehet akárkinek akármit elmondani, mert annak nem lehet jó vége. Bizonyos értelemben én ezt a hibát rendszeresen elkövetem. Egy kicsi ismeretség után elmondani valakinek akár csak úgy fél vállról is a fél életedet komoly hiba. Nem tudhatod, hogy ki érdemli meg a tudást. Vannak, akik valószínűleg évek után sem fogják elérni, hogy megbízz bennük. De valúszínűleg ők se bíznak meg benned. Szóval velük nem kell beszélni. Aztán vannak olyanok, akikkel nagyon gyorsan nagyon nagy mélységekbe ereszkedtek le. Hát, nem tudom, hogy szabad-e azt mondani, hogy ez sietség, és ne tegyétek. Talán jobb azt tenni csak, ami mindenkinek megfelel. Ne legyen hirtelen mozdulat egy új ismeretségnél, mert még a végén a másikról lehántasz egy olyan réteget, amit nem akartál látni.

Szintén fontos jó előre elhatározni azt, hogy egy adott szituációban meddig mégy el. És nem szabad tovább menni, semmiképpen sem. Meg kell tudni mondani, ha már sok a kérdés, ha már sokat mondtál így is. Nem szabad túlságosan könnyen meggyőzhetőnek lenni, mert abból sérelem lesz. Amennyiben pedig megsérülsz, nem lesz értelme folytatni a beszélgetést, sőt, a heg még nehezebben fog később átereszteni. A képekből kilépve, ha valakivel tudatni akarsz valamit, akkor pontosan azt mondd el, de sose többet. Nem léphet be egy olyan körbe, amiben te nem akarod látni, vagy amit ő nem akart látni. Mert ha megteszi, ott könnyen elriadhat, és akkor sokkal sekélyebbről kezdhetitek újra egymás megismerését. Az meg csak az időt viszi.

Tegnap volt némi tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Beszélgetés közben messze mentem, és nem vettem észre. Fájt. Nem csak a másiknak, nekem is. Nekem a reakció fájt. És ezzel rendben is volt. De akkor már nem volt mit tenni. Valamiért ezeket a hibákat nem lehet visszacsinálni, még akkor sem, ha gyorsan visszalépsz kettőt. Valahogy nem lesz meg abban a beszélgetésben már a bizalom. Csak máskor.

Ezért javaslom, hogy mielőtt lelkizni kezdtek, mindig nagyon jól gondoljátok meg, hogy kivel és mit akartok megbeszélni. El lehet kerülni ugyanis a fájdalmakat. Csak mondjuk nem könnyű.