Szabó Bence blogja

Ez egy nagyon régi történet, amit már sokszor feldolgoztam, de valahogyan mindig csak egyedül volt rá lehetőségem. Most lehet, hogy itt az ideje utoljára, minden ellenszenv elmúlásával is megtennem a visszatekintést.

Rendben, fellángoltam. Nagyon gyorsan és értelmetlenül szerettem bele valakibe, akibe talán nem lett volna szabad. Nagyon megszerettem a kezét, és azt hittem, hogy örökké ez a kéz fog nekem biztonságot nyújtani. Pedig valójában (és erre később gondoltam is), fordítva kell lennie. A kéz egy nőé volt (mily meglepő), és a kézhez tartozó nőt is nagyon szerettem. Nem is ezzel volt a probléma.

A baj azzal volt, hogy egészen gyermeki voltam, és mégis, sokkal többet vártam volna viszonzásképp. Nem tudtam megadni azt, amit meg akartam adni. Frusztrált voltam, és folyton hullámzó volt az állapotom. Depresszióból önimádatba, majd őrült szerelembe, majd ismét depresszióba estem, és így tovább. Ilyen voltam régen, és valahol ilyen vagyok most is.

Támadó voltam, és bántó volt a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz. Csak azért álltam szóba másokkal, mert valamilyen érdeket láttam abban, hogy velük beszéljek, találkozzak. Utáltam az életet, a társadalmat, és utáltam magamat is. Mert tudtam, hogy én mégsem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam, és mégsem tudtam ellene tenni semmit. Bármit tettem, ami bántott másokat, rettenetesen megbántam, sokszor még abban a percben, és mégsem tudtam bocsánatot kérni. Nem voltam rossz ember, de ez nem látszott rajtam. Senkinek nem akartam, mégis sokaknak tettem rosszat.

Egyetlen ember volt a közvetlen családomon kívül, aki felismerte bennem a jót, és azért szeretett. Ez a lány volt az, akinek a kezét megfogtam, és akivel eltöltöttem másfél nagyon küzdelmes évet, hogy azután óriási csapással dobjam el magamtól. Ő tudta, hogy milyen akarok lenni, és mindig támogatott ebben. Körülvett a rajongó szeretetével és csodálta az energiáimat – még akkor is talán, amikor ellene fordultak. Szeretett engem, és én is szerettem, de talán nem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

Sokat segítettem neki, fogtuk egymás kezét (képletesen) és új élet felé irányítottuk a másikat. Amikor véget vetettem a kapcsolatnak, amiben kezdtem nem látni a boldogságot, azt hittem, hogy nem jutottam sehová és hogy majd a másik is visszasüllyed oda, ahonnan elindultunk. Amikor vége szakadt a kapcsolatnak (végét szakítottam), ugyanis, volt már valami látható fejlődés. Életcélok, elkezdett megvalósítások és sok-sok viselkedésbeli változás. Én azt hittem, hogy ha nem támogatjuk egymást, akkor az egész a visszájára fordul és mindenki kezdheti elölről.

Öntelt szokásomhoz híven, nagyon nagyot tévedtem. Mert ma, visszatekintve, azt kell látnom, hogy sok minden változott meg bennünk ennek a kapcsolatnak hatására, csak olyan módon, hogy az fel sem tűnt. Csak magamról beszélek, de nem önzésből, hanem tudatlanságból és a kifejezőképesség hiányából teszem.

Sokkal visszafogottabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy még a legjobb pillanataimban is sokszor fájdalmat okoztam, önfejű és nagyon agresszív voltam, és kezelhetetlen. Nem engedtem, hogy szeressenek és én sem mutattam meg, hogy szeretek. Ezt hosszú szenvedés után tudtam csak levetkőzni magamról, mert sokkal jobban ki kellett nyitnom magamat, mint addig bármikor. Hónapokig szenvedtem, több, mint egy évig felejtettem. Sok mindenben visszafogtam magam, rájöttem, hogy nincs hová harcolni, vitázni. Rájöttem, hogy nem szabad a fellángolásaimat minden alkalommal komolyan vennem (és ennek ellenére mégis megtettem még párszor), viszont mást sem mindig.

Később volt egy szenvedős, átmeneti kapcsolatom, amikor talán nem is voltam szerelmes, viszont annál inkább szánalmas. Volt fellángolás, volt elhamarkodott döntés és még sok minden. Volt sok-sok kosár, amit kaptam, és ezek edzettek. Most megint boldognak érzem magam és teljesnek, és ez a hosszú hullámvasút-kapcsolat nélkül meg sem valósulhatott volna. Ezért köszönöm.

ui. Két év után a sebek behegedni látszanak… A maroknyi szerelem emléke és hatása viszont megmaradt.

Mostanában több dolog derül ki rólam facebookról, mint a blogomból. Ez persze nem ok nélkül van így, valószínűleg azért lehet, mert nem tudok hosszú dolgokat írni, a rövid meg facebookra is elég lesz… Szóval nem nagyon írok blogot. Az utóbbi időben (napokban) elgondolkodtam rajta, hogy ideje lenne véget vetni a kétes blogolásomnak. Tudom, hogy sokan olvasnak (relatíve, az ismeretségi köröm méretéhez képest), viszont azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább magamról írok, mármint sehol máshol nem tudom elmondani az érzéseimet. És ez nem jó.

Az elmúlt években egyre inkább kinyitottam magam a világ felé, kicsit kommunálisabb lettem, és ezzel párhuzamosan sok dolgot elrejtettem önmagamból. Ahogy visszaemlékszem (és nincs kedvem visszaolvasni), régebben a bejegyzéseim nagyjából fele nem rólam, hanem a világról szólt. Megmondtam a véleményem, és ezek a bejegyzések gyakran szép, összeszedett esszékké nőtték ki magukat. Most meg rövid, néha csak egy soros bejegyzéseket írok, és a saját hullámzásom látszik ki mindenből.

Persze benne van az is, hogy az elmúlt egy-két évben már nem merem a véleményemet leírni, hogy ne hurcoljanak meg érte (mert persze olyan). Viszont ettől még az erkölcsi értékeim nem tűnnek ki, nem írok arról, ami megihlet, csak arról, ami történt. Pedig akár írhatnék is bármiről. Reklámozhatnám magam, leírhatnám, hogy hogyan haladok a tanulásokkal (sok minden van, amit meg kell tanulni).

A tényállás a következő, és ezeket jelenleg (eddig) elég kevesen tudják.

• Saját akaratomból (és balfaszságomból, együtt) most egy évet itthon töltök, nem járok egyetemre, sehová sem. Nem kérem a véleményeket, ismerem a világ álláspontját.
• Nagyjából 10 napja (én nem érzem fontosnak itt az időt, sajnálom) párkapcsolatban élek van párom barátnőm (akárhogyan írom le, hülyén néz ki).
• Jövő hétfőtől (ez 12.-e) határozatlan ideig a KFG angol könyvtárában teljesítek szolgálatot mint segítő erő. Ha valaki hétköznap munkaidőben beszélni akar velem, ott talál meg legkönnyebben.

Összességében ez a három dolog jó hatással van rám, visszatért a rég elhagyott életkedvem, vannak rövidtávú terveim végre (még ha nem is teljesen kristályosak), és középtávon is van tervem (még ha egyáltalán nem kristályos is).

Viszont lehet, hogy egy ideig ez most az utolsó bejegyzésem, mert nincs kedvem a magánéletemet kiteregetni, és mert úgysem érzem, hogy ki kéne írnom bármit is. Szakmai jellegű bejegyzések viszont készülőben, valószínűleg a következő 5-6 bejegyzés az Extended Essaym lesz, kicsit turbózva és magyarítva. Persze ez majd egy külön címke alá megy.

Mindig csak fél-napjaim vannak. Tulajdonképpen, ha belegondolok, mindenért én vagyok a hibás. Mást nem hibáztathatok olyanért, aminek bennem van az oka. Mostanában egyre többször jövök rá, hogy tulajdonképpen mindenki más normális, csak nekem túl magasak az elvárásaim. És nem arra kell gondolni, hogy csak másokkal szemben. Magamtól is többet várok el mindig, mint amit utána ki tudok sajtolni a testemből.

Persze hibáztathatnám a többieket, hiszen nincsenek igazi motivációim, és az állítólag kívülről jön. Csak rá kell jönnöm ilyenkor, hogy ha magam sem akarom, hogy az a kevés is motiváljon, amit elismerésként konkrétan kapok; hogy az a kevés jelzés elég legyen, hogy érezzem, szeretnek… Amíg ez nem teljesül, nem lehet engem motiválni. És persze saját magamat sem tudom motiválni.

Kesze-kusza vagyok, és már jó ideje csak egy fél. Egyrészt mert még mindig keresem a másik felemet, és bármilyen erősen próbálkozom (vagy minél erősebben), semmi sikerem nincsen. Nem tudom, hol és milyen formában fogom megtalálni. Nem kötelező a másik felemnek személynek lennie (bár eddig abban a hitben éltem, hogy igen). Mindig óriási erőkkel belevetem magam valamibe, hogy azután csak vesztesként kerülhessek ki. Mindig elrejtem magamat a munkák mögül. Nem csinálok magamnak sajtót (hacsak ez a szánalmasan személyes blog nem az), és ezzel elbukok bármilyen rendszerben. Mire be kéne fejezni valamit, addigra elmegy tőle a kedvem és végül csak félig csinálom meg. Ezért bukok el annyiszor és ezért vagyok csak egy fél önmagam is.

Ez a fél nagyon sok dologból áll össze. Fél-kapcsolatok (amik látszólag csak nekem fontosak), fél-érzések (kifejezhetetlenül), fél-szerelmek (amiket csak én érzek), fél-munkák (miközben végig a magánéletemre gondolok, ami szintén csak félig van), fél-pihenések (amikor az agyam nem áll le)… És amikor este lefekszem aludni, az egyik felem azt érzi, hogy megint nem történt velem semmi. Még olyankor is, amikor pedig egész nap dolgoztam, hasznos munkát végeztem másoknak vagy magamnak.

És nem vagyok elégedett. Se a kapcsolataimmal, se az érzéseimmel, se a szerelmeimmel, munkámmal, pihenéssel. Nem vagyok kibékülve magammal. Túl magasan tartom a lécet, és sosincs semmi ami áthúzna rajta. Az álmaim megelőznek mindent és mindenkit, még önnön magamat is. És nincs semmi, ami miatt érdemes lenne üldözni őket. Nem szoktam magamat halálra hajtani már nagyon régen. Sokat vagyok távol az otthonomtól, de nem fáradok el eléggé. Nem tudom, mikor örültem utoljára annak, hogy befejeztem valamit. Hogy úgy fejeztem be valamit, hogy nem akartam jobbítani rajta.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy én vagyok ezért a hibás. Nincsen önbizalmam, sosem bízok abban, hogy sikerül valami, mindig magasra teszem a lécet, sosem merem átugrani. Nem merek brilliáns lenni, mert kilógnék a szürke sorokból. De nem tudok szürke sem lenni, mert úgy is kilógok. Nem vagyok tisztában önmagammal, a képességeimmel, a teljesítményem nagyságával. Soha nem tudtam, hogy mit várhatok magamtól, hiszen a legváratlanabb pillanatokban vagyok képes összeomlani. És akkor semmi nem megy. Aztán meg minden, tökéletesen, még annál is jobban, gyorsan, pontosan. Sosem tudom, mi a következő perc állapota.

És a kiszámíthatatlanságomhoz a gyarlóság, amely mindig tökéleteset akar létrehozni, nem jól párosul. Csak egy felet hoz létre. És az elégedettség elmarad. Megint, mindig. Nem tudom, minek örültem utoljára felhőtlenül pár óránál tovább…

Mégis, miért kell e(s)z nekem?

Itthon lenni egyedül jó is és rossz is. Nincsen senki, akihez szólhatnék, de ez igazából nem is baj. Nincsen kedvem sem szólni az emberekhez (mégis blogot írok). Ahogy itt ülök és próbálok valahogyan felülkerekedni azon az érzésen, hogy nem tudok semmit, azon veszem észre magam, hogy megint a gépem előtt ülök. Pedig a laptop mint olyan már régen nem vonz, attól, hogy van, még egyáltalán nem fontos, hogy be legyen kapcsolva, nem tudom magam elfoglalni vele (Ez azért vicces amikor az egész életem erről szól). A laptop nálam tényleg a munka eszközévé vált. Ellenben sokkal jobb érzés az internet előtt ülni és nem tenni semmit. Legalább játszanék… De még azt sem…

[Itt tartottam olyan 8-10 óra szünetet, közben elmentem biliárdozni egyedül stb.]

Fáj a fejem. Megint. Nincs kedvem lefeküdni. Még mindig. Nem akarok ilyen rövid mondatokat írni, de sajnos nem nagyon sikerül ez másképpen. Az az igazság, hogy egyértelműen hiányom van. Hogy miből, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, de nem érdemes semmi rosszra gondolni, mert úgysem. Remélem, hogy minél több barátom, régi ismerősöm eljön a ballagásomra. Nem sokat tettem érte, de azért mégiscsak remélem. Van, aki már visszautasította, pedig nagyon örültem volna neki, ha látom. Mindegy. Nem akarok az iskola közelébe menni, de találkozni akarok mégiscsak. De nem mindenkivel. Talán pont nem. Minden mondatom önmaga ellentéte.

Van a nyelvemen egy szó, amit minden este elmormolok magamban. Úgy alszom el, hogy ez a szó  száll a fejemben. És ez a d egy kicsi reményt, hogy a másnap majd jobb lesz, és mindig csak közelebb kerülök a megoldáshoz, és majd egyszercsak el tudom dönteni, hogy mi kell nekem. Talán már el is döntöttem magamban, csak még nem készültem fel rá, hogy kimondjam. A több énnek ilyenkor igazán nagy hatása van… Minden percem arra megy el (amikor nem fizikára vagy matekra), hogy ezt a csomót próbáljam kibogozni az agyamban. Nem tudok logikusan, tervezve gondolkodni, az érzelmeim mindig ellenem szólnak.

Ha elmegyek, élveznem kéne az utolsó itthon töltött hónapokat. De nem akarom a saját lelkemet ezzel terhelni, így is éppen elég nehéz lesz elmenni (ha elmenni). Ha itthon maradok, ideje lenne valamit kezdeni a kusza magánéletemmel és disztingválni, eldönteni, ki mit ér nekem. Nem lehet, hogy senki sem ér semmit, de nem lehet az sem, hogy egynél több valaki érje a mindent. Azt hiszem, még magam sem tudom, pontosan mi most a helyzet.

Majd’ egy éve azon gondolkoztam, hogy mivel lehetne legalább akkora belsős polgárpukkasztást véghezvinni, mint amilyet én vittem véghez tavaly a pingvinnel. Hát megvan. Platypus. Már nagyon várom:D

Nem erről akartam írni, de figyelemelterelésnek nagyon hatásos volt, azt hiszem. A helyzet, hogy nagyon (három másik szó kitörölve) rosszul (egy másik szó kitörölve) érzem magam ma. Semmi okom nincs rá, az természetes már-már. Persze én úgy gondolom, hogy mégiscsak van. Mégiscsak kell lennie valaminek, nem lehetek ok nélkül depressziós (legalább nem mániás).

Most ülök itten a notebookkal az ölemben (nem szavak, de valami más hiányzik), és hallgatom a youtube-os, lassan 40 dalból álló “house” nevű listámat. Namost. Ez többnyire nem tartalmaz house számokat, de mivel foggalmam sincs, hogy milyen zenei stílus amit hallgatok, ezért house-nak neveztem. És énekelek. Hangosan. Nem hamisan, leellenőriztem. Viszont cserében mivel egyedül vagyok, úgyse hallja senki. Jobb is. Amiket énekelek, nem feltétlenül olyan dalok (és olyan hangnemben), amiket az ismerőseim tőlem várnának. De ha egyszer ez illik. Ki vagyok akadva, és ez teljesen reális érzés. Azt is tudom, hogy miért, és el is énekeltem ma már vagy 5-ször. Ettől persze alapvetően nem lett jobb.

És még mindig nem tudok kommunikálni. Jó példa a tegnapi nap, meg a mai, meg azt hiszem, még legalább 3-4 következő nap. A zene jót tesz. Nem azért, mert olyan jól kiéneklem magamból, amit nem lehet, hanem mert marhára hangosan hallgatom, fejhallgatóval, ezért elveszi a gondolataim egy részét. Eltelik pl. egy óra úgy, hogy nem emlékszem, mi történt. Látjátok, nekem ehhez nem kell berúgni. Az állapot megvan. Csak talán nem beszélek olyan őszintén, mint aki részeg. Többek között pont ezért nem iszom. Félek, hogy mi lenne az eredménye. Sok dolog van bennem, amiket nem hallanak az emberek. Talán senki sem. Még a privát bejegyzések sem (amik egyébként születnek néha).

Ne akarjatok megérteni, de ne is féljetek. Ez most egy tanács, célzott, nagyon célzott, de úgysem az érti meg, akinek kéne. Üdv!

P.S. (nem, nem az:D) elfelejtettem, zenék, sorban:

Cosmic Girl
Basshunter – Now you’re gone
Inna – Hot
Basshunter – All I ever wanted
Cascada – Everytime we touch

Itt egy kis kitérő:

Scorpions – Still loving you
Scorpions – Send me an angel
Ghymes – Tánc a hóban

És visszatér:

Cascada – Because the night
Guru Josh Project – Infinity 2008
Master Blaster – Come Clean
David Guetta – Getting over you
Inna – Love
Kesha – Tik Tok
Inna – Deja vu
Cosmic Girl – és még nincs vége.

Ma elmentem úgy a környéken. Lehetett volna (több szempontból is) nosztalgiarohamom. Például eszembe jutott az az útszakasz, amely sokáig a legkutyaszarosabb környék címet viselte gondolataimban, És a legkevésbé rendbentartott lakás verseny második helyezettje is. Aztán ott van a kedvenc templomom, előbb említett helyektől mintegy 500 méterre északra.

A helyzet azonban az, hogy ezek ma egyetlen hatással voltak rám. Mosolyogtam. Főleg, mert véletlenül keveredtem arra (nem én akartam arra menni, egyszerűen a kocsi arra vitt). És mosolyogtam, magamban igazából hangosan nevettem. Mi bajom volt nekem ezzel? Miért nem tudtam eddig sosem így kezelni? Nem tudom. Ma így jó is volt. Mind a két történetből csak a kellemes tanulságok, a tapasztalatok maradtak meg számomra. Legalábbis most így érzem. És ennek örülök. Most már tényleg ideje lenne tanulni:D

Mikor lesznek a dolgok magától értetődőek? Mikor fognak úgy kinézni az életeim, ahogyan belül érzem? Mikor lesz az, hogy amikor semmi nem történik velem, akkor nem rosszul, hanem jól érzem magam? Szeretek élni, mármint… Bizonyos pillanatokban imádom a létet. Bizonyos pillanatokban meg elásnám magam. Ma is így értem haza, el akartam magam ásni. Hát,… Köszönöm!

Írnom kell. Hogy miért, az természetes, mert megint, megint nem azt mondtam, amit kellett volna.

Sajnálom, de nem akartam hazudni, és nem akartam igazat mondani sem. Ez azért van, mert nem lett volna szabad azt a megjegyzést kiírnom, csak ha kikerül a teljes elsejei blogbejegyzésem is. A megjegyzésem az volt, hogy “Love makes me myself”.

Ez azt jelenti, hogy a szerelem tesz engem önmagammá. Se többet, se kevesebbet. Nem feltétlenül az azok iránt érzett szerelem, szeretet, akik a múltamban vannak velem, és ezt nagyon fontos belátnod. Még csak talán nem is arról van szó, hogy most valami olyat éreznék, ami angolul a “love” kategóriába sorolható. Csak úgy általában arra gondolok, hogy csak akkor vagyok képes önmagamat adni, és nem belerokkanni abba, hogy valaki vagyok, hogy csinálok valamit, amikor érzem ezt az érzést.

Szükségem van rá, hogy szerethessek. Mert szeretethiányom van, és az is hiányzik, hogy szerethessek. Ez szerintem egy teljesen érthető, és felfogható gondolat. Olyan volt a kérdés hangsúlya azonban, amitől én megijedtem, és különben sem voltam túl jó hangulatban, túlságosan beszédképes állapotban. Nem voltam erre a kérdésre felkészülve. Ezért nem is tudtam ilyen szépen megfogalmazott, kerekített, szép választ adni.

Most talán sikerült. Ha minden úgy történik, ahogyan én szeretném, akkor ez a bejegyzés hamarosan (“love” megtalálása és/vagy önbeteljesítés okán) tárgytalanná fog válni. Kívánjatok hozzá sok sikert.

Sziasztok, Bence vagyok. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem a másik énem írja a bejegyzést. Nyitott vagyok, mint egy koponya, miután leesett a harmadikról. Vannak mostanában kisebb problémáim. Itt is, ott is, mindehol vannak. De úgy általában nemrég óta egészen értelmesen érzem magam, nincs semmi extrarossz vagy extrajó dolog, ami miatt lehetne nyavalyogni. Ezért nem is írok ide. Hát azért most érzek egy-két dolgot, amit nem szabad elkendőzni.

Jó dolog homokba dugni a fejedet, ha éppen nincs energiád foglalkozni a problémákkal. A legtöbb ember ezt is teszi. Én inkább aktívan szoktam ignorálni bizonyos problémát okozó dolgokat. Mármint nem csak úgy elmegyek mellettük, hanem direkt és készakarva elrugdosom őket. Nem érdemes minden miatt a világ halálát megélni. Túl sok energiát vesz el, még akkor is, ha utána megint javíthatunk az általános állapoton. Én úgy vagyok ezzel, hogy az általános állapotom akkor jó, amikor nincsenek olyan dolgok, amiket be kéne rúgni az ágy alá. Most például pontosan azt érzem, hogy semmi sincsen, amit ne tudnék véges erőlködéssel (c Frank) megoldani. Ezért jól is vagyok. Általánosságban.

Tegnap kicsit hosszú, vontatott, szar napom volt. Egész nap kis csitriket hallgattam. Nem esett jól. El is mondtam, túl is léptem rajta. Nem érdekel, mert úgyis van hová mennem, ha nem akarom őket hallgatni. Ezen kívül volt még felvételi jelentkezéses információcsere is nap közben, meg egyetlen darab órám, meg egy 2 órás osztálykarácsony. Meglepő múdon jól éreztem magam. Pedig nem szoktam annyira az osztállyal jól érezni magam, de most mégis sikerült. Kezdem szeretni az életemet. Nem veszélyes ez?

Kicsit elegem van abból, hogy minden szünetben dolgom van, sosem pihenhetek 100%-osan. Nah most úgy döntöttem, hogy nem fogom magam a végtelenségig hajtani ebben a két hétben, ami még most kezdődik csak el. Lesz benne karácsony. végre megint láthatom a családnak ritkábban felém járó részét, bár még nem tudom, hogy mi a fenét csinálok majd mikor, és hogy hogyan van az időbeosztásom. Szóval ebben a szünetben megpróbálok magamnak a pihenésre is időt szakítani. Mert fontos lenne, hogy a hajrá 3 és fél hónapjában keményen meg tudjam magam hajtani. Hogy igazán jó eredményeket szerezzek majd május első felében. Hogy legalább akkor elégedett lehessek magammal. Mert az nem jó, ha még akkor sem leszek elégedett. A szünetet tehát pihenéssel kell eltölteni.

Hétfőn mégis úgy kezdek, hogy bemegyek reggel, és előre láthatólag egész nap pakolni fogok. Már épp ideje a munkahelyen is rendet tenni. És hát valljuk be, senkinek nincs ehhez kedve és ideje, ezért én csinálom. Meg nekem mániám a rend. Ha valaki meg akar látogatni, akkor a 34-es teremben leszek aznap reggel 8-tól (vagy előbbtől) kb. délután 5-ig.

Van azonban olyan dolog, amit valószínűleg nem fogok megtenni a szünetben, a munkával ellentétben, ez pedig a szociális életem ápolgatása. Pedig hiányoztok. Illetve nem mindenki hiányzik, akivel most nem fogok találkozni, de azért vannak bőven. Legalább … (számolok) … 4-en. Nem baj, kibírom, addig is gondolkozok, és majd nagyon tisztán és kipihenten térek vissza a körökbe.

Szeretek most élni. Semmi komoly, csak olyan általános jókedv. Fej a jó meleg sivatagi homokban, csak az érintéseket érzem. És jól esnek, bizony… Még nekem is.

A pillanatnyi elmeállapotom: zavarodott. Hogy miért? Mert nem tudok magammal mit kezdeni, pontosabban nem tud érdekelni, hogy semmit sem kezdek magammal. Egyértelmű, hogy semmi értelme annak, amit ezen az utolsó, pihenés (haha) előtti héten csinálok. Úgysem ragad meg tudás, úgyis kimerült vagyok és nyomott. Holnap megyek Mesihez, majd talán ott lesz eszem. Vagy legalább lenyugszom, vagy valami. Körülbelül ennyi értelmes jutott eszembe. Megyek visszasüppedni.