Szabó Bence blogja

Ez lesz a 160. bejegyzésem. Amúgy nem nagyon tudom, hogy miért érdekes annyi embernek a blogom. Keveset lehet rólam megtudni belőle, egyre inkább elmegy egy normális napló irányába. Mostanában sokkal kevesebb a vélemény ebben a rakatnyi írásban, mint régen volt. A régi szép időkben. Most talán kivételt teszek.

Nagyon meglepő a számomra, ahogyan egyes emberekkel kijövök mostanában. Ez talán azért is meglepő, mert nem is olyan régen azt éreztem, hogy sehová nem akarok menni, mindenkit el akarok kerülni, és elegem van. Azért valljuk be, hogy a szalagavató nagyon sokat kivett belőlem. Ezért is volt óriási megkönnyebbülés, hogy minden tökéletesen ment, sikerültek a dolgok, jól éreztem magam (bár nagyon, nagyon elfáradtam, mint mindenki más is), és egyébként is, az egy kerek nap volt.

Most úgy érzem, megint kicsit több lehetőségem van megismerni a körülöttem levő világot, és nem mondhatom, hogy erre nincsen igényem. Természetesen kell nekem is az, hogy emberekkel beszélgessek, ne csak programokkal, és hogy nevessek, sírjak, szeressek, utáljak és a többi. Szeretek élni. Mindig. Akkor is élvezem az életet, amikor nincs nagyon miért.

Amikor már minden létező dolog miatt fáradtan rogyok le, élvezem, hogy ülök, élvezem, hogy az adrenalin tart életben, élvezem, hogy leugrok a bordásfalról és majdnem eltöröm valamimet, mert a lábam nem tart meg érkezéskor. Élvezem, hogy olyan fáradtan feküdhetek le, amikor már üres az agyam és nem tudok aludni sem ettől. Élvezem a fáradtságot.

És élvezem azt is, amikor egyedül megyek moziba, mert lehet nevetni a ‘jónépen’, és lehet figyelni a filmre, és csakis a filmre. Érdekes élmény, egyszer próbáljátok ki. Szeretek egyedül random módon sétálni, nézegetni dolgokat, keresni régen megvételre kijelölt DVD-ket a boltban, és végül megvenni egyet, amit másnak hónapokba tellett megtalálni, én meg csak belebotlottam, mert hát nem az átlagos boltokban nézem. Szeretem az egészet. Élvezem amikor a jéghideg szél az arcomba fúj egy csomó hópelyhet, mert élvezem a hóesést is. A telet is, amikor éppen nem fázom.

Most szeretnék tanulni. Tudásvágyam mindig kielégíthetetlen. Mindig egyre többet akarok tudni. Szeretni is mindig egyre többet akarok. És most olyan jó. Olyan ‘boldogságos’, olyan lelkes vagyok. Szeretnék barát lenni és társaság, mert nekem az nagyon jó, amikor másokat kérdezhetek ki, hogy mi történt velük. Szeretném ha mások is lennének az én társaságom. Mert nem lehet egyedül lenni. De nem akarok folytonos negatív, elutasító, hullámzó egyének csapdájába esni. Optimizmus kell, mert talán úgy én is optimista lehetek. Nevetés, minden harag egy napossá redukálása kell. Hogy mindig minden nyitott és boldog legyen.

Hát ezt akarom most, akkor is, ha nem történik semmi. Vagy ha történik olyan, mint a normális nullás hétköznapok. Élet, én így szeretlek!

Nahát most mit mondanék? A múlt hét folyamán a suliban / szalagavatón töltöttem 55 óra 45 percet. Ezzel valószínűleg egyéni rekordot döntöttem, dehát ez megesik, ha sok minden van, ami tennivaló.

De megérte. Mert nem tettem semmi olyat, amit ne élveztem volna, és sikeresen tartózkodtam az olyan dolgoktól, amiket nem akartam megtenni. Aztán éjjel meg olyat álmodtam, hogy jól is éreztem magamat reggel. Najó, nem írok többet.

Már bőven túljártam a 17. születésnapomon, amikor ezek a dolgok történtek velem. Nagyon régen volt, azóta sok minden megváltozott körülöttem, és sok mindent átértékeltem az életemben. Visszafelé kell haladnom, mert különben nem érthető, mit miért csináltam. Még talán magamnak sem. De igazából sokkal keszekuszább, mint amennyire időrendben van.

Teljesen szét voltam esve. De már kezdtem lábadozni, kezdtem megint értékelni a körülöttem levő világot, és kezdtem nagyon habzsolni is, egyszerre. Belehabarodtam valakibe, de még csak meg se történt ez igazán, hiszen nekem akkor volt párom, akivel ugyan éppen nem nagyon éreztem jól magam, de mégis volt, mégis ő ismert, vagy róla hittem azt, hogy ismer. Megpróbáltam ellökni magamtól, egy hétig felé se néztem, nem kommunikáltam vele, nem történt semmi, aztán egyszer megkértem, hogy jöjjön be egy pénteken pontosan délre (erre emlékszem), és ellöktem. Végleg. Nem erősen, de őszintén. Látszatra. Magam sem tudtam igazán, miért teszem. Ő sem tudta. De engedte. Gyakorlatilag azóta sem láttam. És velem ellentétben neki összejött a folytatás, hamar, számomra érthetetlenül (hát mégsem voltam pótolhatatlan? Hisz senki sem az), és akkor nem volt jövőm, ezt tudtam.

Később, egy januári hideg napon (ez viszont szombat volt) egy jó ürüggyel behítvam a suliba (közös fénykép, fb-n azóta is fent van), és nagyon sokat beszélgettem vele. Ekkorra eltelt 4 hónap, és én semmit nem változtam érzéseimben. Vissza akartam térni akár a kezdetekhez is, de nem lehetett. Mert akkor már bőven, nagyon régen késő volt. Júniusban még egyszer írtam egy levelet (ez már idén volt), de nem változott semmi. Talán bennem sem.

A szétesésnek voltak előzményei. Én nagyon szerettem volna életem első táncát olyannal járni, akit szeretek. Akit akkor szerettem. Ez egy évvel korábban volt. De végül mégsem volt lelki erőm bemenni annyi számomra ismeretlen, velem szemben ellenszenves ember közé. Akkor még voltak ilyen gátlásaim. Most is vannak, de jól titkolom talán. Mindenesetre pánikoltam, és akkor nem volt elég az ereje, hogy ott tartson. Pedig bizonyára minden másképp alakul, ha meg tudom tenni az első lépést. Az első tánclépést.

Abban az évben a szalagavatót nem élveztem. Végig szorongtam, végig utáltam magamat. Az első keringő alatt már nagyon nehezen tudtam magam türtőztetni, de még visszatartottam a keserű könnyeket. Utána jött a másik, a modern, ahol nekem is ott kellett volna lennem. Nem voltam benne. Én indítottam a zenét. A következő kb. 5 percet végigsírtam. Mert már nem tudtam mást tenni a hülyeségem ellen. Miatt. Akkor ott volt valami a levegőben, ami mégis megvígasztalt. Ez volt az a kéz, ami csak úgy megjelent az én kezemben, és elhitette velem, hogy nem baj, ha hibáztam. Mert van folytatása az életnek. Akkor még volt, majdnem egy évnyi.

Furcsa volt az előtte levő nyár. Furcsa volt, mert úgy mentünk neki a nyárnak, hogy friss kapcsolatunk (kb. 5 hónap) nem volt túl kellemes. Én befejeztem a 10. osztályt (lélekben már ekkor régen leérettségiztem, vagy azt hittem – tán még most sem sikerült), ő a 12.-et. Sok időm volt. Programozni tanultam, mert akartam valamit az életemtől. Előttem állt egy rakás szemét, amit le kellett söpörni az asztalról, korábbi sérelmek nyomai. Vele sikerült. Sokat voltunk Tahitótfaluban, sokat voltunk kettesben, összeszoktunk, együtt tudtunk élni. A nyár végére nagyon megváltoztam, nem voltam már olyan szeleburdi, és ő sem volt már olyan gyermeteg, mint előtte. Összecsiszolódtunk, egymáshoz hangoltuk magunkat.

Nagy terveink voltak. Olyan nagyok, amiket ma már nem tudom elképzelni, hogyan raktunk össze. De nyitottan beszéltünk, tudtuk, hogy még sok idő vár ránk, sok dolgon kell átesnünk, mégis semmilyen esély nem látszott arra, hogy bármin is külön essünk át. Mint írtam, ezek meghiúsultak. Ház, család, munka, élet együtt, szeretetben, boldogságban. Ma már tudom, hogy csak lángok voltak ezek, amik lassan ugyan, de kialudtak.

Most it ülök, hidegen a székemben, az azóta megszerzett laptopomon írom az akkor már létező blogom legújabb bejegyzését, és fontosnak tartom, hogy kilyukadjak arra, amit most tettem. Mert megint ellöktem magamtól valakit, és ő megint hagyta. Most úgy érzem, ez volt a helyes döntés, nem kínozhattam tovább se őt, se magamat. Hogy pontosan miért most, és miért így tettem meg, arra talán soha nem fogok tudni – és nem is akarok – válaszolni. Minden gondolatom szabaddá vált, nincs megkötve semmi.

Egy dolog hiányzik csupán – a régi terv. Most nem szabad azt a tervet álmodnom, nem gondolhatom, hogy azt valósítom meg, hiszen azzal, hogy ellöktem magamtól a kapcsolatot, elvesztettem a lehetőségét a megvalósításnak. Most új terveket kell szőni, amelyek talán szerényebbek, talán érettebbek, talán kicsit önállóbbak. Van alapjuk. De mi? Hol van az életemből az alap? Nagyon sok tervem van, mindennek megpróbálok maximálisan megfelelni, és mégis gondjaim vannak. Mert nincsen alapja az egésznek. Az új terv alapjának nekem magamnak kell lennem, és nem egy kapcsolatnak. Most nem lenne rá energiám.

De arra sincs, hogy magamra húzzak egy tervet. Gondolkozom, sokat töprengek, merre induljak, és képtelen vagyok döntést hozni. Talán azért nincsen most mellettem kapcsolat, hogy könnyebben válasszak, hogy ne legyen befolyás. Külföld, vagy itthon? Munka, karrier, vagy család? Mit akarok az életemtől? Apa lenni, vagy gazdag szingli? A kettő keveseknek adatik meg. El kell tahát döntenem. És ezt nem könnyíti meg, hogy minden alkalommal, amikor töprengve álomra hajtom a fejemet, eszembe ötlik a régi kép, együtt, kettesben, vagy tömegben, valahol messze. Vagy ugyanott, ugyanúgy, ahogyan éppen fekszem. A boldog múltam kísért, és én nem engedem el, pedig azóta már többen megmutatták, hogyan kéne. Vagy hogyan nem. Reménykedek, hogy egyszer visszakaphatom a régi terveimet, és a megfelelő emberrel úgy folytathatom az életem, ahogyan 2009. szeptember 11-én abbahagytam. Mert azóta nem is élek igazán. Egyedül nem.

Talán az idei szalagavató fordít a sorsomon, talán lesz majd valami, ami miatt visszatérhet a két éve átkozott életem a normális kerékvágásba.

Vészesen csökken az olvasott blogok száma. Most éppen kettő. És ennél több most egy ideig nem is lesz. Az MSN-ismerősök száma is hasonlóan alacsonyan van, szóval egyelőre olyan egészen tűrhető. Most így elég volt mára belőlem. Van, akinek egy életre, de még nem tudja, szóval csssst!

A világ létezik körülöttem. Én létezem a világban. És a kettőnek semmi köze egymáshoz.

Nem tudok a világról. Nem figyelek oda. Nem akarom tudni, hogy mi történik körülöttem, nem akarok létezni sem a világban. Nem akarok létezni, mert nem tudom, mit kezdhetnék magammal. Amikor csak nézek magamból kifelé, olyankor semmi sem történik bennem, és addig akármi történhet körülöttem, én nem veszem észre. Amikor mégis történik valami, az olyan, mintha egy álomból ébrednék fel. Nem nagyon tudom, hogy mi történt, ami felébresztett, és nem tudom, hogy miért kellene nekem ébren maradnom. Ezért hát vissza is alszom, és továbbra sem figyelek a világra.

A világ sem figyel rám. Nem veszi észre a világ, és itt most tényleg az egészre gondolok, mindenkire és senkire egyszerre – nem veszik észre, hogy létezem. A világ számára lényegtelen a létem. Amikor éppen észreveszik, akkor is teljesen elhatárolódnak tőlem. És ilyenkor én nem érzek semmit, mert nem figyelek oda. Mert álmodom.

Nem mondanám, hogy szép az álom, amit álmodok, de azért hasznos is lehetne – ha figyelnék rá. Vagy akár, ha bárki is figyelne az álmomra. Mert én nem akarok figyelni, nem akarok semmire figyelni, még a belső dolgokra sem. Ami megtörténik velem, azt is gyorsan elfelejtem. Mert nem figyelek oda. Amikor meg éppen ébren vagyok, hát, olyankor se élek igazán. Csak azt nem tudom, így egészben, hogy miért.

Ez a bejegyzés teljesen értelmetlen, és nincsen semmi jelentése. De talán adhat valami képet a depressziómról. Csak azt nem tudom, minek. Úgyse figyel senki. És úgysem figyelek. Nem akarom, hogy segítsetek, nem akarom, hogy ebbe most beleszóljatok. Amikor dolgozom, normális vagyok. Ennél többet nem kéne elvárni.

Most néztem meg a Pókerarcok című filmet DVD-n. Ma még erre is jutott időm, ez valami csodálatos érzés. Levontam a következtetéseket…

Nem vagyok pókerarc, soha nem is voltam. Nagyon jól leplezem egy ideig az érzelmeimet, de soha senkit nem tudnék átverni, és itt van a kutya elásva. Mindenki azt hiszi, hogy majd én olyan furfangos leszek és mindent előre eltervezek ellene és ilyesmik. Hát nem. Én őszinte vagyok. Itt is őszinte vagyok. Ha valamit nem mondok el, annak nagyon jó oka van, és ha valamit elmondok, annak is nagyon jó oka van.

Mindig az érzelmeim hajtanak. Most például menekülnék az életem elől, ebben a tanévben már másodszor. Mégis valahogy másképpen fogok cselekedni, mint ahogyan mások tennék. Talán mások elmenekülnének, én mégis szembenézek az életemmel, mindig szembenézek vele.

Nem akarok most sem megfutamodni. Azonban van az a pillanat, amikor már érzem, hogy erre a hétre túl sok volt, hogy ezen a héten nem tettem meg azt, amit előre elterveztem, és mégis, pusztán beadandók írásával legalább 40 órát töltöttem a héten. Nem akarok többet ezekkel a dolgokkal foglalkozni. És mégis meg fogom tenni, csak nem most.

Ilyenkor mindig úgy rámtör az az érzés, hogy fáradt akarok lenni. Mert érzem, hogy még sok energia maradt bennem fizikailag, hogy még nem vagyok készen arra, hogy elaludjak, hogy van még mit tennem ma este. Most például ezt írom, és MSN-en vagyok, pedig már 3 órája elmehettem volna fürödni, és lefeküdhettem volna aludni. De nem tudnék. Illetve tudnék aludni, de nem úgy, ahogyan kéne.

Mostanában már kétszer álmodtam arról, amiről nem szabad. Halálos bűn a lelkem számára ilyenekbe keveredni. És mégis ez történik velem. Erre csak azt tudom mondani, hogy gondolkozom a dolgon, próbálom megoldani a problémát, próbálok emberi életet élni akkor is, amikor nem tudhatok. És vannak furcsa gondolataim, amiket soha nem fogok megtenni, pedig néha nagyon jó lenne kicsit szabadnak lenni.

A saját lelkemet zárom ketrecbe, és várom a lassú kínokat amik aztán szépen jönnek is, és amikor már elég, akkor elkiáltom magam, vagy inkább a lelkem a felszínre tör, és akkor mindig a szívéig hatolok az embereknek. Pedig én ilyen is vagyok, nem szabad meglepődni.

Meglepetések persze mindig adódhatnak. Például most is. Nem tudom, mit írtam az előző bekezdésekben, de nem is érdekel. Talán soha nem fogom újraolvasni, mert nem érdekel, mit gondolok. Fáradt vagyok, kimerült, és ki akarok szállni, de a saját alkatom, a saját jellemem nem engedi. És nem csak az IB-ból kéne…

Ma éppen hazafelé utaztam, amikor eszembe jutott kb. egymillió dolog, amit meg kéne ide írnom. Nem kell fontos dolgokra gondolni, mert nem is olyanok, amikről jelenleg beszélek. Egyszerű, mindennapos dolgokról van szó, amelyekből egyetlen végkövetkeztetésre jutottam: Szükségem lenne egy pár órára amikor teljesen egyedül vagyok, és mondjuk le vagyok szedálva olyan szinten, hogy nem jut eszembe senki és semmi ami most körülvesz.

Nagyon sok olyan apróság van mostanában, amire egyszerűen nem gondolok, mert nincs rá időm. Mert lefoglalnak a címben említett dolgok. Ezek sorban az Extended Essay, a Program Dossier és a magyar szóbeli érettségi. Ezek a dolgok azért foglalnak le, mert szeretnék minél jobban teljesíteni mindezekben. A helyzet az, hogy jelenleg úgy látom, hogy nem sok esélyem van bármelyikben is átlagosnál jobban teljesíteni. Ez annak köszönhető, hogy egyszerre mindegyik ilyen dolog túl sok. [most legszívesebben üvöltve csapkodnám a billentyűzetet, de sajnos nem tehetem, mert vannak itthon értelmes emberek is].

Nem erről akartam írni. Hazafelé sétáltam, és építgettem az álomvilágomat, amit már lassan kezdem azt hinni, hogy soha nem fogok elfelejteni. Mindig előjön egy álom, ahová bekeverem az egészet, utána mindig egy csomót gondolok rá, és akkor az egésznek a végén megint a padlón vagyok, és nem figyelek semmire magamon kívül.

Falakat építettem. Minden látszat ellenére, minden felszínes érdeklődés, jófejség ellenére egy évvel ezelőtt olyan falakat építettem, amiket nem lehet letörni. Mert amikor már kezdeném magamat jól érezni valakivel, amikor már feloldódok, akkor eljutok ahhoz a gondolathoz, hogy egyszer már megtettem, egyszer már beengedtem valakit magamba, aki szépen megszokott, akinek a jelenléte nem fájt és akitől nem tudtam volna fájdalom nélkül megválni. Egy embert már beengedtem, és amikor egy másik ember ilyen közel kerül hozzám (Itt nem feltétlenül csak lelki közelségre kell gondolni, köszönöm a bizalmat), akkor egyszerűen rosszul leszek. Van, amikor ez kevésbé van így, van, amikor egyáltalán nem jön elő, de néha azt érzem, hogy a falaimat most nem olyan egyszerű levonni valaki előtt, mint amilyen egyszerű először volt.

Nem tudom, hogy mikor leszek képes eltüntetni ezeket a gátlásaimat. Félek magamtól, félek attól, hogy túl fiatalon túl sok részre darabolom a lelkemet, a testemmel együtt. Nem kívánom magam közprédává tenni, mégis néha nagyon vágyom arra, hogy könnyebben emészthető legyek. Nem tudok magamról sokat, bár a fizikai tulajdonságaimat nagyonis jól ismerem. De nem tudom elengedni magam, nem tudom odaadni magam valakinek. Nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon hányszor kell magamat teljes mértékben odaadnom valakinek, hogy megtaláljam azt, aki tényleg mindig kitart majd mellettem. Mert ezt már éreztem, és nagyon nagyot kellett csalódnom.

Nem várom el, hogy ehhez, amit én csinálok, hogy meggondolom magam márpedig, és nem vagyok hajlandó bizonyos dolgokat megengedni, bárkinek is legyen türelme. Nem várom el, hogy ezzel a tudattal bárki mellettem maradjon, ugyanakkor nagyon jól esne. Mert fáj egyedül lenni, akkor is, ha nem egyedül lenni is fáj. Mert egy álomvilágban élek, ahol mindig hiányzik AZ ideál. Amit jelenlegi legjobb tudásom szerint volt alkalmam megélni, és amit talán még sokáig nem lesz alkalmam elfelejteni. Az ideális életemet elhagytam, kényszeredetten, mégis önszántamból, és elástam. Mégis előjön, álmomban néha előjön a tökéletes időtöltés, a tökéletes pihenéssel.

Azt hiszem, nagyon fáradt vagyok…

Az előbbi bejegyzésem után kötelességét érzem közzétenni egy, ha rövidebb is, de legalább ugyanolyan fontos bejegyzést az ellentettjéről annak, amit az előbb leírtam és részleteztem. [Ennek a mondatnak semmi értelme].

Van a fejemben most egy pár ember, akikhez korábban kötött valami, és mégis, mostanában számomra halottak. Mert nem keresnek, mert én sem keresem őket, és mert egyébként is, nem érdekel, mi van velük. Mégis, a jövőben már látom azt a pillanatot, amikor majd nehezen állom meg, hogy egy-egy ilyen egykori közeli ismer…………..ááááh, nem.

Szóval most voltam bent a városban, és nagyon meglepődtem, hogy milyen szép tud lenni még mindig, annyi látogatás után is nekem. A város az nálam azt jelenti, hogy Budapest, kiskörúton belüli rész. Még inkább Duna-part. Szóval este, kivilágítva nagyon érdekes ez a város. És hát ott jókat is lehet gondolkozni. Sajnos nem vittem fényképezőgépet, pedig voltak olyan gondolataim, amiket érdemes lett volna megörökíteni. Mert persze a gondolat ilyen esetekben képi volt leginkább. Nem akarok erre több szót vesztegetni, a városom szép és kész.

Hiányzott egy ember onnan mégis. Mert mindig hiányzik, néha még akkor is, amikor éppen ott van. Mert nem látom be, hogy miért nem tudom a régi énemet hozni ilyenkor. Miért nem tudok úgy viselkedni magamban, mintha csak egy hétig nem lett volna senkim. Miért nem tudom a korábbi tapasztalataimat kamatoztatni? Egy mondatban, miért lettem újra végtelenül gátlásos? Meg kell tanulnom érezni akkor is, amikor mások látják. Egyszer, másfél éve még ment. És voltam nyitott, jókedvű, hű, mindenféle akkor. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeimet? Talán. Mindenesetre hiányzol.

És van még, akivel meg olyan szívesen beszélgetnék, de megint eltelt úgy egy hétvége, hogy nem találkoztunk. Mert a hülye időbeosztásom az mindent megkavar. És mert mindig a barátokat a legkönnyebb eltenni máskorra. Mert te mindig megérted, elfogadod, amikor más dolgom van, vagy amikor nincs kedvem. Nah majd még bepótoljuk, csak legyek túl ezen az egészen egyszer.

Nah ezért nem szeretem a halottakat. Azoknak már minek írni? :P

Ez az egyik olyan nap az évben, amit nem értek, és nem vagyok képes elfogadni. Mert én nem szeretem a halált. Pontosabban nincsen vele semmi bajom, történhet, lehet, ahol akar. De nem akarok úgy élni, hogy közben mindenhonnan a halál néz rám, és folyamatosan azt kell gondolnom, hogy az életem nem végtelen. Én hiszek abban, hogy az én életem igenis végtelen. Hogy miért, az most nem érdekes. A halottak napját utálom. A felejtés az emberiség leghasznosabb tulajdonsága. És mi mégis kitaláltunk egy napot arra, hogy még véletlenül se menjen. Ez a halottak napja.

Én nem szeretem a halált, és ezért nem szeretem a temetőket sem. Szépen lassan egyre több az olyan ember, akinek a sírját évről-évre látom egyszer (és szigorúan egyszer). Mégis, egyre kevesebb emberre emlékezem. Van a lőrinci temetőben (nem Pestszentlőrinc, hanem Lőrinci) egy pár sír, ahol a szüleim (édesapám főképp) elég sok időt tölt. Van a taksonyi temetőben (ez a szlovákiai Taksony) egy olyan sír, ahol az egész család nagyon sok időt tölt mindig. Ez utóbbi a nagypapám sírja. Valami olyasmire akarok kilyukadni, hogy számomra a legalább 10-15 temetőben nyugvó rokon közül összesen kettő van, akik jelentenek valamit. És ez nem azért van, mert nem érdekelne a többi halottam. Egyszerűen csak 19 éves vagyok, és a 2000 előtti halálesetekre nem emlékszem. Azóta szerencsére csak ők ketten haltak meg.

Mindazonáltal nem hiszem, hogy az én jövőbeli életemben nagyon nagy szerepe lesz a temetőknek, azt leszámítva, hogy fényképezni nagyon jó lehet őket (még sosem próbáltam). Ugyanis én azt gondolom, hogy az én szeretteimre lehet emlékezni mindenféle nap és keserűség és könnyes szemek és koszorúk és sírok nélkül is. Azt gondolom, azt vallom, hogy egy darab gyertya minden szerettem számára elég lesz. És úgy gondolom, hogy ennyi elég is kell, hogy legyen mindenkinek. Mert aki ennél jobban kötődik a múlt embereihez, az nem fog eleget törődni magával, a jelenével, a jövőjével, az élő szeretteivel.

Sajnálom, hogy ilyenről kellett írnom, de ezt is le kellett egyszer írni.

Ma már semmi másra nem vagyok jó, mint blogot írni. Előre jegyzem meg, hogy nem lesz semmi értelme annak, amit írok. A koherencia és kohézió semmilyen formáját nem kívánom elhelyezni a bejegyzésben. Ha ez mégis sikerül, akkor az csak a véletlen műve lehet.

Miért írok? Már úgy általában miért. Mert én ki akarom fejezni magam. És azt mondom, hogy ez vagyok én. Azért kényelmes, mert ha mindenki azt hiszi, hogy az vagyok, akit itt olvas, soha nem lesz szükségem bemutatni magam. Akik előbb ismertek meg, minthogy ezt a blogot olvasnák, nagyon nagy előnyben vannak, és ezért csak ők lesznek azok, akik tényleg felfogják a bejegyzéseimet. Mindenki mással azt hitetek el, amit akarok. Akik ismernek, ez jelenleg az aktív olvasók közül egy ember, vagy maximum kettő, de a második nem az, aki arra gondol, hogy ő a második… Szóval ők tudják, hogy amikor ezt írom, milyen vagyok valójában.

Van, aki látta már, hogyan születik nálam egy bejegyzés. Az úgy van, hogy elkezdem írni, és nincsen mögötte akkor még semmi tartalom. És azzal, hogy írás közben bizonyos érzelmek vannak a fejemben, eljutok oda, hogy valami mégiscsak lesz belőle. Most például elmondhatatlanul ideges vagyok. Mert nem sikerül, aminek egy óra alatt készen kellett volna lennie. 5 óra után adtam fel. És nincs kedvem utánanézni. Ez most így nem ide kapcsolódik, de egyre jobban megbizonyosodom arról, hogy nem a megfelelő pályán mozgok, és nem kéne küzdenem. Nah, lesz itt még meglepetés azoknak, akik nem ismernek. Szóval a bejegyzések általában csk nőnek, nem csökkennek, nem lesznek semmivel értelmesebbek azonban, ha kifejtem őket. Az egy mondatos bejegyzéseim az avatott szemnek azt mondják, amit mondaniuk kell. Ami le van írva, legyen akármi, egyáltalán nincs azzal összhangban, ami bent történik. Mikor ugyanazt, mikor pont az ellenkezőjét gondolom annak, amit éppen leírok, ez random módon változik.

És hogy miért írok, ha mégsem azt írom, amit valóban, 100%-osan gondolok? Mert szeretek játszani. És nagyon ritkán tényleg 100%-osan azt írom, amit eredetileg gondoltam, és akkor azt az emberek nem veszik észre. Ez olyan, mint egy álarcba beleépíteni egy pici lyukat, ahol be lehet látni. De a körülötte levő dolgok olyan észrevehetetlenül vannak odasimítva, hogy nem lehet látni, mikor nézed az eredetit, és mikor az álarcot. Minden álarcom ilyen. Sok különböző médiumban mutatok ilyet magamról. Mert kényelmes. És akkor vannak, akik azt hiszik, hogy a barátaim. Hát, sajnálom. Abból csak egy van. A többiek elmehetnek akárhova, attól nekem nem lesz semmivel rosszabb. Ha az egy elmegy, vagy éppen csak kicsit nem figyel és olyat mond amit én minden nap kb. háromszor, akkor máris padlón vagyok. Vicces a működés. Hogy folytassam azokkal, akiknek ez így most kellemetlen (met jól esik mások lelkében gázolni)…

Név szerint nem szeretném megemlíteni azokat, akik néha fölöslegesen másznának a lelkembe. Van ebből egy pár, van, akit csak ritkán látok, van, aki csak ritkán csinálja, van, aki… áh, mindegy. Szóval a lényeg, hogy nekik csak azt tudom mondani, hogy még ahhoz sincs közük, amit a saját szemükkel látnak. Arra sem kérdezhetnek rá. Mert az, hogy látsz valamit, nem jelenti, hogy neked ahhoz bármi közöd van… Lehet csöndben nézni, megfigyelni, akármit kitalálni, de a magánügyeimmel kapcsolatban megkérdezni, nah azt NEM. Én nem mondom, hogy gyűlöllek, mert az túl erős lenne. Inkább csak az iső előrehaladtával minden mozdulatod, megnyilvánulásod vagy akár csak a jelenléted egyre jobban taszít, és inkább eltávozom a számomra kellemes környezetből is, csak ne kelljen a közeledben lennem. Ó, jaj. Köszönöm, nem kérek többet. Kommentet sem. Jah, a hátam mögött sem. Másnak sem.

Azoknak, akik közömbösek, mármint számomra, azt tudom javasolni, hogy egyetlen szót se higgyenek el rólam. Mert úgysem igaz. Még az sem, amit én mondok. Mert amikor én kimondok valamit egy olyan közegben, amit bárki hallhat-olvashat-láthat, akkor az osztandó, szorzandó kettővel, negálandó, vagy egyszerűen neglektálható. Csak hogy szép szavakat használjak. Mindenki, akivel négyszemközt beszélgetek (nem buszon, nem suliban, nem akárhol, hanem nagyjából az én saját szobámban) az tud rólam valamit. Mindenki más csak tippel. Aki úgy érzi, tud rólam valamit, az hülye. Sok dolgot én sem tudok magamról.

Kedves Tanárnőm, talán az egyetlen, akit tárgya bolondséga ellenére tényleg kedvelek, azt mondta, hogy igenis létezik olyan tudás, amit tényleg tudunk. És ez a minden saját szűrőnkön átjövő, minden gondolatunk és érzésünk által módosított tudás. Minden más, amit mások mondanak, hamis. Ezért javaslom, hogy csak magatoknak higgyetek rólam. Mert nektek az vagyok úgyis, akit ti láttok bennem. Mindenki másnak meg minden más. És épp ezért nem is érdemes beszélni rólam. Még előttem sem, plána a hátam mögött.

Nah, ezért írok blogot.

Utóirat. Akinek nem inge, azzal személyesen úgyis megpróbálom megbeszélni.