Szabó Bence blogja

Ez egy nagyon régi történet, amit már sokszor feldolgoztam, de valahogyan mindig csak egyedül volt rá lehetőségem. Most lehet, hogy itt az ideje utoljára, minden ellenszenv elmúlásával is megtennem a visszatekintést.

Rendben, fellángoltam. Nagyon gyorsan és értelmetlenül szerettem bele valakibe, akibe talán nem lett volna szabad. Nagyon megszerettem a kezét, és azt hittem, hogy örökké ez a kéz fog nekem biztonságot nyújtani. Pedig valójában (és erre később gondoltam is), fordítva kell lennie. A kéz egy nőé volt (mily meglepő), és a kézhez tartozó nőt is nagyon szerettem. Nem is ezzel volt a probléma.

A baj azzal volt, hogy egészen gyermeki voltam, és mégis, sokkal többet vártam volna viszonzásképp. Nem tudtam megadni azt, amit meg akartam adni. Frusztrált voltam, és folyton hullámzó volt az állapotom. Depresszióból önimádatba, majd őrült szerelembe, majd ismét depresszióba estem, és így tovább. Ilyen voltam régen, és valahol ilyen vagyok most is.

Támadó voltam, és bántó volt a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz. Csak azért álltam szóba másokkal, mert valamilyen érdeket láttam abban, hogy velük beszéljek, találkozzak. Utáltam az életet, a társadalmat, és utáltam magamat is. Mert tudtam, hogy én mégsem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam, és mégsem tudtam ellene tenni semmit. Bármit tettem, ami bántott másokat, rettenetesen megbántam, sokszor még abban a percben, és mégsem tudtam bocsánatot kérni. Nem voltam rossz ember, de ez nem látszott rajtam. Senkinek nem akartam, mégis sokaknak tettem rosszat.

Egyetlen ember volt a közvetlen családomon kívül, aki felismerte bennem a jót, és azért szeretett. Ez a lány volt az, akinek a kezét megfogtam, és akivel eltöltöttem másfél nagyon küzdelmes évet, hogy azután óriási csapással dobjam el magamtól. Ő tudta, hogy milyen akarok lenni, és mindig támogatott ebben. Körülvett a rajongó szeretetével és csodálta az energiáimat – még akkor is talán, amikor ellene fordultak. Szeretett engem, és én is szerettem, de talán nem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

Sokat segítettem neki, fogtuk egymás kezét (képletesen) és új élet felé irányítottuk a másikat. Amikor véget vetettem a kapcsolatnak, amiben kezdtem nem látni a boldogságot, azt hittem, hogy nem jutottam sehová és hogy majd a másik is visszasüllyed oda, ahonnan elindultunk. Amikor vége szakadt a kapcsolatnak (végét szakítottam), ugyanis, volt már valami látható fejlődés. Életcélok, elkezdett megvalósítások és sok-sok viselkedésbeli változás. Én azt hittem, hogy ha nem támogatjuk egymást, akkor az egész a visszájára fordul és mindenki kezdheti elölről.

Öntelt szokásomhoz híven, nagyon nagyot tévedtem. Mert ma, visszatekintve, azt kell látnom, hogy sok minden változott meg bennünk ennek a kapcsolatnak hatására, csak olyan módon, hogy az fel sem tűnt. Csak magamról beszélek, de nem önzésből, hanem tudatlanságból és a kifejezőképesség hiányából teszem.

Sokkal visszafogottabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy még a legjobb pillanataimban is sokszor fájdalmat okoztam, önfejű és nagyon agresszív voltam, és kezelhetetlen. Nem engedtem, hogy szeressenek és én sem mutattam meg, hogy szeretek. Ezt hosszú szenvedés után tudtam csak levetkőzni magamról, mert sokkal jobban ki kellett nyitnom magamat, mint addig bármikor. Hónapokig szenvedtem, több, mint egy évig felejtettem. Sok mindenben visszafogtam magam, rájöttem, hogy nincs hová harcolni, vitázni. Rájöttem, hogy nem szabad a fellángolásaimat minden alkalommal komolyan vennem (és ennek ellenére mégis megtettem még párszor), viszont mást sem mindig.

Később volt egy szenvedős, átmeneti kapcsolatom, amikor talán nem is voltam szerelmes, viszont annál inkább szánalmas. Volt fellángolás, volt elhamarkodott döntés és még sok minden. Volt sok-sok kosár, amit kaptam, és ezek edzettek. Most megint boldognak érzem magam és teljesnek, és ez a hosszú hullámvasút-kapcsolat nélkül meg sem valósulhatott volna. Ezért köszönöm.

ui. Két év után a sebek behegedni látszanak… A maroknyi szerelem emléke és hatása viszont megmaradt.

Azt mondjátok, nem írok magamról, pedig minden egyes mondatom magamról szól. Velem el ne hitesse senki, hogy ha valami olyat írok, ami nem illeszkedik szorosan az érzelmeimbe, akkor az nem én vagyok. Nehogy már folyamatosan ki kelljen tálalnom a lelki világomat. Nehogy már mindig az legyen az elvárás, hogy szerelmes legyek…

Mert akár hihető, akár nem, most nagyon jól megvagyok magammal. És még ha néha eszembe is jut valami értelmetlen érzelem, akkor is visszafogom magam, nem érdekel semmi és senki. Hiszem, hogy minden megtörténik magától. Hogy nincs arra szükségem, hogy folyamatosan keressek valamit, amit úgysem találok meg sosem. Az csak frusztrációt okoz.

Nekem jól esik, amikor csak úgy valakin segítek. És már nem kezdek feltétlenül hű de mély dolgokba csak azért, mert segíteni akarok valakin. Már nem látom szükségesnek – és nyilván nem is az -, hogy folyton odafigyeljek valakire, aki nem kap elég figyelmet. Én odaadom a saját részemet, és ezzel a dolgom le is van tudva. Nem helyettesíthetek másokat, még akkor sem, ha nekem akár jól is esne. Az is éppen elég jó, amikor csak céltalanul megyek(ünk) a világba.

Ne várjátok, hogy szerelemről írjak, amikor nincs. Ha van is, nem érdekel, hogy van. Most vannak ennél sokkal fontosabb dolgaim is. Fel fogok hagyni az érzelmeim tárgyalásával. Akit érdekel, az úgyis tudja, akit meg nem érdekel, azt úgyis csak moderálom, az meg nekem is plusz munka.

A jövőben sok projekt áll előttem, majd ezekről fogok beszámolni. Ha egyszer lesz időm megcsinálni a megfelelő menüpontot.

Akit érdekel a többi, az úgyis fog tudni keresni.

Sziasztok, Bence vagyok. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem a másik énem írja a bejegyzést. Nyitott vagyok, mint egy koponya, miután leesett a harmadikról. Vannak mostanában kisebb problémáim. Itt is, ott is, mindehol vannak. De úgy általában nemrég óta egészen értelmesen érzem magam, nincs semmi extrarossz vagy extrajó dolog, ami miatt lehetne nyavalyogni. Ezért nem is írok ide. Hát azért most érzek egy-két dolgot, amit nem szabad elkendőzni.

Jó dolog homokba dugni a fejedet, ha éppen nincs energiád foglalkozni a problémákkal. A legtöbb ember ezt is teszi. Én inkább aktívan szoktam ignorálni bizonyos problémát okozó dolgokat. Mármint nem csak úgy elmegyek mellettük, hanem direkt és készakarva elrugdosom őket. Nem érdemes minden miatt a világ halálát megélni. Túl sok energiát vesz el, még akkor is, ha utána megint javíthatunk az általános állapoton. Én úgy vagyok ezzel, hogy az általános állapotom akkor jó, amikor nincsenek olyan dolgok, amiket be kéne rúgni az ágy alá. Most például pontosan azt érzem, hogy semmi sincsen, amit ne tudnék véges erőlködéssel (c Frank) megoldani. Ezért jól is vagyok. Általánosságban.

Tegnap kicsit hosszú, vontatott, szar napom volt. Egész nap kis csitriket hallgattam. Nem esett jól. El is mondtam, túl is léptem rajta. Nem érdekel, mert úgyis van hová mennem, ha nem akarom őket hallgatni. Ezen kívül volt még felvételi jelentkezéses információcsere is nap közben, meg egyetlen darab órám, meg egy 2 órás osztálykarácsony. Meglepő múdon jól éreztem magam. Pedig nem szoktam annyira az osztállyal jól érezni magam, de most mégis sikerült. Kezdem szeretni az életemet. Nem veszélyes ez?

Kicsit elegem van abból, hogy minden szünetben dolgom van, sosem pihenhetek 100%-osan. Nah most úgy döntöttem, hogy nem fogom magam a végtelenségig hajtani ebben a két hétben, ami még most kezdődik csak el. Lesz benne karácsony. végre megint láthatom a családnak ritkábban felém járó részét, bár még nem tudom, hogy mi a fenét csinálok majd mikor, és hogy hogyan van az időbeosztásom. Szóval ebben a szünetben megpróbálok magamnak a pihenésre is időt szakítani. Mert fontos lenne, hogy a hajrá 3 és fél hónapjában keményen meg tudjam magam hajtani. Hogy igazán jó eredményeket szerezzek majd május első felében. Hogy legalább akkor elégedett lehessek magammal. Mert az nem jó, ha még akkor sem leszek elégedett. A szünetet tehát pihenéssel kell eltölteni.

Hétfőn mégis úgy kezdek, hogy bemegyek reggel, és előre láthatólag egész nap pakolni fogok. Már épp ideje a munkahelyen is rendet tenni. És hát valljuk be, senkinek nincs ehhez kedve és ideje, ezért én csinálom. Meg nekem mániám a rend. Ha valaki meg akar látogatni, akkor a 34-es teremben leszek aznap reggel 8-tól (vagy előbbtől) kb. délután 5-ig.

Van azonban olyan dolog, amit valószínűleg nem fogok megtenni a szünetben, a munkával ellentétben, ez pedig a szociális életem ápolgatása. Pedig hiányoztok. Illetve nem mindenki hiányzik, akivel most nem fogok találkozni, de azért vannak bőven. Legalább … (számolok) … 4-en. Nem baj, kibírom, addig is gondolkozok, és majd nagyon tisztán és kipihenten térek vissza a körökbe.

Szeretek most élni. Semmi komoly, csak olyan általános jókedv. Fej a jó meleg sivatagi homokban, csak az érintéseket érzem. És jól esnek, bizony… Még nekem is.