Szabó Bence blogja

Két esetben nem írok mostanában blogot: amikor semmi értelmes nem jut eszembe, és amikor olyan értelmes jut eszembe, amit nem akarok megosztani. Mivel ez utóbbi mostanában igen gyakran fordul elő, csak a vázlatok gyűlnek, a posztok elmaradnak. Pláne a magánéletemről.

Komolyan azt kell gondolnom, hogy az emberek nem kíváncsiak rám, mert ha nem írok, senki nem kérdezi, mi van… Persze azért a látogatottságom nem olyan alacsony (átlag kb. napi 5 ember), de mégis, ha végiggondolom, senki nem kérdez és senki nem is válaszol.

A helyzet valójában az velem (és most nem menekültök attól, hogy leírjam), hogy semmi sincs velem. Ilyen egyszerűen. Egészen beszürkültem, mint az időjárás. Keddtől megyek vezetni (amennyire oktatóm és az én naptáram fedésbe tud kerülni), ugyanaznap részt veszek az EÜ-tanfolyam első felén, csütörtökön a másodikon. Közben készülünk a szalagavatóra, ami meg pénteken lesz… Szép hétnek nézek elébe, de nem bánom, legalább csinálok valamit.

Van magánéletem is.

Visszatérve a munkára, úgy érzem, hogy kezdem magaménak érezni a munkakört, amiben tulajdonképpen ötödik éve nyúzom magam. Merthogy ugyan fizetés nélkül, de majdnem ugyanezt csináltam eddig is. És hogy milyen lesz a jövőm? Majd a jövőben kiderül, minden tervem szépen fel van építve.

Ideje lesz megint barátnak lenni, mert látszólag szükség van rám. Több ponton is. Találkozni kell, és munkán kívül. A dolgok ugyanis sosem olyanok, ha amúgy az agyam éppen ügyeletes mindenest játszik. Mert mindig jól el tudtam választani magamtól a magánéletet, amikor dolgozom. Fordítva meg sosem. Ezt bizony ki kell bírni.

Tulajdonképpen fáradt vagyok, és összefüggéstelennek tűnök és rosszkedvűnek. Pedig inkább csak kicsit csalódott vagyok az elmúlt hetet illetően, amúgy nem lenne rossz kedvem. Ma este korán lefekszem, holnap aránylag korán kelek, és kedden meg… Hát, reggel hatra már KöKin kell lennem, vezetni. Meglátjuk, sikerül-e. És hogy mikor pihenem ki magam? Olyan közel van már a karácsony, csak 4 hét… Addig már fél lábon is kibírom, nemde?

Ma éppen hazafelé utaztam, amikor eszembe jutott kb. egymillió dolog, amit meg kéne ide írnom. Nem kell fontos dolgokra gondolni, mert nem is olyanok, amikről jelenleg beszélek. Egyszerű, mindennapos dolgokról van szó, amelyekből egyetlen végkövetkeztetésre jutottam: Szükségem lenne egy pár órára amikor teljesen egyedül vagyok, és mondjuk le vagyok szedálva olyan szinten, hogy nem jut eszembe senki és semmi ami most körülvesz.

Nagyon sok olyan apróság van mostanában, amire egyszerűen nem gondolok, mert nincs rá időm. Mert lefoglalnak a címben említett dolgok. Ezek sorban az Extended Essay, a Program Dossier és a magyar szóbeli érettségi. Ezek a dolgok azért foglalnak le, mert szeretnék minél jobban teljesíteni mindezekben. A helyzet az, hogy jelenleg úgy látom, hogy nem sok esélyem van bármelyikben is átlagosnál jobban teljesíteni. Ez annak köszönhető, hogy egyszerre mindegyik ilyen dolog túl sok. [most legszívesebben üvöltve csapkodnám a billentyűzetet, de sajnos nem tehetem, mert vannak itthon értelmes emberek is].

Nem erről akartam írni. Hazafelé sétáltam, és építgettem az álomvilágomat, amit már lassan kezdem azt hinni, hogy soha nem fogok elfelejteni. Mindig előjön egy álom, ahová bekeverem az egészet, utána mindig egy csomót gondolok rá, és akkor az egésznek a végén megint a padlón vagyok, és nem figyelek semmire magamon kívül.

Falakat építettem. Minden látszat ellenére, minden felszínes érdeklődés, jófejség ellenére egy évvel ezelőtt olyan falakat építettem, amiket nem lehet letörni. Mert amikor már kezdeném magamat jól érezni valakivel, amikor már feloldódok, akkor eljutok ahhoz a gondolathoz, hogy egyszer már megtettem, egyszer már beengedtem valakit magamba, aki szépen megszokott, akinek a jelenléte nem fájt és akitől nem tudtam volna fájdalom nélkül megválni. Egy embert már beengedtem, és amikor egy másik ember ilyen közel kerül hozzám (Itt nem feltétlenül csak lelki közelségre kell gondolni, köszönöm a bizalmat), akkor egyszerűen rosszul leszek. Van, amikor ez kevésbé van így, van, amikor egyáltalán nem jön elő, de néha azt érzem, hogy a falaimat most nem olyan egyszerű levonni valaki előtt, mint amilyen egyszerű először volt.

Nem tudom, hogy mikor leszek képes eltüntetni ezeket a gátlásaimat. Félek magamtól, félek attól, hogy túl fiatalon túl sok részre darabolom a lelkemet, a testemmel együtt. Nem kívánom magam közprédává tenni, mégis néha nagyon vágyom arra, hogy könnyebben emészthető legyek. Nem tudok magamról sokat, bár a fizikai tulajdonságaimat nagyonis jól ismerem. De nem tudom elengedni magam, nem tudom odaadni magam valakinek. Nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon hányszor kell magamat teljes mértékben odaadnom valakinek, hogy megtaláljam azt, aki tényleg mindig kitart majd mellettem. Mert ezt már éreztem, és nagyon nagyot kellett csalódnom.

Nem várom el, hogy ehhez, amit én csinálok, hogy meggondolom magam márpedig, és nem vagyok hajlandó bizonyos dolgokat megengedni, bárkinek is legyen türelme. Nem várom el, hogy ezzel a tudattal bárki mellettem maradjon, ugyanakkor nagyon jól esne. Mert fáj egyedül lenni, akkor is, ha nem egyedül lenni is fáj. Mert egy álomvilágban élek, ahol mindig hiányzik AZ ideál. Amit jelenlegi legjobb tudásom szerint volt alkalmam megélni, és amit talán még sokáig nem lesz alkalmam elfelejteni. Az ideális életemet elhagytam, kényszeredetten, mégis önszántamból, és elástam. Mégis előjön, álmomban néha előjön a tökéletes időtöltés, a tökéletes pihenéssel.

Azt hiszem, nagyon fáradt vagyok…