Szabó Bence blogja

Ez egy abszolút munka-orientált poszt, amelyben csak egy-két hibára szeretnék fényt deríteni… És lehet, hogy betegesen rosszul fog hangzani az egész, pedig nekem alapvetően tetszett a rendezvény.

Noshát: Iskolám, jelenlegi munkahelyem idén kezdte meg 26. tanévét, tehát betöltötte a 25-öt. Ennek örömére (és az öt évvel ezelőtti hasonló ünnepség mintájára) rendeztünk egy jubileumi műsort, amelyet az iskola melletti sportcsarnokban tartottunk meg, mintegy 500 vendég előtt (köztük kb. 250 jelenlegi diák, ha jól tippelek).

A műsor előkészületei mondhatni még pont időben elkezdődtek, amikor a tanév is. Ekkor már végleges volt az időpoont, tehát nem lett volna bonyolult mindent jó előre eltervezni és megszervezni. Mégsem így történt. Az őszi szünet előtti utolsó héten kezdett az egész dolog úgy-ahogy formálódni, ami, mint láthatjuk, bőven kései egy ilyen rendezvényhez. Ennek sok következménye lett:

Mivel nem küldtünk ki időben meghívókat (úgy gondolom, hogy nem két héttel, hanem legalább egy hónappal előre kellett volna), sokan már nem tudták elhelyezni a rendezvényt a programjukban. Ennek következtében nem lett a tervezett mértékben szűkös a kb. 500 szék a sportcsarnokban (bár így is sokan voltak), főleg a VIP vendégek száma volt alacsony.

A meghívás még egy dologban hibás volt, ugyanis a jelenlegi diákok még csak-csak, de a már elballagottak alig értesültek aróól, hogy mi fog történni (és mindezt még később, mint a meghívók kiküldése).

A műsor diákprodukcióira nem lehet panasz, annak ellenére, hogy még az előző napi főpróbán sem volt ott mindenki (amit már logikailag sem tudok felfogni), egészen zökkenőmentesen zajlott le az egész műsor, nem kis teljesítményt mutattunk fel ebben, és még a minőség is egészen magasra sikeredett.

Az utolsó napon azonban elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem haza nap közben. Így volt két óra, amikor kvázi egyetlen cselekvőképes szervezőként a nyakamban volt a (hibásan kiadott) asztalcipelés, némi fotózás, egy-két sürgős nyomtatnivaló, utolsó pillanatban módosított slideshow a műsor alá, az utolsó utáni pillanatban befutó egyik beszédhez képek scannelése, stb, stb… Ennek következtében nem tudtam ebédelni, nem volt 10 perc, amikor lehunyhattam a szemem és pihentem volna.

Jött a műsor (ekkor már nem tudtam, hogy pontosan mikor mit fogok csinálni, pedig mindent előre elterveztem). Egyetlen egy hibát vétettem, majdnem tovább húztam egy mikrofont, mint kellett volna (ezt szerintem senki nem vette észre), megfeszült a zsinór. Mindegy. Lezajlott az egész, nem volt benne hiba, mindenki élvezte, azt gondolom, a szereplők éppúgy, mint a nézők. Amint vége lett, rohanás az iskolába vissza, egy hangosítás gyors bekapcsolása és tesztelése (egykettőhárom), majd vissza a csarnokba pakolni.

Nagyon nagy súly. És itt már nemcsak arról beszélek, hogy volt 12 hangfalunk. Az is fontos, hogy sietni kellett, hogy mások (szereplők) után is el kellett takarítani. Egyszerűen besokalltam, 14 óra húzott tempójú munka után feladta a szervezetem. Éreztem, hogy közel van az ájulás, ígyhát ittam egy pohár cukros löttyöt (talán gyömbért), összeszedtem minden cuccomat, és elindultam haza. Egy embertől köszöntem el összesen, ezen kívül küldtem egy SMS-t még valakinek, hogy ne kezdjenek el keresni. Másfél óránál is tovább tartott, mire hazaértem, átfagytam. Lefeküdtem, aludtam pár órát (6 körül), ma reggel keltem. De az esti hazaérkezés már egy másik poszt…

Összességében nagyon kimerültem, de azt gondolom, hogy ha nem lennének ilyen napok (amikor tényleg mindent meg tudok oldani), akkor nem érezném magam hasznosnak. A jövőben azért szeretném, ha kicsit jobban előre gondolkodnánk…

Írhatnék is tulajdonképpen. Írhatnék arról, hogy milyen jól mentek a matekvizsgák eddig, és milyen nagy reményeim vannak a jövőre nézve. Az az igazság azonban, hogy jelenleg a legkisebb gondolatom is teljesen mással van elfoglalva. Nem mondom, hogy nem a matek az első most, meg a többi érettségi. Csak nem izgulok. Tudom, hogy az elmúlt két évben majdnem mindent megtettem, amire képes lehetek. A maradékot megpróbáltam bepótolni (mint látszik, jelentősen erőmön felül) két hét alatt. És azt hiszem, hogy már nem tehetek semmi érdemlegeset, csak pihenhetek rájuk. Minden vizsga előtt legalább egy nap aktív pihenés. Persze jövő héten lesz vagy 6 vizsgám, annyira nem fogok pihenni… De majd megoldom valahogy. (Mint ahogyan most is egyszerre gépelek két ablakban).

Az érzelmi életem preferáltan nulla a jelen pillanatokban (azért preferáltan, mert egyébként nem). Ez azt jelenti, hogy nem engedek teret semmilyen érzelemnek, nem történik semmi, ami nem kiszámítható, nem teszek elhamarkodott kijelentéseket, stb… Hazudok. Miért ne? Kinek van köze ahhoz, hogy valójában mit érzek? Talán ha 3 ilyen ember van. És most nem akarom magamat kiadni, pláne akkor, amikor van jobb dolgom is, mint ezzel foglalkozni. Nade majd 20-a után…

Pá.

Az utolsókat rúgom. Nem másokba, sajnos. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy még az is jobb lenne, mint ennyire a kimerülés határán tengődni.

Nem igazán tudom, hogy tulajdonképpen mitől fáradtam el, de azt hiszem, hogy nincs is egyértelmű oka. Sokkal inkább arról van szó, hogy két éve húztam úgy, ahogyan még sohasem, és mindezt egyszerre három életben, három szerepben. A negyedik szerepem ettől függetlenül szintén az egyik legjobb időszakát élte egy ideje, az ötödik meg (talán ezek miatt, talán másért) háttérbe szorult.

Az első és legterhelőbb szerepkör a diáké. Sokan azt hiszik, hogy én nem foglalkozom az iskolával, mármint a hivatalos részével. Ezzel szemben azt kell csak megemlítenem, hogy nem szokott hiányozni a beadandóm. Soha. Nem kések. Soha. Nem lógtam. Soha eddig (és most sem fogok, még ha azt mondom, akkor sem). Az energiáim nagy része tehát elmegy arra, hogy minden nap felkeljek. Ez egyre megterhelőbb, már nagyon hosszú ideje érzem, hogy kialvatlan vagyok, és ezen a szünetek sem segítettek, mert nem voltak elég hosszúak.

A második szerepkör a stúdió. Ez nem sok energiát vesz ki, legalábbis ha a szorosan stúdiós tevékenységekre korlátozódik. Ezzel szemben az a baj, hogy ahogyan egyre többen tudják az iskolában, hogy hozzám lehet fordulni (mert nem mondok nemet), úgy egyre többen megkeresnek kisebb-nagyobb gondjaikkal. És ez sok időt (szüneteket, lyukas órákat) elvesz a szabadidőmből. Persze szívesen csinálom, leggyakrabban. Csak néha érzem, hogy semmilyen megbecsülés nem jár érte, sőt, sokszor inkább azt érzem, hogy ferdén néznek rám. Pedig nem szoktam kárt okozni senkinek. És nem lógok el egyetlen percet sem az óráimból, akkor sem, ha sokan azt hiszik.

A harmadik szerepkör a rendszergazda (-segéd). Ez csak a péntek esték része, meg itthoni munkák, diagnosztika, windows telepítő. Ezzel nem sok időm megy el, csak annyiban hozzájárul az alváshiányhoz, hogy péntek éjjelenként kb. kettőig fent vagyok átlagban, ami persze eggyel kevesebb átaludt éjszakát jelent hétvégénként. Tulajdonképpen heti egy éjjel van, amikor semmilyen kényszer nem rövidíti le az alvást. Azért ez két éve lassan már kezd kevés lenni.

A negyedik szerepkör a baráté. Sokkal jobb volt ez a két év, mint az azt megelőző szintén majdnem kettő. Relatíve megnyíltam, relatíve sokat voltam a barátaimmal. Talán kellett a kikapcsolódás, a három másik munkakör mellé. Mert van, amikor már én sem tudok többet dolgozni.

Az ötödik a magánélet. Úgy nézek ki, mintha sikeres lennék? Nem hiszem. Talán elnyomtam a többi miatt? Ezt sem hiszem. Inkább csak már annyi sebet szedtem össze a saját tüzességemből, hogy lassan teljesen elszenesedtem, elkorhadtam, elporladt az igazi énem. Remélem, hogy ez már nem tart sokáig, és hogy nem maradok így. Erre már nem maradt energiám, már nem tudtam magam ebben a két évben úgy védeni, mint előtte. Lassan már semmilyen vitában nincsen érvem, nem veszem a fáradságot. Majd talán kihúzom a fejem egyszer a homokból, hamarosan.

Hamarosan mindennek vége lesz. Elvesznek a nappalok és az éjszakák rémei, eltűnik az életemből az iskola, egy időre még a számonkérés is. És talán örökre elveszek én is, ezt még nem tudom. Lehet, hogy az lenne a jobb, ha sosem látnának viszont, akiknek már így kerültem bele az emlékezetébe. Fájna az igazság. Még 12 tanítási nap, ebből 9 napon 5.15-kor kelek. A többin 6-kor. Nem sok embert ismerek, aki erre azt mondaná, hogy “de jó neked”. 12 nap után meg jön két egész hét pihenés (helyett magolás), aztán 3 hét érettségi (részletek korábban). Nagyon jó lesz, már előre várom. Főleg azért lesz jó, mert majd húzogathatom ki az utolsó rubrikákat a papírokon.

Most arra rendezkedtem be, hogy ezt az eljövő 12 napot kibírjam. Egyről a kettőre élek, egyik nap lefekszem úgy, hogy éppen csak a legszükségesebbeket csináltam meg. Mert nincs energiám bármi mást is. Ma már a legszükségesebbet sem csináltam meg, mert nem tudtam. Talán már csak azt, ami a vizsgaeredményhez tartozik. Mindennek vége lehetne már. Nagyon fáradt vagyok. Bocsánat, hogy nem mosolygok. Arra sincs energiám, hogy ezt az izommunkát elvégezzem. Ülök az órákon mint egy gép, és elkalandozok. Bármikor el tudnék aludni. És bármikor szívesen hazamennék. Ez emészti fel a legtöbb energiát. Ott maradni, amikor tudom, hogy már úgyis mindegy.

Azt mondjátok, nem írok magamról, pedig minden egyes mondatom magamról szól. Velem el ne hitesse senki, hogy ha valami olyat írok, ami nem illeszkedik szorosan az érzelmeimbe, akkor az nem én vagyok. Nehogy már folyamatosan ki kelljen tálalnom a lelki világomat. Nehogy már mindig az legyen az elvárás, hogy szerelmes legyek…

Mert akár hihető, akár nem, most nagyon jól megvagyok magammal. És még ha néha eszembe is jut valami értelmetlen érzelem, akkor is visszafogom magam, nem érdekel semmi és senki. Hiszem, hogy minden megtörténik magától. Hogy nincs arra szükségem, hogy folyamatosan keressek valamit, amit úgysem találok meg sosem. Az csak frusztrációt okoz.

Nekem jól esik, amikor csak úgy valakin segítek. És már nem kezdek feltétlenül hű de mély dolgokba csak azért, mert segíteni akarok valakin. Már nem látom szükségesnek – és nyilván nem is az -, hogy folyton odafigyeljek valakire, aki nem kap elég figyelmet. Én odaadom a saját részemet, és ezzel a dolgom le is van tudva. Nem helyettesíthetek másokat, még akkor sem, ha nekem akár jól is esne. Az is éppen elég jó, amikor csak céltalanul megyek(ünk) a világba.

Ne várjátok, hogy szerelemről írjak, amikor nincs. Ha van is, nem érdekel, hogy van. Most vannak ennél sokkal fontosabb dolgaim is. Fel fogok hagyni az érzelmeim tárgyalásával. Akit érdekel, az úgyis tudja, akit meg nem érdekel, azt úgyis csak moderálom, az meg nekem is plusz munka.

A jövőben sok projekt áll előttem, majd ezekről fogok beszámolni. Ha egyszer lesz időm megcsinálni a megfelelő menüpontot.

Akit érdekel a többi, az úgyis fog tudni keresni.

Megkaptam. Mindet.

Elmondom bővebben annak, aki nem értené. Három skóciai egyetemre jelentkeztem, mert ki akartam magamat próbálni. A három egyetem kiléte nem olyan fontos, az a lényeg, hogy a Computer Science szakra jelentkeztem (ez nagyjából semmilyen hasonlóságot nem mutat a magyarországi szakokkal). Az összehasonlításokban ennek a szaknak a kategóriájában Skócia legjobb (ez egyben a UK legjobbja is), második lejobb és n-edik egyetemére jelentkeztem. És mind a három helyről azt írták vissza, hogy ha teljesítem a tantárgyi követelményeket (amik rendszerint alacsonyabbak, mint amit nekem jósoltak), akkor szívesen látnak. Ez nagyon, nagyon pozitív. Persze jól kell megválasztani a szakot, mint mondtam.

Felmerül a kérdés, hogy most akkor mi lesz. Persze mindenki azt mondja, hogy én szépen lépjek le, ők meg majd itt fognak rám várni. Én ebben alapvetően nem hiszek, ha van két ember, aki tényleg itt várna rám a családom itthon maradó részén kívül, akkor már nagyon nagy hatásom volt a világra magam körül. Számomra azonban nagyon fontosak az itt levő emberek. Én kötődöm az itt kialakult barátságaimhoz, és kötődök az itteni múltamhoz is. Persze, nem kéne mindent teljesen eldobni, de én mégsem vagyok biztos a dolgomban. Csak abban, hogy mi lenne a dolgom.

Kötődöm az itthoni élethez is. Van egy biztos pont, a ház, ahol mindig szívesen látnak. Azt hiszem, nem értem még meg arra, hogy teljesen elszakadva az otthonomtól, egyedül éljek. Pláne kollégiumban. Szeretem a városomat, az országomat (minden szenny ellenére), szeretem a társadalmat, amiben élek (nem, tényleg nem vagyok antiszociális), és próbálom jobbá tenni. Persze, odakint sokkal jobb helyzetből indulnék, mert egy kiforrottabb, kevésbé negatív társadalommal kéne szembenéznem. De nekem mégis itthon van az otthonom.

Hogy mit fogok tenni? Már nem sokáig halogathatom a döntést, és ez aggasztó. Meg kéne beszélnem valakivel, aki képes úgy meggyőzni, hogy ne gondolkodjak semmin utána. Lenne egy ember, lenne neki egy mondata, ami mindent eldöntene. De nem mondja. Well, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Olyan még velem sem volt, hogy sehogyse volt.

Ez ma a harmadik bejegyzés. Írhatnékom lett, ne kérdezzétek, mitől. Lényegében folytatom az előző bejegyzést, csak egy másik gondolati síkon. Azt írtam, hogy a tudás, amit átadok, hasznára válik az utánam jövő nemzedéknek. József Attila versében ez a taní-tani kifejezés egy lázadás, egy humorba bújtatott nagyon kemény kritika a korabeli társadalommal, azon belül is tanárával szemben. Én most leírnám, mit gondolok a tanításról, aztán majd meg lehet érte kövezni.

Tanár akarok lenni, ezt előre leszögezem. Van sok tanárom, sok jó és rosszabb példát is láttam, ezt is előre leszögezném, ha lehet. Nem akarok talán senkire sem hasonlítani, ezt is jobb előre tudni. És akkor jöjjön a feketeleves.

Először évekkel ezelőtt merült fel bennem a gondolat, hogy informatikatanár legyek. Hogy miért pont informatika, azt majd később. Szóval akkoriban még nem is gondoltam, hogy milyen nehézségekkel járhat a tanítás. Hogy milyen nehéz átadni a gondolatot, hogy milyen nehéz meglátni azt, hogy a nálunk évekkel fiatalabb diákságnak mi ragad meg a fejében. Érdemes haladni a korral ilyen szempontból.

Azt gondolom, hogy nagyon fontos a fiatalabb generációk nevelése, oktatása. Fontos, hogy ők sokkal, nagyon sokkal felnőttebbek és okosabbak legyenek, mint amilyen a mi generációnk, vagy mint amilyen az előttünk levő generáció volt. És itt nem elsősorban arra gondolok, hogy milyen a lexikális tudásuk, bár persze az is fontos. De azt gondolom, hogy elsősorban vissza kell helyezni a társadalomba az erkölcsöket. Lehet, hogy rosszul látom, de talán nekem hisz valamennyire a saját korosztályom, hogy ez, amit ma csinálunk, nem jó. Szóval el kell ültetni a változás magját. Nemcsak itthon, nem csak a magyar iskolákban kéne reformra törekedni, hanem külföldön is. Fontos hangsúlyoznom, hogy a helyzetet nem látom annyira súlyosnak, mint amilyennek sok vészmadár lefesti. Ettől függetlenül célomnak tekintem, hogy egy kevésbé szabados társadalmat neveljek a maiból kiindulva.

Hogy hogyan gondolom ezt megvalósítani, ez valamennyire lényegtelen kérdés, ugyanakkor nem árt, ha tisztázzuk, hogy nem a poroszos, vagy bigott keresztény filozófiához akarok viszatérni. És hogy nem ki akarom verni a leendő fiatalokból a fegyelmet, vagy nem bevágatni akarom velük a tízparancsolatot (ami még sok mai “keresztény” számára is hasznos lehetne). Én csak példát akarok mutatni. És itt jön képbe az informatika, mint ágazat.

Azt hiszem, hogy az informatika az a technikai fejlesztés az elmúlt században, amely lehetővé teszi a legnagyobb erkölcstelenségeket, amiket valaha tapasztalhatunk. Az interneten bármit szabad, semmi nem ellenőrizhető (nem, tényleg nem), semmi nem lehetetlen, és legfőképpen minden nagyon olcsó. Azt gondolom, hogy az informatikaórán még kedves volt informatikatanáromnál is sokkal több hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az internetes tartalmak lopása ugyanolyan lopás, mint bármilyen tárgyi tulajdon illegális úton való megszerzése (CD másolás == letöltés). Ezért akarok hát informatikatanár lenni. Ezen kívül fontosnak tartom, hogy a fiatal generáció tisztában legyen az alapvető ismeretekkel, amik által védekezhetnek a támadások, kéretlen levelek, stb. ellen. Tudtátok például, hogy le lehet tiltani facebookon az email címed nyilvánosságát, minden más adatoddal együtt?

Ezért akarok tanítani. És nem mondom, hogy egész népemet fogom, nem mondom, hogy egyáltalán bárkit is fogok tanítani, de szeretnék segíteni az embereken, és ez a fontos. Csak az oktatás maga akadályoz meg e célom elérésében… Ez már egy későbbi poszt.

Mostanában nagyon sok dolog fúrkálja az oldalamat. Többek között az, hogy vajon miért van az, hogy a suliban egyre kevesebb ismerős arcot látok. Kis társadalomelemzés következik.

Azt gondolom, hogy a gimnazisták nagyobb része a nála idősebbekkel könnyebben tart kapcsolatot, mint a nála fiatalabbakkal. Ennek talán az lehet az oka – és azért valljuk be, hogy itt nagyon lényeges az a bizonyos talán -, hogy amikor az egyszeri diák, a “zember”, ahogy azt mostanában mondanák bekerül az iskolába (ziskolába), akkor még nincsenek ott nála fiatalabbak. Ergo nem is sok lehetősége akad, hogy a nála fiatalabb korosztállyal ismerkedjen. A legtöbben ezért a náluk idősebbeket tartják ismerőseiknek, azokkal kerülnek közelebbi kapcsolatokba, és ezért senki sem felelős igazán.

Felmerül a kérdés azonban, hogy vajon hogyan is néz ki ez valójában? Ugyanis ha elkezdem felrajzolni a hálózatot (amit soha nem tettem meg még egy kisebb csoporton belül sem, nemhogy egy egész iskolára, ami még mindig csak 600-650 ember), akkor kiderül, hogy ugye a kapcsolat a felsőbbéveseknél a csak az iskolába járókat figyelembe véve többségében lefelé mutat (hiszen felettük már kevesen vannak, és az alsóbbévesek velük ismerkedtek, amikor bekerültek az iskolába).

Ez azonban továbbra sem jelenti azt, hogy az alaptézis cáfolva lenne, hiszen a kapcsolatoknál vannak nyilak, amiket nevezzünk most ragaszkodási iránynak. Ez a ragaszkodási irány leírja, hogy melyik fél tartja az adott kapcsolati szálat értékesebbnek. És szinte természetes, hogy a nyíl többnyire felfelé mutat, azaz mindenki a nála idősebbekkel tartott kapcsolatban lel értékes információra. Hiszen az információ átadása (egyetemi felvételi, tanárok leírása, stb) lefelé kell, hogy történjen, mondhatni, ha kisebb időkereteken belül is, de “apáról fiúra száll”.

Ennek következménye például az én esetemben, hogy ma, ha végigsétálok a folyosón, értékes kapcsolatot (a saját osztályom kivétel) már nem találok, és nem is szeretnék találni. Értékes kapcsolat ebben az esetben az, amelyikből bölcsességet, a jövőre való támaszt nyerünk. Van azonban hamarosan egy olyan esemény, amire már nagyon vágyom, és mégsem lehetek rá hivatalos, ez az öregdiák-találkozó. Nem meglepő ez, hiszen legalább 10-15 embert tudnék név szerint felsorolni, aki már elballagott a gimnáziumból, nem sokat beszélek vele, de jó lenne tanácsot kapni. Volt IB-sok, volt osztálytársaim, akikkel aztán egy év csúszással végeztünk (kéttannyelvű gimnázium vs. emelt angol tagozat), stb.

Ezek alapján érzem azt, hogy “senkit” nem ismerek a suliban. Pedig lehet, hogy van vagy 5-6 ember, aki azt gondolja, hogy én az ismerőse vagyok. Mert hasznukra válik majd, amit mondok, az a tudás, amit továbbadok.

Laci ma lecseszett, hogy miért nem vagyok képes normálisan írni. Hát az a helyzet, hogy mert nem volt miről, vagy nem akartam magam rávenni. Nem is tudom, melyik. Lényeg, hogy valamiért mostanában a magánélet sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, mint a gondolkodás. Ezért utólag is elnézést kérek, most majd megpróbálok valamiről írni.

Morálok az iskolában. Hát nagyon sokféle ember van a suliban, ezeket mind nagyon jól ismerem már így 12 év suliba járás után. Amikor szembejön az egyik tipikus képviselő, akkor néha elgondolkozom, hogy vajon hogyan is működik egy-egy ilyen típus.

Van az a nagyon súlyos lélek, aki a sulit véresen komolyan veszi, és mindig csak a tanulással foglalkozik. Szociális élete nincs, mert minek is, hiszen az csak rontja a hatékonyságot. Ha meglátod szünetben könyv nélkül, tudod, hogy beteg. Mert ellenkező esetben nem lenne ilyen. Nah, az ilyenekkel érdemes jóban lenni (ez a szó igazából az ő esetükben értelmetlen, mert hát ő mindenkivel csak munkakapcsolatot tart). Még a legjobb barátai/női is ilyenek, mert hát velük is csak munkával kapcsolatos kommunikációt folytat. Arra nagyon jó, hogy megkérdezd tőle a leckét, de soha ne akarj vele semmi mást tervezni, mert úgyis lepattansz.

Van ennek a típusnak egy kicsit lightosabb formája. Nah, ő az, akivel mindig mindenki jóban van. Ő mindent megszervez, és emellett mindenből jól tanul, sosem fáradt, mindig mindenhol ott van, és mindenben részt vesz. Ha bármilyen kérdésed van, válaszol, néha talán elhajt, mert sok a dolga. Róla nem tudom, hogy mikor alszik, vagy eszik, vagy mikor végez bármi létfenntartó folyamatot. Egyszerűen nincs rá ideje.

Aztán vannak az átlagosak. Szóra sem érdemesek. Van tárgy, amiben jók, van, amiben rosszak. Nincsen különleges jellemük, nincsen semmi, ami értelmessé tenné őket. Talán még valami hobbit is űznek, de úgyse tud róla senki. Ők azok, akik egyszerűen eltűnnek a tömegben. Mert nincs bennük semmi érdekes.

És akkor vannak a negatívan kiugrók. Van, aki csak simán nem tanul rendesen, bizonyos szempontból az ilyenek is csak az átlagos kategóriába tartoznak. Nem tudhatod, hogy mikor tudnak valamit, általában nem sokat beszélnek, legalábbis, ha kérdezik őket. És aztán persze az órán kicsit többet. De nem vészesek. Velük nem érdemes foglalkozni.

Aztán persze van olyan, aki folyton közbeszól, beszól, nem tanul és még köcsög is. Nah, az ilyeneket kell elkerülni. Ők sosem pontosak, cserében mindig jobbnál-jobb kifogásaik vannak, amiket a tanár hajlamos mosolyogva elhinni, holott ős is tudja biztosan, hogy semmi értelme az egésznek. Valahogyan ők mindig megússzák, és még az elitsulikban is túlélnek. Előfordul, hogy amúgy nem is hülyék, csak tettetik. Nem tudom, miért.

Najó… Vagyok én is. Kis jellemzés, sulis én. Vagyok. Sok mindent eléggé könnyen felfogok, nincsenek komoly gondjaim egy tárggyal sem. Ugyanakkor hajlamos vagyok ezt kicsit kihasználni, és az átlagosnál parasztabb lenni a tanárokkal, sőt, diáktársaimmal is. Kicsit ilyen elnyomottság-érzés az oka. Szóval. Mindeközben egy csomó társadalmi dologban részt veszek, és ha káromkodva is, de minden elképzelhető kérésnek próbálok eleget tenni. És közben tanulni is, persze. Ennek aztán az az eredménye, hogy valamelyik nem sikerül, bepánikolok, és akkor még annyira sem megy. Az iskolai magánéletemet sokáig egészen úgy szerveztem, hogy mindenkivel bunkó voltam, stb. Mostanában próbálok ezen változtatni, bár nem sok iskolán belüli szorosabb kapcsolatom van, de velük nem vagyok paraszt. És hát időm meg mindenre van, és semmire sincs. Ez így van rendjén… Majd egyszer folyt.

Azt mondják a bölcsek, hogy szeretek szenvedni. Lehet, hogy igazuk is van, de valamiért én nem érzem így. Mostanában ugyan valóban nagyon sokat szenvedek, de ettől még nem mondanám, hogy élvezem is. Alapvetően nem esik jól.

Hogy miért szenvedek, az eléggé pontosan meghatározható. Egy ember miatt szenvedek, és miatta is van jó kedvem. A többi jelenleg nem sok hatással van rám. Ennek egyszerűen az az oka, hogy engem mindig az érzelmeim hajtanak, és bizony a többi hatás, ami most rajtam hat, az nem olyan nagyon érzelmi, sokkal inkább tárgyi jellegű.

Nagyon fáradt vagyok, és ez meg is látszik rajtam. Az elmúlt hetekben, amíg nem voltam ennyire kimerült, nem okozott komoly gondot az, hogy tartsam magam, és mindig az arany középúton legyek, és mindig egy szilárd pontként szolgálhassak az ingadozásoknak (a hintának is fel kell lennie függesztve). Mostanra azonban elfáradtam. Ez azért van, mert eléggé sok dolgom volt a téli szünet óta (meg asszem ez az egyik leghosszabb időszak szünet nélkül), és sok minden is történt velem érzelmileg is.

Ha belegondolok, hogy miről szólt a karácsonyom, akkor nagyon furán érzem magam. Nem tudtam, hogy ennyi minden megváltozhat három szűk hónap alatt. Hát még ha belegondolok, hogy alapvetően az egész csak 6 hét alatt játszódott le. Nem mintha vége lenne bárminek is, még el sem kezdődött. Mindenesetre a sok minden, ami velem történt, az elfárasztott rendesen, és így sokkal könnyebben elhajlok, amikor valami erős érzelem hat rám kívülről.

Az elmúlt időben ráadásul egyre közelebb kerültem a hatások forrásához (fizikailag), és ennek következtében a hatások egyre jobban hatottak rám. Egyre inkább kiakadtam, ha valami történt, egyre fáradtabb lettem. Ez csütörtök-pénteken csúcsosodott ki, amikor is már nagyon rosszul éreztem magam, és nem tudtam leírni azt, amit gondolok. Péntek este óta a dolgok javulnak azonban, minden egyre inkább visszatér a normális kerékvágásba, minden rendben körülöttem.

Kezd elmúlni a legnagyobb ellenségem. A legnagyobb ellenségem a bizonytalanság. Amikor nem tudom, hogy mit kellene tennem, nem tudom, hogyan viszonyuljak bizonyos dolgokhoz, nem tudom, hogy mit gondoljak. Olyankor mindig kiaadok. Akik az elmúlt 4 nap során a hisztimet hallgatták, azoktól ezúton kérek elnézést. Szünet utánra biztosan jobban leszek. Üdvözlet a Földről:

Bence