Szabó Bence blogja

Ez egy nagyon régi történet, amit már sokszor feldolgoztam, de valahogyan mindig csak egyedül volt rá lehetőségem. Most lehet, hogy itt az ideje utoljára, minden ellenszenv elmúlásával is megtennem a visszatekintést.

Rendben, fellángoltam. Nagyon gyorsan és értelmetlenül szerettem bele valakibe, akibe talán nem lett volna szabad. Nagyon megszerettem a kezét, és azt hittem, hogy örökké ez a kéz fog nekem biztonságot nyújtani. Pedig valójában (és erre később gondoltam is), fordítva kell lennie. A kéz egy nőé volt (mily meglepő), és a kézhez tartozó nőt is nagyon szerettem. Nem is ezzel volt a probléma.

A baj azzal volt, hogy egészen gyermeki voltam, és mégis, sokkal többet vártam volna viszonzásképp. Nem tudtam megadni azt, amit meg akartam adni. Frusztrált voltam, és folyton hullámzó volt az állapotom. Depresszióból önimádatba, majd őrült szerelembe, majd ismét depresszióba estem, és így tovább. Ilyen voltam régen, és valahol ilyen vagyok most is.

Támadó voltam, és bántó volt a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz. Csak azért álltam szóba másokkal, mert valamilyen érdeket láttam abban, hogy velük beszéljek, találkozzak. Utáltam az életet, a társadalmat, és utáltam magamat is. Mert tudtam, hogy én mégsem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam, és mégsem tudtam ellene tenni semmit. Bármit tettem, ami bántott másokat, rettenetesen megbántam, sokszor még abban a percben, és mégsem tudtam bocsánatot kérni. Nem voltam rossz ember, de ez nem látszott rajtam. Senkinek nem akartam, mégis sokaknak tettem rosszat.

Egyetlen ember volt a közvetlen családomon kívül, aki felismerte bennem a jót, és azért szeretett. Ez a lány volt az, akinek a kezét megfogtam, és akivel eltöltöttem másfél nagyon küzdelmes évet, hogy azután óriási csapással dobjam el magamtól. Ő tudta, hogy milyen akarok lenni, és mindig támogatott ebben. Körülvett a rajongó szeretetével és csodálta az energiáimat – még akkor is talán, amikor ellene fordultak. Szeretett engem, és én is szerettem, de talán nem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

Sokat segítettem neki, fogtuk egymás kezét (képletesen) és új élet felé irányítottuk a másikat. Amikor véget vetettem a kapcsolatnak, amiben kezdtem nem látni a boldogságot, azt hittem, hogy nem jutottam sehová és hogy majd a másik is visszasüllyed oda, ahonnan elindultunk. Amikor vége szakadt a kapcsolatnak (végét szakítottam), ugyanis, volt már valami látható fejlődés. Életcélok, elkezdett megvalósítások és sok-sok viselkedésbeli változás. Én azt hittem, hogy ha nem támogatjuk egymást, akkor az egész a visszájára fordul és mindenki kezdheti elölről.

Öntelt szokásomhoz híven, nagyon nagyot tévedtem. Mert ma, visszatekintve, azt kell látnom, hogy sok minden változott meg bennünk ennek a kapcsolatnak hatására, csak olyan módon, hogy az fel sem tűnt. Csak magamról beszélek, de nem önzésből, hanem tudatlanságból és a kifejezőképesség hiányából teszem.

Sokkal visszafogottabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy még a legjobb pillanataimban is sokszor fájdalmat okoztam, önfejű és nagyon agresszív voltam, és kezelhetetlen. Nem engedtem, hogy szeressenek és én sem mutattam meg, hogy szeretek. Ezt hosszú szenvedés után tudtam csak levetkőzni magamról, mert sokkal jobban ki kellett nyitnom magamat, mint addig bármikor. Hónapokig szenvedtem, több, mint egy évig felejtettem. Sok mindenben visszafogtam magam, rájöttem, hogy nincs hová harcolni, vitázni. Rájöttem, hogy nem szabad a fellángolásaimat minden alkalommal komolyan vennem (és ennek ellenére mégis megtettem még párszor), viszont mást sem mindig.

Később volt egy szenvedős, átmeneti kapcsolatom, amikor talán nem is voltam szerelmes, viszont annál inkább szánalmas. Volt fellángolás, volt elhamarkodott döntés és még sok minden. Volt sok-sok kosár, amit kaptam, és ezek edzettek. Most megint boldognak érzem magam és teljesnek, és ez a hosszú hullámvasút-kapcsolat nélkül meg sem valósulhatott volna. Ezért köszönöm.

ui. Két év után a sebek behegedni látszanak… A maroknyi szerelem emléke és hatása viszont megmaradt.

Most így úgy döntöttem, hogy írok azoknak, akik olvasnak, pontosabban, akiknek érdekel is a véleménye. Nem fogok színkódozni, mint ahogyan azt másik két ember teszi, ellenben írok kezdőbetűket, amit én szoktam.

M: Szeretlek. Ezt mindenképpen le kell szögeznem, mert hát ettől az én blogom ez az oldal. Azt vártam, hogy majd elköltözöl, és mágikus módon minden megoldódik. Hiú ábránd volt ez csupán, bár tény és való, hogy sokkal jobbak lettek a körülmények. Nem tudom pontosan, hogy ez neked mennyiben jelent többletterhet, de azt látom, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagy, sokkal nyugodtabb, még akkor is, amikor éppen befolyásol az, ahol élsz (és éltél, ez a kulcsszó). Szeretném, hogyha úgy tudnék segíteni, vagy annyira ott tudnék lenni, mint mondjuk fél éve, vagy egy éve. Sokat lazultak a dolgok mostanában, és ez engem egyre jobban zavar. Talán azért, mert nem egyedül vagy, és így én nem merek annyira nyitott lenni, talán azért, mert te sem mered. Vagy nincs rá szükség, ez lenne a legjobb. Azért én néha mégiscsak visszavárom azokat a dolgokat, amik nyár előtt voltak még. Ettől függetlenül jól érzem magam veled, és ez a fontos. Remélem, te is így vagy ezzel.

O: Nah neked még nem nagyon írtam. Kicsit kezdem magam túltenni dolgokon, a szilveszteren és annak következményein. Egyre jobban tudok alkalmazkodni bizonyos hülyeségekhez, amiket egyébként nem tűrök el a közelemben (pl. cigi). Nem tudom, hogy alapvetően miért adom fel bizonyos elveimet a jelenlétedben, de jónak tartom, hogy azért annyira még nem vagyok engedékeny, hogy engem is ugyanúgy kezelj, mint a játékodat. Ugyanakkor ilyen téren sokat tanultam tőled, ami viszont nem jó, egyértelműen. Majd megpróbálom visszafogni magamat. Neked meg maradok, aki voltam. Virtualhug.

E: Igen, végre, valahára, teljesen, felvállaltan, nyíltan neked. Olvastam megint a blogodat. Erővel visszatartottam magam, aztán most mégis olvastam belőle, ami rám tartozott, vagy érdekelt. Utálom a szivárványos színeket, mondtam már? Ez metafora is egyben. Felhívtál, én rajtad teljesen kívül álló okból felvettem, aztán meggyőztem magam, hogy most kivételesen fontos meghallgatnom. Továbbra is azt tudom mondani, hogy meghallgatlak. Nekem nincsen mondanivalóm, egyrészt mert tök jól érzem magam, másrészt pedig a kisebb bajaimat megosztom mással, nem kell több ember az életemben. Ettől még meg tudlak hallgatni, ha néhanapján arra lenne szükséged. És nem azért menekülök, mert nem akarok beszélni, hanem talán, hogy egyszer, ha már eddig sosem, utánam gyere, és kimutasd, nyíltan, nem levélben, amit annyiszor leírtál már. És kíváncsi vagyok azokra a levelekre, amiket nem küldtél el.

L: Bocsánat a mai napért. És egyben azt kell mondanom, hogy nagyon kiábrándultam bizonyos dolgokból az elmúlt idők során. De talán ezt majd egyszer máskor elmesélem. Én felnézek rád, mint barátra, és felnézek rád kicsit mint egy idősebb, tapasztaltabb emberre is. Néha szükségem lenne arra, hogy beszélgessek veled, de mindig nagy a válladon a stressz, ezért nem szoktam próbálkozni. Délután sem. Majd egyszer talán ráveszem magam és lefárasztalak. Most még nem.

Mindenki: Legyetek jók! Ne foglalkozzatok a kicsinyes balhékkal, legyen jól kijelölt saját utatok, és akkor sokkal könnyebb lesz átvészelni minden nehézséget. Céltudat és elhatározás kérdése.

Mostanában nagyon sok dolog fúrkálja az oldalamat. Többek között az, hogy vajon miért van az, hogy a suliban egyre kevesebb ismerős arcot látok. Kis társadalomelemzés következik.

Azt gondolom, hogy a gimnazisták nagyobb része a nála idősebbekkel könnyebben tart kapcsolatot, mint a nála fiatalabbakkal. Ennek talán az lehet az oka – és azért valljuk be, hogy itt nagyon lényeges az a bizonyos talán -, hogy amikor az egyszeri diák, a “zember”, ahogy azt mostanában mondanák bekerül az iskolába (ziskolába), akkor még nincsenek ott nála fiatalabbak. Ergo nem is sok lehetősége akad, hogy a nála fiatalabb korosztállyal ismerkedjen. A legtöbben ezért a náluk idősebbeket tartják ismerőseiknek, azokkal kerülnek közelebbi kapcsolatokba, és ezért senki sem felelős igazán.

Felmerül a kérdés azonban, hogy vajon hogyan is néz ki ez valójában? Ugyanis ha elkezdem felrajzolni a hálózatot (amit soha nem tettem meg még egy kisebb csoporton belül sem, nemhogy egy egész iskolára, ami még mindig csak 600-650 ember), akkor kiderül, hogy ugye a kapcsolat a felsőbbéveseknél a csak az iskolába járókat figyelembe véve többségében lefelé mutat (hiszen felettük már kevesen vannak, és az alsóbbévesek velük ismerkedtek, amikor bekerültek az iskolába).

Ez azonban továbbra sem jelenti azt, hogy az alaptézis cáfolva lenne, hiszen a kapcsolatoknál vannak nyilak, amiket nevezzünk most ragaszkodási iránynak. Ez a ragaszkodási irány leírja, hogy melyik fél tartja az adott kapcsolati szálat értékesebbnek. És szinte természetes, hogy a nyíl többnyire felfelé mutat, azaz mindenki a nála idősebbekkel tartott kapcsolatban lel értékes információra. Hiszen az információ átadása (egyetemi felvételi, tanárok leírása, stb) lefelé kell, hogy történjen, mondhatni, ha kisebb időkereteken belül is, de “apáról fiúra száll”.

Ennek következménye például az én esetemben, hogy ma, ha végigsétálok a folyosón, értékes kapcsolatot (a saját osztályom kivétel) már nem találok, és nem is szeretnék találni. Értékes kapcsolat ebben az esetben az, amelyikből bölcsességet, a jövőre való támaszt nyerünk. Van azonban hamarosan egy olyan esemény, amire már nagyon vágyom, és mégsem lehetek rá hivatalos, ez az öregdiák-találkozó. Nem meglepő ez, hiszen legalább 10-15 embert tudnék név szerint felsorolni, aki már elballagott a gimnáziumból, nem sokat beszélek vele, de jó lenne tanácsot kapni. Volt IB-sok, volt osztálytársaim, akikkel aztán egy év csúszással végeztünk (kéttannyelvű gimnázium vs. emelt angol tagozat), stb.

Ezek alapján érzem azt, hogy “senkit” nem ismerek a suliban. Pedig lehet, hogy van vagy 5-6 ember, aki azt gondolja, hogy én az ismerőse vagyok. Mert hasznukra válik majd, amit mondok, az a tudás, amit továbbadok.

Sziasztok, Bence vagyok. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem a másik énem írja a bejegyzést. Nyitott vagyok, mint egy koponya, miután leesett a harmadikról. Vannak mostanában kisebb problémáim. Itt is, ott is, mindehol vannak. De úgy általában nemrég óta egészen értelmesen érzem magam, nincs semmi extrarossz vagy extrajó dolog, ami miatt lehetne nyavalyogni. Ezért nem is írok ide. Hát azért most érzek egy-két dolgot, amit nem szabad elkendőzni.

Jó dolog homokba dugni a fejedet, ha éppen nincs energiád foglalkozni a problémákkal. A legtöbb ember ezt is teszi. Én inkább aktívan szoktam ignorálni bizonyos problémát okozó dolgokat. Mármint nem csak úgy elmegyek mellettük, hanem direkt és készakarva elrugdosom őket. Nem érdemes minden miatt a világ halálát megélni. Túl sok energiát vesz el, még akkor is, ha utána megint javíthatunk az általános állapoton. Én úgy vagyok ezzel, hogy az általános állapotom akkor jó, amikor nincsenek olyan dolgok, amiket be kéne rúgni az ágy alá. Most például pontosan azt érzem, hogy semmi sincsen, amit ne tudnék véges erőlködéssel (c Frank) megoldani. Ezért jól is vagyok. Általánosságban.

Tegnap kicsit hosszú, vontatott, szar napom volt. Egész nap kis csitriket hallgattam. Nem esett jól. El is mondtam, túl is léptem rajta. Nem érdekel, mert úgyis van hová mennem, ha nem akarom őket hallgatni. Ezen kívül volt még felvételi jelentkezéses információcsere is nap közben, meg egyetlen darab órám, meg egy 2 órás osztálykarácsony. Meglepő múdon jól éreztem magam. Pedig nem szoktam annyira az osztállyal jól érezni magam, de most mégis sikerült. Kezdem szeretni az életemet. Nem veszélyes ez?

Kicsit elegem van abból, hogy minden szünetben dolgom van, sosem pihenhetek 100%-osan. Nah most úgy döntöttem, hogy nem fogom magam a végtelenségig hajtani ebben a két hétben, ami még most kezdődik csak el. Lesz benne karácsony. végre megint láthatom a családnak ritkábban felém járó részét, bár még nem tudom, hogy mi a fenét csinálok majd mikor, és hogy hogyan van az időbeosztásom. Szóval ebben a szünetben megpróbálok magamnak a pihenésre is időt szakítani. Mert fontos lenne, hogy a hajrá 3 és fél hónapjában keményen meg tudjam magam hajtani. Hogy igazán jó eredményeket szerezzek majd május első felében. Hogy legalább akkor elégedett lehessek magammal. Mert az nem jó, ha még akkor sem leszek elégedett. A szünetet tehát pihenéssel kell eltölteni.

Hétfőn mégis úgy kezdek, hogy bemegyek reggel, és előre láthatólag egész nap pakolni fogok. Már épp ideje a munkahelyen is rendet tenni. És hát valljuk be, senkinek nincs ehhez kedve és ideje, ezért én csinálom. Meg nekem mániám a rend. Ha valaki meg akar látogatni, akkor a 34-es teremben leszek aznap reggel 8-tól (vagy előbbtől) kb. délután 5-ig.

Van azonban olyan dolog, amit valószínűleg nem fogok megtenni a szünetben, a munkával ellentétben, ez pedig a szociális életem ápolgatása. Pedig hiányoztok. Illetve nem mindenki hiányzik, akivel most nem fogok találkozni, de azért vannak bőven. Legalább … (számolok) … 4-en. Nem baj, kibírom, addig is gondolkozok, és majd nagyon tisztán és kipihenten térek vissza a körökbe.

Szeretek most élni. Semmi komoly, csak olyan általános jókedv. Fej a jó meleg sivatagi homokban, csak az érintéseket érzem. És jól esnek, bizony… Még nekem is.

Vészesen csökken az olvasott blogok száma. Most éppen kettő. És ennél több most egy ideig nem is lesz. Az MSN-ismerősök száma is hasonlóan alacsonyan van, szóval egyelőre olyan egészen tűrhető. Most így elég volt mára belőlem. Van, akinek egy életre, de még nem tudja, szóval csssst!