Szabó Bence blogja

Ez egy nagyon régi történet, amit már sokszor feldolgoztam, de valahogyan mindig csak egyedül volt rá lehetőségem. Most lehet, hogy itt az ideje utoljára, minden ellenszenv elmúlásával is megtennem a visszatekintést.

Rendben, fellángoltam. Nagyon gyorsan és értelmetlenül szerettem bele valakibe, akibe talán nem lett volna szabad. Nagyon megszerettem a kezét, és azt hittem, hogy örökké ez a kéz fog nekem biztonságot nyújtani. Pedig valójában (és erre később gondoltam is), fordítva kell lennie. A kéz egy nőé volt (mily meglepő), és a kézhez tartozó nőt is nagyon szerettem. Nem is ezzel volt a probléma.

A baj azzal volt, hogy egészen gyermeki voltam, és mégis, sokkal többet vártam volna viszonzásképp. Nem tudtam megadni azt, amit meg akartam adni. Frusztrált voltam, és folyton hullámzó volt az állapotom. Depresszióból önimádatba, majd őrült szerelembe, majd ismét depresszióba estem, és így tovább. Ilyen voltam régen, és valahol ilyen vagyok most is.

Támadó voltam, és bántó volt a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz. Csak azért álltam szóba másokkal, mert valamilyen érdeket láttam abban, hogy velük beszéljek, találkozzak. Utáltam az életet, a társadalmat, és utáltam magamat is. Mert tudtam, hogy én mégsem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam, és mégsem tudtam ellene tenni semmit. Bármit tettem, ami bántott másokat, rettenetesen megbántam, sokszor még abban a percben, és mégsem tudtam bocsánatot kérni. Nem voltam rossz ember, de ez nem látszott rajtam. Senkinek nem akartam, mégis sokaknak tettem rosszat.

Egyetlen ember volt a közvetlen családomon kívül, aki felismerte bennem a jót, és azért szeretett. Ez a lány volt az, akinek a kezét megfogtam, és akivel eltöltöttem másfél nagyon küzdelmes évet, hogy azután óriási csapással dobjam el magamtól. Ő tudta, hogy milyen akarok lenni, és mindig támogatott ebben. Körülvett a rajongó szeretetével és csodálta az energiáimat – még akkor is talán, amikor ellene fordultak. Szeretett engem, és én is szerettem, de talán nem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

Sokat segítettem neki, fogtuk egymás kezét (képletesen) és új élet felé irányítottuk a másikat. Amikor véget vetettem a kapcsolatnak, amiben kezdtem nem látni a boldogságot, azt hittem, hogy nem jutottam sehová és hogy majd a másik is visszasüllyed oda, ahonnan elindultunk. Amikor vége szakadt a kapcsolatnak (végét szakítottam), ugyanis, volt már valami látható fejlődés. Életcélok, elkezdett megvalósítások és sok-sok viselkedésbeli változás. Én azt hittem, hogy ha nem támogatjuk egymást, akkor az egész a visszájára fordul és mindenki kezdheti elölről.

Öntelt szokásomhoz híven, nagyon nagyot tévedtem. Mert ma, visszatekintve, azt kell látnom, hogy sok minden változott meg bennünk ennek a kapcsolatnak hatására, csak olyan módon, hogy az fel sem tűnt. Csak magamról beszélek, de nem önzésből, hanem tudatlanságból és a kifejezőképesség hiányából teszem.

Sokkal visszafogottabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy még a legjobb pillanataimban is sokszor fájdalmat okoztam, önfejű és nagyon agresszív voltam, és kezelhetetlen. Nem engedtem, hogy szeressenek és én sem mutattam meg, hogy szeretek. Ezt hosszú szenvedés után tudtam csak levetkőzni magamról, mert sokkal jobban ki kellett nyitnom magamat, mint addig bármikor. Hónapokig szenvedtem, több, mint egy évig felejtettem. Sok mindenben visszafogtam magam, rájöttem, hogy nincs hová harcolni, vitázni. Rájöttem, hogy nem szabad a fellángolásaimat minden alkalommal komolyan vennem (és ennek ellenére mégis megtettem még párszor), viszont mást sem mindig.

Később volt egy szenvedős, átmeneti kapcsolatom, amikor talán nem is voltam szerelmes, viszont annál inkább szánalmas. Volt fellángolás, volt elhamarkodott döntés és még sok minden. Volt sok-sok kosár, amit kaptam, és ezek edzettek. Most megint boldognak érzem magam és teljesnek, és ez a hosszú hullámvasút-kapcsolat nélkül meg sem valósulhatott volna. Ezért köszönöm.

ui. Két év után a sebek behegedni látszanak… A maroknyi szerelem emléke és hatása viszont megmaradt.

Mindig is vonzott az utazás. Céltalanul, bele a semmibe, ahová éppen sikerül; vagy akár céllal, előre eltervezett menetrenddel, minden pillanatban tudva, hogy hol vagyok. Az utazás megadja azt a lehetőséget, hogy megtisztítsam a gondolataimat, hogy elsimuljon a hangulat, hogy lenyugodjon a kedély. Minden pillanat, amit utazással töltök, hasznos idő. Amikor valami elrontja a kedvem, mindig azonnal utazni vágyom. Gondolkodni. Elmenni, messzire. És amikor az egyetlen lehetőség a menekülésre ugyancsak az, hogy utazok, akkor én elindulok és nem állít meg senki. Nincs ellenfél, nincs külvilág, mindenkin át kell és át lehet gázolni, csak mehessek. Ugyanakkor röghözkötött életem van. Nem változtatom meg a lakhelyem, nem megyek sehová sem, még szórakozni sem. Mert utazok, de nem azért, hogy máshol legyek. Sokkal inkább csak azért, hogy ne legyek ott, ahol éppen vagyok. Időlegesen. Ha oda-vissza sétálok egy szobában, már az is elég. Már akkor is utazok, sosem vagyok egy ponton. Mindig vissza lehet térni. És amikor legjobban szorongok, akkor össze lehet gömbölyödni, és el lehet aludni, hogy a gondolatok elmúljanak, kisimuljanak, tisztuljon a fej. És tisztul is. Csak ne kéne minden nap………

Két esetben nem írok mostanában blogot: amikor semmi értelmes nem jut eszembe, és amikor olyan értelmes jut eszembe, amit nem akarok megosztani. Mivel ez utóbbi mostanában igen gyakran fordul elő, csak a vázlatok gyűlnek, a posztok elmaradnak. Pláne a magánéletemről.

Komolyan azt kell gondolnom, hogy az emberek nem kíváncsiak rám, mert ha nem írok, senki nem kérdezi, mi van… Persze azért a látogatottságom nem olyan alacsony (átlag kb. napi 5 ember), de mégis, ha végiggondolom, senki nem kérdez és senki nem is válaszol.

A helyzet valójában az velem (és most nem menekültök attól, hogy leírjam), hogy semmi sincs velem. Ilyen egyszerűen. Egészen beszürkültem, mint az időjárás. Keddtől megyek vezetni (amennyire oktatóm és az én naptáram fedésbe tud kerülni), ugyanaznap részt veszek az EÜ-tanfolyam első felén, csütörtökön a másodikon. Közben készülünk a szalagavatóra, ami meg pénteken lesz… Szép hétnek nézek elébe, de nem bánom, legalább csinálok valamit.

Van magánéletem is.

Visszatérve a munkára, úgy érzem, hogy kezdem magaménak érezni a munkakört, amiben tulajdonképpen ötödik éve nyúzom magam. Merthogy ugyan fizetés nélkül, de majdnem ugyanezt csináltam eddig is. És hogy milyen lesz a jövőm? Majd a jövőben kiderül, minden tervem szépen fel van építve.

Ideje lesz megint barátnak lenni, mert látszólag szükség van rám. Több ponton is. Találkozni kell, és munkán kívül. A dolgok ugyanis sosem olyanok, ha amúgy az agyam éppen ügyeletes mindenest játszik. Mert mindig jól el tudtam választani magamtól a magánéletet, amikor dolgozom. Fordítva meg sosem. Ezt bizony ki kell bírni.

Tulajdonképpen fáradt vagyok, és összefüggéstelennek tűnök és rosszkedvűnek. Pedig inkább csak kicsit csalódott vagyok az elmúlt hetet illetően, amúgy nem lenne rossz kedvem. Ma este korán lefekszem, holnap aránylag korán kelek, és kedden meg… Hát, reggel hatra már KöKin kell lennem, vezetni. Meglátjuk, sikerül-e. És hogy mikor pihenem ki magam? Olyan közel van már a karácsony, csak 4 hét… Addig már fél lábon is kibírom, nemde?

Elizabeth Gilbert második sikerkönyvét, az “Eat, pray, love” (Ízek, imák, szerelmek) folytatását olvasom éppen. A címe, ahogyan bejegyzésemnek is, “Hűség”. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki valamilyen párkapcsolatban, házasságban, vagy effélében él.

A könyv az írónő saját élményeit, vívódását meséli el közelgő kényszerházasságával kapcsolatban, és közben minduntalan elkanyarodik a filozófia egészen mély rétegei irányában. Sok jótanáccsal lát el a házassággal, és általában az együttéléssel kapcsolatban is. Az írónő élete önmagában is kalandos, ezt még egy adag amerikai bürokrácia is megfejeli. Ennek következtében egy terjengős, de élvezetes, mély értelmű könyvet tartok a kezemben. Esti olvasmánynak ugyan csak korlátozottan alkalmas, de ha valaki a közepesnél kicsit kitartóbb olvasó (vagy könyvfaló), akkor nem fog neki problémát okozni a végigolvasás. Persze nem egy esti krimi, de azért vannak benne vicces, érdekes történetek is.

Tulajdonképpen ez a könyv engem sok mondanivalójával nagyon megragadott, nagyon sokat akartam volna idézni belőle, de rájöttem, hogy elég hosszú részeket kéne idéznem, hogy érthető legyen az egyszeri olvasó számára is. Ezért írtam ezt a rövid beszámolót.

Mostanában több dolog derül ki rólam facebookról, mint a blogomból. Ez persze nem ok nélkül van így, valószínűleg azért lehet, mert nem tudok hosszú dolgokat írni, a rövid meg facebookra is elég lesz… Szóval nem nagyon írok blogot. Az utóbbi időben (napokban) elgondolkodtam rajta, hogy ideje lenne véget vetni a kétes blogolásomnak. Tudom, hogy sokan olvasnak (relatíve, az ismeretségi köröm méretéhez képest), viszont azt vettem észre magamon, hogy egyre inkább magamról írok, mármint sehol máshol nem tudom elmondani az érzéseimet. És ez nem jó.

Az elmúlt években egyre inkább kinyitottam magam a világ felé, kicsit kommunálisabb lettem, és ezzel párhuzamosan sok dolgot elrejtettem önmagamból. Ahogy visszaemlékszem (és nincs kedvem visszaolvasni), régebben a bejegyzéseim nagyjából fele nem rólam, hanem a világról szólt. Megmondtam a véleményem, és ezek a bejegyzések gyakran szép, összeszedett esszékké nőtték ki magukat. Most meg rövid, néha csak egy soros bejegyzéseket írok, és a saját hullámzásom látszik ki mindenből.

Persze benne van az is, hogy az elmúlt egy-két évben már nem merem a véleményemet leírni, hogy ne hurcoljanak meg érte (mert persze olyan). Viszont ettől még az erkölcsi értékeim nem tűnnek ki, nem írok arról, ami megihlet, csak arról, ami történt. Pedig akár írhatnék is bármiről. Reklámozhatnám magam, leírhatnám, hogy hogyan haladok a tanulásokkal (sok minden van, amit meg kell tanulni).

A tényállás a következő, és ezeket jelenleg (eddig) elég kevesen tudják.

• Saját akaratomból (és balfaszságomból, együtt) most egy évet itthon töltök, nem járok egyetemre, sehová sem. Nem kérem a véleményeket, ismerem a világ álláspontját.
• Nagyjából 10 napja (én nem érzem fontosnak itt az időt, sajnálom) párkapcsolatban élek van párom barátnőm (akárhogyan írom le, hülyén néz ki).
• Jövő hétfőtől (ez 12.-e) határozatlan ideig a KFG angol könyvtárában teljesítek szolgálatot mint segítő erő. Ha valaki hétköznap munkaidőben beszélni akar velem, ott talál meg legkönnyebben.

Összességében ez a három dolog jó hatással van rám, visszatért a rég elhagyott életkedvem, vannak rövidtávú terveim végre (még ha nem is teljesen kristályosak), és középtávon is van tervem (még ha egyáltalán nem kristályos is).

Viszont lehet, hogy egy ideig ez most az utolsó bejegyzésem, mert nincs kedvem a magánéletemet kiteregetni, és mert úgysem érzem, hogy ki kéne írnom bármit is. Szakmai jellegű bejegyzések viszont készülőben, valószínűleg a következő 5-6 bejegyzés az Extended Essaym lesz, kicsit turbózva és magyarítva. Persze ez majd egy külön címke alá megy.

Holnap reggel elteszem a laptopom a táskámba, holnapután reggel elutazom. Vasárnap este jövök haza (a laptopom meg hétfőn talán), szóval addig ne keressetek. És drukkoljatok, nagyon élvezni akarom ezt az öt napot.

Mindig csak fél-napjaim vannak. Tulajdonképpen, ha belegondolok, mindenért én vagyok a hibás. Mást nem hibáztathatok olyanért, aminek bennem van az oka. Mostanában egyre többször jövök rá, hogy tulajdonképpen mindenki más normális, csak nekem túl magasak az elvárásaim. És nem arra kell gondolni, hogy csak másokkal szemben. Magamtól is többet várok el mindig, mint amit utána ki tudok sajtolni a testemből.

Persze hibáztathatnám a többieket, hiszen nincsenek igazi motivációim, és az állítólag kívülről jön. Csak rá kell jönnöm ilyenkor, hogy ha magam sem akarom, hogy az a kevés is motiváljon, amit elismerésként konkrétan kapok; hogy az a kevés jelzés elég legyen, hogy érezzem, szeretnek… Amíg ez nem teljesül, nem lehet engem motiválni. És persze saját magamat sem tudom motiválni.

Kesze-kusza vagyok, és már jó ideje csak egy fél. Egyrészt mert még mindig keresem a másik felemet, és bármilyen erősen próbálkozom (vagy minél erősebben), semmi sikerem nincsen. Nem tudom, hol és milyen formában fogom megtalálni. Nem kötelező a másik felemnek személynek lennie (bár eddig abban a hitben éltem, hogy igen). Mindig óriási erőkkel belevetem magam valamibe, hogy azután csak vesztesként kerülhessek ki. Mindig elrejtem magamat a munkák mögül. Nem csinálok magamnak sajtót (hacsak ez a szánalmasan személyes blog nem az), és ezzel elbukok bármilyen rendszerben. Mire be kéne fejezni valamit, addigra elmegy tőle a kedvem és végül csak félig csinálom meg. Ezért bukok el annyiszor és ezért vagyok csak egy fél önmagam is.

Ez a fél nagyon sok dologból áll össze. Fél-kapcsolatok (amik látszólag csak nekem fontosak), fél-érzések (kifejezhetetlenül), fél-szerelmek (amiket csak én érzek), fél-munkák (miközben végig a magánéletemre gondolok, ami szintén csak félig van), fél-pihenések (amikor az agyam nem áll le)… És amikor este lefekszem aludni, az egyik felem azt érzi, hogy megint nem történt velem semmi. Még olyankor is, amikor pedig egész nap dolgoztam, hasznos munkát végeztem másoknak vagy magamnak.

És nem vagyok elégedett. Se a kapcsolataimmal, se az érzéseimmel, se a szerelmeimmel, munkámmal, pihenéssel. Nem vagyok kibékülve magammal. Túl magasan tartom a lécet, és sosincs semmi ami áthúzna rajta. Az álmaim megelőznek mindent és mindenkit, még önnön magamat is. És nincs semmi, ami miatt érdemes lenne üldözni őket. Nem szoktam magamat halálra hajtani már nagyon régen. Sokat vagyok távol az otthonomtól, de nem fáradok el eléggé. Nem tudom, mikor örültem utoljára annak, hogy befejeztem valamit. Hogy úgy fejeztem be valamit, hogy nem akartam jobbítani rajta.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy én vagyok ezért a hibás. Nincsen önbizalmam, sosem bízok abban, hogy sikerül valami, mindig magasra teszem a lécet, sosem merem átugrani. Nem merek brilliáns lenni, mert kilógnék a szürke sorokból. De nem tudok szürke sem lenni, mert úgy is kilógok. Nem vagyok tisztában önmagammal, a képességeimmel, a teljesítményem nagyságával. Soha nem tudtam, hogy mit várhatok magamtól, hiszen a legváratlanabb pillanatokban vagyok képes összeomlani. És akkor semmi nem megy. Aztán meg minden, tökéletesen, még annál is jobban, gyorsan, pontosan. Sosem tudom, mi a következő perc állapota.

És a kiszámíthatatlanságomhoz a gyarlóság, amely mindig tökéleteset akar létrehozni, nem jól párosul. Csak egy felet hoz létre. És az elégedettség elmarad. Megint, mindig. Nem tudom, minek örültem utoljára felhőtlenül pár óránál tovább…

Mégis, miért kell e(s)z nekem?

Kedden volt egy kétségkívül nagyon hasznos beszélgetésem. Az a probléma, hogy minden haszna ellenére azt érte el, hogy most megint szembe kellett néznem a jövőmmel. Fáj ám ez már egy ideje.

Tudom, hogy mi válna jobban hasznomra. Azt is tudom, hogy részben irreális dolog volt mindenkitől elzárni a döntéseim hátterét (közel két éve). Azonban nem tudok most mást tenni, mint egy teljesen lényegtelennek tűnő dologról írni (látszólag). T. azt mondta, hogy tulajdonképpen egyetlen dolgot lát belőlem: azt, hogy futok. És ennek a mondatnak, szónak két jelentése is van, amelyek mindketten igazak.

Futok, mert soha nem vagyok hajlandó szembenézni magammal, eldönteni, hogy ki vagyok én, és megmondani a véleményem valamiről. Nincsen véleményem, vagy ha van, akkor az csak jól elrejtve a máz alá. Hosszú ideje nem kerültem már konfliktusba, ami annak köszönhető, hogy mindig csak futottam. Magam, a tükröt tartó barátok, a világ és minden egyéb elől is. Nem akarok sérülni.

És futok, mert mindig üldözök valamit. Egy álomképet üldözök, amit soha nem érek el, ami talán nem is én vagyok, vagy ha igen, szintén és megintcsak nagyon jól elrejtve a máz alatt. Nincsenek céljaim, nincsenek hosszú távon hatékony motivációs erők. Az egyik ilyen motivációs erő a szeretet lenne, ha lenne. Ha megkapnám, amire vágyom. De nem kapom meg, mert mindig irreális elképzeléseim vannak. Egyszer majd talán helyrepofoz valami.

És harmadszor, bár eredetileg csak kettőről volt szó, futok mindenhová. Egyetlen percet sem szeretek lassan eltölteni, mindennel sietek, sok mindent el is kapkodok. Nem állapodok meg egy helyen, és két hely között legalább nagyon hosszúakat lépek, de sokszor futok is. Mindenki csak futva ismer, talán ha leállnék az emberekkel beszélgetni, nem is ismernének már meg. Ez egyfajta elkötelezettség minden iránt, és a mindent azonnal megoldani akarás része.

Mert én mindent azonnal akarok, tökéletesen, és még annál is sokkal jobban. Tény, hogy nagyon gyorsan átlátok bármilyen problémát és általában meg is oldom fejben. Aztán fél órán át magyarázom valakinek, hogy miért az a megoldás, ami nekem csak úgy feltűnt. Sokan nem hisznek nekem ezért. Nem vagyok elég alapos látszólag (és néha tényleg nem, bár a szemmértékem akkor is jó).

Most előttem áll egy közepesen kusza probléma, két kimenetel lehetséges (akárki akármit mond). És én mégsem látom át az egészet. Nem látok el addig sem, hogy egy hónap múlva mi lesz velem, nem még évek, netán évtizedek múlva. Életem egyik legnagyobb döntését nem tudom meghozni, pedig a helyzet nem annyira bonyolult… És én még mindig csak futok, ameddig csak lehet. El innen.

El. Messzire, legalább lélekben. Kéne az ölelésed, ha őszinte lenne. Kéne a simogatás, a támogatás, és nagyon fáj, hogy nem kaphatom meg, mert nem igaz. Nagyon fáj, hogy átvertél, és hogy átvertem saját magamat. Egyedül vagyok, hajnali egy óra elmúlt, már harmadik este nem tudok aludni, előtte is csak nagy nehezen sikerült… Sajnálom, hogy nem szerethetlek. Pedig még mindig hiszem, hogy mindkettőnknek jobb lenne. Eh bien, maradok egy semmi.

És most ellentmondásba kerülök az egyik facebbokos jegyzetemmel…

Ha hallok egy zenét, arra nekem mozognom kell. Valahogyan. Mindegy, hogy pontosan mit csinálok, és hogyan mozgok, csak mozogjak. A legtöbb esetben egyszerűen ugrálnék, fel és le, semmire sem figyelve. A helyzet azonban az, hogy a konvenciók egy ideje már eléggé lelassítottak ahhoz, hogy ezt csináljam. És van, amikor mégis megteszem. Természetesen közel sem mindig olyankor, amikor alkoholos befolyás alatt áll a szervezetem (ami egyébként nagyon sok szempontból soha nincs így). Sokkal jobban jellemző az, hogy minél jobban tele van a fejem mindenfélékkel, annál jobban mozognék ki mindent magamból. Ennek meghatározó szerepe van abban, hogy nem ordítozok, nem rombolok le dolgokat magam körül. Sokszor tudnék pedig.

Tegnap este voltam Gyömrőn és mindent megtettem, hogy elfelejtsem az életem összes negatívumát. Mindig ezt akartam, nem gondolni a negatív érzésekre. Sosem ment persze, mindig önmarcangolós típus voltam és leszek. Mindenesetre amikor zenét hallok, akkor ez félreugrik az útból és utat enged némi szabad érzelemnek. Nahát ezért megyek el néha mégis bulizni, és ezért van az, hogy ennél sokkal többször itthon fülhallgatót viselek és hangosan ugyanazt a mixet hallgatom ezredszerre. Legyetek ilyenkor óvatosak.

Már így érzésre ideje, hogy megint írjak egyet. Ami azt illeti, nem is igazán van az agyamban semmi olyan, amit ne mondtam volna már el legalább ezerszer. Mindenesetre, és egyébként is, ideje írni, és ezt az írást nem szeretném elvesztegetni annak taglalására, hogy milyen régen írtam és mennyire nincs mondanivalóm. (Lám, az első bekezdést máris sikerült)

Mert igenis van mit mondanom, még ha nem is mindenki érti, vagy nem mindenki akarja látni, amit mondok. Pénteken volt egy hosszadalmas és igen küzdelmes beszélgetésem jóapámmal. Sok mindent megtudtam, sok mindenben megnyugtató válaszokat kaptam, és részben eladtam magam és a döntéseimet. Eladtam abban az értelemben, hogy nem akartam magamat ilyen mértékben megnyitni (és az első két órában sikerült is önmagamnak maradni), tehát kicsit árulást követtem el magam ellen. Másrészt pedig egy idő után már marketingharcba csapott át a beszélgetésünk, és így talán sikerült valamilyen elfogadást nyernem, mint jellem és mint döntéshozó egyaránt. Mindenesetre hasznos délután volt, még ha nagyon fájt is valahol.

Eddig volt szó a tanulásról és egyetemről. Legyen most magánélet (amit igenis kiteregetek a blogomra). Csütörtökön egész nap magánéletet éltem, több-kevesebb ilyen-olyan sikerrel fűszerezve, és itt egyrészt nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, másrészt pedig szeretném mégis megköszönni mind a két embernek az együttlétet. A haszon azonnal érezhető volt bennem, kicsit megint szabadabbnak és élettelibbnek érzem magam,  ami persze lehet elbizakodás és lehet valami reális, ámde mégis megfoghatatlan üdvözülés. A helyzetem talán nem olyan rossz, mint ahogyan belülről látom.

Mostanában két dolgot csinálok, amikor nincsen semmi egyéb: Egyrészt próbálok minél többet művelődni (filmek, könyvek, újságok (The economist)), másrészt pedig zenét hallgatok, ihletet gyűjtök a következő nem kicsit munkás időszakra (gondolván itt a csibetáborra és az előkészületekre). Az ihlet megvan, sok ötletem támadt már, amiket meg kell valósítani, sok mindent felírtam már a TODO listára, hogy biztosan elvégezzem a közeljövőben. Legutolsósorban pedig jogosítvány folyamatban, de a prioritás valahol a béka segge alatt. Akkor lenne érdekes, ha lenne (vagy legalább esélyem lenne, hogy lesz) autóm. Addig nincs mit tenni, szép komótosan, “kényelmessen”, de mégis “lelkessen” tanulgatok, vizsgázgatok majd. Kívánjatok sok szerencsét!