Szabó Bence blogja

Ez egy abszolút munka-orientált poszt, amelyben csak egy-két hibára szeretnék fényt deríteni… És lehet, hogy betegesen rosszul fog hangzani az egész, pedig nekem alapvetően tetszett a rendezvény.

Noshát: Iskolám, jelenlegi munkahelyem idén kezdte meg 26. tanévét, tehát betöltötte a 25-öt. Ennek örömére (és az öt évvel ezelőtti hasonló ünnepség mintájára) rendeztünk egy jubileumi műsort, amelyet az iskola melletti sportcsarnokban tartottunk meg, mintegy 500 vendég előtt (köztük kb. 250 jelenlegi diák, ha jól tippelek).

A műsor előkészületei mondhatni még pont időben elkezdődtek, amikor a tanév is. Ekkor már végleges volt az időpoont, tehát nem lett volna bonyolult mindent jó előre eltervezni és megszervezni. Mégsem így történt. Az őszi szünet előtti utolsó héten kezdett az egész dolog úgy-ahogy formálódni, ami, mint láthatjuk, bőven kései egy ilyen rendezvényhez. Ennek sok következménye lett:

Mivel nem küldtünk ki időben meghívókat (úgy gondolom, hogy nem két héttel, hanem legalább egy hónappal előre kellett volna), sokan már nem tudták elhelyezni a rendezvényt a programjukban. Ennek következtében nem lett a tervezett mértékben szűkös a kb. 500 szék a sportcsarnokban (bár így is sokan voltak), főleg a VIP vendégek száma volt alacsony.

A meghívás még egy dologban hibás volt, ugyanis a jelenlegi diákok még csak-csak, de a már elballagottak alig értesültek aróól, hogy mi fog történni (és mindezt még később, mint a meghívók kiküldése).

A műsor diákprodukcióira nem lehet panasz, annak ellenére, hogy még az előző napi főpróbán sem volt ott mindenki (amit már logikailag sem tudok felfogni), egészen zökkenőmentesen zajlott le az egész műsor, nem kis teljesítményt mutattunk fel ebben, és még a minőség is egészen magasra sikeredett.

Az utolsó napon azonban elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem haza nap közben. Így volt két óra, amikor kvázi egyetlen cselekvőképes szervezőként a nyakamban volt a (hibásan kiadott) asztalcipelés, némi fotózás, egy-két sürgős nyomtatnivaló, utolsó pillanatban módosított slideshow a műsor alá, az utolsó utáni pillanatban befutó egyik beszédhez képek scannelése, stb, stb… Ennek következtében nem tudtam ebédelni, nem volt 10 perc, amikor lehunyhattam a szemem és pihentem volna.

Jött a műsor (ekkor már nem tudtam, hogy pontosan mikor mit fogok csinálni, pedig mindent előre elterveztem). Egyetlen egy hibát vétettem, majdnem tovább húztam egy mikrofont, mint kellett volna (ezt szerintem senki nem vette észre), megfeszült a zsinór. Mindegy. Lezajlott az egész, nem volt benne hiba, mindenki élvezte, azt gondolom, a szereplők éppúgy, mint a nézők. Amint vége lett, rohanás az iskolába vissza, egy hangosítás gyors bekapcsolása és tesztelése (egykettőhárom), majd vissza a csarnokba pakolni.

Nagyon nagy súly. És itt már nemcsak arról beszélek, hogy volt 12 hangfalunk. Az is fontos, hogy sietni kellett, hogy mások (szereplők) után is el kellett takarítani. Egyszerűen besokalltam, 14 óra húzott tempójú munka után feladta a szervezetem. Éreztem, hogy közel van az ájulás, ígyhát ittam egy pohár cukros löttyöt (talán gyömbért), összeszedtem minden cuccomat, és elindultam haza. Egy embertől köszöntem el összesen, ezen kívül küldtem egy SMS-t még valakinek, hogy ne kezdjenek el keresni. Másfél óránál is tovább tartott, mire hazaértem, átfagytam. Lefeküdtem, aludtam pár órát (6 körül), ma reggel keltem. De az esti hazaérkezés már egy másik poszt…

Összességében nagyon kimerültem, de azt gondolom, hogy ha nem lennének ilyen napok (amikor tényleg mindent meg tudok oldani), akkor nem érezném magam hasznosnak. A jövőben azért szeretném, ha kicsit jobban előre gondolkodnánk…

Tulajdonképpen nagyon nyálasnak fogok hatni, de pillanatnyilag ez a legkevésbé sem érdekel. Vannak ugyanis olyan dolgok, amiket a lehető legnyilvánosabban szeretnék megköszönni minden érintettnek.

A tegnapi évzáró ünnepség folyamán módomban állt kétszer is a stilizált színpadra lépni a suliban és kezet fogni az igazgatóval (és bár ezt egy ideje már minden találkozásunkkor megteszem, az ilyen alkalom mégis más). Az ok, mint minden eddigi évzáró alkalmával, az volt, hogy milyen sokat tettem az iskoláért. Jól esik, amikor megköszönik a tevékenységemet, ugyanakkor kicsit rossz is, hogy nem válaszolhatok ott rögtön. Mindazonáltal ha ezt megtehettem volna, nem is születik meg ez a poszt.

Szeretnék tehát egy pár jogi és természetes személynek köszönetet mondani az elmúlt 4-5 évemért. Azt hiszem, hogy a legnagyobb köszönet a szüleimet illeti, de ez most kanyar lenne a témához képest. Tehát először szeretném megköszönni proclubnak (János, fyi) azt a vonzerőt, amivel egészen a péntek estékig és a stúdiózásig húzott (Mesivel karöltve, akkor még). Ő volt az az ember, aki nélkül a mai napig is csak egy félig mellőzött tagja lennék az osztályomnak, aki nélkül talán sosem váltam volna informatikussá (és lehet, hogy még így sem fogok). Mellesleg nagyon sokat tanultam tőle, mind emberileg, mind pedig szakmailag is komoly segítséget nyújtott az elmúlt lassan 4 egész évben.

Köszönet illeti a mindenkori stúdiósokat (Laci, Szilárd, Eszti, Orsi, Dia), akik társaságot, helyenként védelmet nyújtottak magam és a külvilág ellenében. A közösségi szellem, az az érzés, hogy valaminek a szerves része vagyok, nagyon sokat segített abban, hogy túltegyem magam bizonyos problémáimon, legyen az viselkedésbeli vagy magánjellegű.

Köszönöm az elfogadást és a türelmet a hibák idején a Karinthy tanárainak, dolgozóinak. Külön köszönet illeti itt a tanári kar néhány kiemelt tagját (a 44-es szoba), akiket nagyon megszivattam másfél évvel ezelőtt. Velük is meg kellett tanulni együtt dolgoznom, ha egyáltalán emelhetem magam erre a szintre. Óriási virtuális taps fogadja összes egykori tanáromat, különös tekintettel az osztályfőnökeimre, akik mindig támogattak, és elnézték egy-egy hibámat a munkáért cserében. A Karinthy szelleme (mert igenis van ilyen) nélkül semmi sem sikerülhetett volna grandiózus terveimből. Ezeknek a terveknek a fő támogatója és védnöke (csakúgy mint nekem) az igazgató volt, akit örök hálám fog üldözni ezért.

Végül, de korántsem utolsó sorban minden lánynak, aki elviselt, megkedvelt, kevésbé kedvelt meg, beleestem (ilyen cca. 5 volt), barátom volt stb. szeretnék egy nagy ölelést nyújtani. Azért tartom fontosnak külön kiemelni őket, mert sok olyan pillanat volt az elmúlt évek során, amikor a jelenlétük nélkül talán túlságosan elragadott volna a lendület és elfelejtettem volna élni (amit így is sokan felrónak nekem). Akik az eddigi felsorolásban nem szerepeltek (időrendi sorban): Ági, Gyöngyi, Esztus.

Azt hiszem, senkit nem hagytam ki, remélem, végig tudtátok olvasni, jó nyarat kívánok (most egy darabig megint nem írok semmit, azt hiszem).

Namost, ha szigorúan vesszük, akkor ennek a bejegyzésnek nem sok köze van a címéhez. Mégis, ha kicsit mélyebbre ásol, meg fogod találni a kapcsolatot.

Helyzetemnél és stílusomnál fogva elég sokféle embert ismerek meg az átlagosnál jobban. Nagy részük nem jó semmire, mint ahogyan az jó átlagpolgárokhoz illik. És mégis van egy pár ember, akiket közelebbről is megismerhettem az elmúlt évek során. Velük az ember eredetileg úgy képzeli el a jövőt, hogy mindig lesz miről beszélni, mindig lesznek telefonok, levelek, vagy bármi kapcsolattartás. A szomorú igazság azonban az, hogy az emberek többsége a környezetváltás hatására elfelejti régi kapcsolatait.

Ezen én is átestem, már nem egyszer. Most nem túl régen a legutóbbi ilyen alkalomkor azt kellett hinnem, hogy a haragvásnak egyszer majd vége szakad. És akkor majd minden visszaáll a régi rendre. A helyzet azonban úgy hozta a dolgokat, hogy nem lett vége a haragnak, sokkal inkább (a másik oldalon) egy gyors felejtés történt. Mármint én felejtődtem nagyon gyorsan. Az az igazság, hogy most már én is belátom, hogy ez így volt rendjén, vagy sokkal inkább így van rendjén most is.

Vannak olyan emberek azonban, akik a nyilvánvaló elválás pillanatában is még hangosan kiabálják az arcomba azt az egyértelmű tévhitet, hogy márpedig mi majd még beszélünk, vagy ilyesmi. Ezekkel az emberekkel a kapcsolat sokkal drámaibban ér véget. Én a magam részéről sokkal jobban és könnyebben elfelejtek valamit, ami nem haraggal végződött, és ezzel gondolom mindenki így van.

Most pár hónapja sikerült átélnem azt, hogy milyen elbúcsúzni. Olyan egyszerűen. Amikor megpróbáltam egy régi dolgot összefércelni. Hát nem jött össze. Az lett a dolognak a vége, hogy megegyeztünk, senki nem haragszik a másikra, és most már lehet nyugodtan találkozni stb… Azóta sem láttam:) És ez így van rendben. Azért kellett ez a lezárás, hogy nyugodtan tudjunk aludni. Hogy ne legyen meg az az érzés, hogy valami nincs rendben.

Hogy mi a tanulság? Semmi. Ha meg mindenképpen kéne valamit mondani, akkor azt mondom, hogy minden kapcsolatnak van vége egyszer, és ilyenkor le kell tudni zárni veszekedés nélkül. Akkor sokkal jobb a felejtés. És soha ne hagyjatok kiéhezett pulcsikat az életetekben.