Szabó Bence blogja

Ez egy nagyon régi történet, amit már sokszor feldolgoztam, de valahogyan mindig csak egyedül volt rá lehetőségem. Most lehet, hogy itt az ideje utoljára, minden ellenszenv elmúlásával is megtennem a visszatekintést.

Rendben, fellángoltam. Nagyon gyorsan és értelmetlenül szerettem bele valakibe, akibe talán nem lett volna szabad. Nagyon megszerettem a kezét, és azt hittem, hogy örökké ez a kéz fog nekem biztonságot nyújtani. Pedig valójában (és erre később gondoltam is), fordítva kell lennie. A kéz egy nőé volt (mily meglepő), és a kézhez tartozó nőt is nagyon szerettem. Nem is ezzel volt a probléma.

A baj azzal volt, hogy egészen gyermeki voltam, és mégis, sokkal többet vártam volna viszonzásképp. Nem tudtam megadni azt, amit meg akartam adni. Frusztrált voltam, és folyton hullámzó volt az állapotom. Depresszióból önimádatba, majd őrült szerelembe, majd ismét depresszióba estem, és így tovább. Ilyen voltam régen, és valahol ilyen vagyok most is.

Támadó voltam, és bántó volt a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz. Csak azért álltam szóba másokkal, mert valamilyen érdeket láttam abban, hogy velük beszéljek, találkozzak. Utáltam az életet, a társadalmat, és utáltam magamat is. Mert tudtam, hogy én mégsem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam, és mégsem tudtam ellene tenni semmit. Bármit tettem, ami bántott másokat, rettenetesen megbántam, sokszor még abban a percben, és mégsem tudtam bocsánatot kérni. Nem voltam rossz ember, de ez nem látszott rajtam. Senkinek nem akartam, mégis sokaknak tettem rosszat.

Egyetlen ember volt a közvetlen családomon kívül, aki felismerte bennem a jót, és azért szeretett. Ez a lány volt az, akinek a kezét megfogtam, és akivel eltöltöttem másfél nagyon küzdelmes évet, hogy azután óriási csapással dobjam el magamtól. Ő tudta, hogy milyen akarok lenni, és mindig támogatott ebben. Körülvett a rajongó szeretetével és csodálta az energiáimat – még akkor is talán, amikor ellene fordultak. Szeretett engem, és én is szerettem, de talán nem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

Sokat segítettem neki, fogtuk egymás kezét (képletesen) és új élet felé irányítottuk a másikat. Amikor véget vetettem a kapcsolatnak, amiben kezdtem nem látni a boldogságot, azt hittem, hogy nem jutottam sehová és hogy majd a másik is visszasüllyed oda, ahonnan elindultunk. Amikor vége szakadt a kapcsolatnak (végét szakítottam), ugyanis, volt már valami látható fejlődés. Életcélok, elkezdett megvalósítások és sok-sok viselkedésbeli változás. Én azt hittem, hogy ha nem támogatjuk egymást, akkor az egész a visszájára fordul és mindenki kezdheti elölről.

Öntelt szokásomhoz híven, nagyon nagyot tévedtem. Mert ma, visszatekintve, azt kell látnom, hogy sok minden változott meg bennünk ennek a kapcsolatnak hatására, csak olyan módon, hogy az fel sem tűnt. Csak magamról beszélek, de nem önzésből, hanem tudatlanságból és a kifejezőképesség hiányából teszem.

Sokkal visszafogottabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy még a legjobb pillanataimban is sokszor fájdalmat okoztam, önfejű és nagyon agresszív voltam, és kezelhetetlen. Nem engedtem, hogy szeressenek és én sem mutattam meg, hogy szeretek. Ezt hosszú szenvedés után tudtam csak levetkőzni magamról, mert sokkal jobban ki kellett nyitnom magamat, mint addig bármikor. Hónapokig szenvedtem, több, mint egy évig felejtettem. Sok mindenben visszafogtam magam, rájöttem, hogy nincs hová harcolni, vitázni. Rájöttem, hogy nem szabad a fellángolásaimat minden alkalommal komolyan vennem (és ennek ellenére mégis megtettem még párszor), viszont mást sem mindig.

Később volt egy szenvedős, átmeneti kapcsolatom, amikor talán nem is voltam szerelmes, viszont annál inkább szánalmas. Volt fellángolás, volt elhamarkodott döntés és még sok minden. Volt sok-sok kosár, amit kaptam, és ezek edzettek. Most megint boldognak érzem magam és teljesnek, és ez a hosszú hullámvasút-kapcsolat nélkül meg sem valósulhatott volna. Ezért köszönöm.

ui. Két év után a sebek behegedni látszanak… A maroknyi szerelem emléke és hatása viszont megmaradt.

Kedden volt egy kétségkívül nagyon hasznos beszélgetésem. Az a probléma, hogy minden haszna ellenére azt érte el, hogy most megint szembe kellett néznem a jövőmmel. Fáj ám ez már egy ideje.

Tudom, hogy mi válna jobban hasznomra. Azt is tudom, hogy részben irreális dolog volt mindenkitől elzárni a döntéseim hátterét (közel két éve). Azonban nem tudok most mást tenni, mint egy teljesen lényegtelennek tűnő dologról írni (látszólag). T. azt mondta, hogy tulajdonképpen egyetlen dolgot lát belőlem: azt, hogy futok. És ennek a mondatnak, szónak két jelentése is van, amelyek mindketten igazak.

Futok, mert soha nem vagyok hajlandó szembenézni magammal, eldönteni, hogy ki vagyok én, és megmondani a véleményem valamiről. Nincsen véleményem, vagy ha van, akkor az csak jól elrejtve a máz alá. Hosszú ideje nem kerültem már konfliktusba, ami annak köszönhető, hogy mindig csak futottam. Magam, a tükröt tartó barátok, a világ és minden egyéb elől is. Nem akarok sérülni.

És futok, mert mindig üldözök valamit. Egy álomképet üldözök, amit soha nem érek el, ami talán nem is én vagyok, vagy ha igen, szintén és megintcsak nagyon jól elrejtve a máz alatt. Nincsenek céljaim, nincsenek hosszú távon hatékony motivációs erők. Az egyik ilyen motivációs erő a szeretet lenne, ha lenne. Ha megkapnám, amire vágyom. De nem kapom meg, mert mindig irreális elképzeléseim vannak. Egyszer majd talán helyrepofoz valami.

És harmadszor, bár eredetileg csak kettőről volt szó, futok mindenhová. Egyetlen percet sem szeretek lassan eltölteni, mindennel sietek, sok mindent el is kapkodok. Nem állapodok meg egy helyen, és két hely között legalább nagyon hosszúakat lépek, de sokszor futok is. Mindenki csak futva ismer, talán ha leállnék az emberekkel beszélgetni, nem is ismernének már meg. Ez egyfajta elkötelezettség minden iránt, és a mindent azonnal megoldani akarás része.

Mert én mindent azonnal akarok, tökéletesen, és még annál is sokkal jobban. Tény, hogy nagyon gyorsan átlátok bármilyen problémát és általában meg is oldom fejben. Aztán fél órán át magyarázom valakinek, hogy miért az a megoldás, ami nekem csak úgy feltűnt. Sokan nem hisznek nekem ezért. Nem vagyok elég alapos látszólag (és néha tényleg nem, bár a szemmértékem akkor is jó).

Most előttem áll egy közepesen kusza probléma, két kimenetel lehetséges (akárki akármit mond). És én mégsem látom át az egészet. Nem látok el addig sem, hogy egy hónap múlva mi lesz velem, nem még évek, netán évtizedek múlva. Életem egyik legnagyobb döntését nem tudom meghozni, pedig a helyzet nem annyira bonyolult… És én még mindig csak futok, ameddig csak lehet. El innen.

El. Messzire, legalább lélekben. Kéne az ölelésed, ha őszinte lenne. Kéne a simogatás, a támogatás, és nagyon fáj, hogy nem kaphatom meg, mert nem igaz. Nagyon fáj, hogy átvertél, és hogy átvertem saját magamat. Egyedül vagyok, hajnali egy óra elmúlt, már harmadik este nem tudok aludni, előtte is csak nagy nehezen sikerült… Sajnálom, hogy nem szerethetlek. Pedig még mindig hiszem, hogy mindkettőnknek jobb lenne. Eh bien, maradok egy semmi.

Írnom kell. Hogy miért, az természetes, mert megint, megint nem azt mondtam, amit kellett volna.

Sajnálom, de nem akartam hazudni, és nem akartam igazat mondani sem. Ez azért van, mert nem lett volna szabad azt a megjegyzést kiírnom, csak ha kikerül a teljes elsejei blogbejegyzésem is. A megjegyzésem az volt, hogy “Love makes me myself”.

Ez azt jelenti, hogy a szerelem tesz engem önmagammá. Se többet, se kevesebbet. Nem feltétlenül az azok iránt érzett szerelem, szeretet, akik a múltamban vannak velem, és ezt nagyon fontos belátnod. Még csak talán nem is arról van szó, hogy most valami olyat éreznék, ami angolul a “love” kategóriába sorolható. Csak úgy általában arra gondolok, hogy csak akkor vagyok képes önmagamat adni, és nem belerokkanni abba, hogy valaki vagyok, hogy csinálok valamit, amikor érzem ezt az érzést.

Szükségem van rá, hogy szerethessek. Mert szeretethiányom van, és az is hiányzik, hogy szerethessek. Ez szerintem egy teljesen érthető, és felfogható gondolat. Olyan volt a kérdés hangsúlya azonban, amitől én megijedtem, és különben sem voltam túl jó hangulatban, túlságosan beszédképes állapotban. Nem voltam erre a kérdésre felkészülve. Ezért nem is tudtam ilyen szépen megfogalmazott, kerekített, szép választ adni.

Most talán sikerült. Ha minden úgy történik, ahogyan én szeretném, akkor ez a bejegyzés hamarosan (“love” megtalálása és/vagy önbeteljesítés okán) tárgytalanná fog válni. Kívánjatok hozzá sok sikert.

Már bőven túljártam a 17. születésnapomon, amikor ezek a dolgok történtek velem. Nagyon régen volt, azóta sok minden megváltozott körülöttem, és sok mindent átértékeltem az életemben. Visszafelé kell haladnom, mert különben nem érthető, mit miért csináltam. Még talán magamnak sem. De igazából sokkal keszekuszább, mint amennyire időrendben van.

Teljesen szét voltam esve. De már kezdtem lábadozni, kezdtem megint értékelni a körülöttem levő világot, és kezdtem nagyon habzsolni is, egyszerre. Belehabarodtam valakibe, de még csak meg se történt ez igazán, hiszen nekem akkor volt párom, akivel ugyan éppen nem nagyon éreztem jól magam, de mégis volt, mégis ő ismert, vagy róla hittem azt, hogy ismer. Megpróbáltam ellökni magamtól, egy hétig felé se néztem, nem kommunikáltam vele, nem történt semmi, aztán egyszer megkértem, hogy jöjjön be egy pénteken pontosan délre (erre emlékszem), és ellöktem. Végleg. Nem erősen, de őszintén. Látszatra. Magam sem tudtam igazán, miért teszem. Ő sem tudta. De engedte. Gyakorlatilag azóta sem láttam. És velem ellentétben neki összejött a folytatás, hamar, számomra érthetetlenül (hát mégsem voltam pótolhatatlan? Hisz senki sem az), és akkor nem volt jövőm, ezt tudtam.

Később, egy januári hideg napon (ez viszont szombat volt) egy jó ürüggyel behítvam a suliba (közös fénykép, fb-n azóta is fent van), és nagyon sokat beszélgettem vele. Ekkorra eltelt 4 hónap, és én semmit nem változtam érzéseimben. Vissza akartam térni akár a kezdetekhez is, de nem lehetett. Mert akkor már bőven, nagyon régen késő volt. Júniusban még egyszer írtam egy levelet (ez már idén volt), de nem változott semmi. Talán bennem sem.

A szétesésnek voltak előzményei. Én nagyon szerettem volna életem első táncát olyannal járni, akit szeretek. Akit akkor szerettem. Ez egy évvel korábban volt. De végül mégsem volt lelki erőm bemenni annyi számomra ismeretlen, velem szemben ellenszenves ember közé. Akkor még voltak ilyen gátlásaim. Most is vannak, de jól titkolom talán. Mindenesetre pánikoltam, és akkor nem volt elég az ereje, hogy ott tartson. Pedig bizonyára minden másképp alakul, ha meg tudom tenni az első lépést. Az első tánclépést.

Abban az évben a szalagavatót nem élveztem. Végig szorongtam, végig utáltam magamat. Az első keringő alatt már nagyon nehezen tudtam magam türtőztetni, de még visszatartottam a keserű könnyeket. Utána jött a másik, a modern, ahol nekem is ott kellett volna lennem. Nem voltam benne. Én indítottam a zenét. A következő kb. 5 percet végigsírtam. Mert már nem tudtam mást tenni a hülyeségem ellen. Miatt. Akkor ott volt valami a levegőben, ami mégis megvígasztalt. Ez volt az a kéz, ami csak úgy megjelent az én kezemben, és elhitette velem, hogy nem baj, ha hibáztam. Mert van folytatása az életnek. Akkor még volt, majdnem egy évnyi.

Furcsa volt az előtte levő nyár. Furcsa volt, mert úgy mentünk neki a nyárnak, hogy friss kapcsolatunk (kb. 5 hónap) nem volt túl kellemes. Én befejeztem a 10. osztályt (lélekben már ekkor régen leérettségiztem, vagy azt hittem – tán még most sem sikerült), ő a 12.-et. Sok időm volt. Programozni tanultam, mert akartam valamit az életemtől. Előttem állt egy rakás szemét, amit le kellett söpörni az asztalról, korábbi sérelmek nyomai. Vele sikerült. Sokat voltunk Tahitótfaluban, sokat voltunk kettesben, összeszoktunk, együtt tudtunk élni. A nyár végére nagyon megváltoztam, nem voltam már olyan szeleburdi, és ő sem volt már olyan gyermeteg, mint előtte. Összecsiszolódtunk, egymáshoz hangoltuk magunkat.

Nagy terveink voltak. Olyan nagyok, amiket ma már nem tudom elképzelni, hogyan raktunk össze. De nyitottan beszéltünk, tudtuk, hogy még sok idő vár ránk, sok dolgon kell átesnünk, mégis semmilyen esély nem látszott arra, hogy bármin is külön essünk át. Mint írtam, ezek meghiúsultak. Ház, család, munka, élet együtt, szeretetben, boldogságban. Ma már tudom, hogy csak lángok voltak ezek, amik lassan ugyan, de kialudtak.

Most it ülök, hidegen a székemben, az azóta megszerzett laptopomon írom az akkor már létező blogom legújabb bejegyzését, és fontosnak tartom, hogy kilyukadjak arra, amit most tettem. Mert megint ellöktem magamtól valakit, és ő megint hagyta. Most úgy érzem, ez volt a helyes döntés, nem kínozhattam tovább se őt, se magamat. Hogy pontosan miért most, és miért így tettem meg, arra talán soha nem fogok tudni – és nem is akarok – válaszolni. Minden gondolatom szabaddá vált, nincs megkötve semmi.

Egy dolog hiányzik csupán – a régi terv. Most nem szabad azt a tervet álmodnom, nem gondolhatom, hogy azt valósítom meg, hiszen azzal, hogy ellöktem magamtól a kapcsolatot, elvesztettem a lehetőségét a megvalósításnak. Most új terveket kell szőni, amelyek talán szerényebbek, talán érettebbek, talán kicsit önállóbbak. Van alapjuk. De mi? Hol van az életemből az alap? Nagyon sok tervem van, mindennek megpróbálok maximálisan megfelelni, és mégis gondjaim vannak. Mert nincsen alapja az egésznek. Az új terv alapjának nekem magamnak kell lennem, és nem egy kapcsolatnak. Most nem lenne rá energiám.

De arra sincs, hogy magamra húzzak egy tervet. Gondolkozom, sokat töprengek, merre induljak, és képtelen vagyok döntést hozni. Talán azért nincsen most mellettem kapcsolat, hogy könnyebben válasszak, hogy ne legyen befolyás. Külföld, vagy itthon? Munka, karrier, vagy család? Mit akarok az életemtől? Apa lenni, vagy gazdag szingli? A kettő keveseknek adatik meg. El kell tahát döntenem. És ezt nem könnyíti meg, hogy minden alkalommal, amikor töprengve álomra hajtom a fejemet, eszembe ötlik a régi kép, együtt, kettesben, vagy tömegben, valahol messze. Vagy ugyanott, ugyanúgy, ahogyan éppen fekszem. A boldog múltam kísért, és én nem engedem el, pedig azóta már többen megmutatták, hogyan kéne. Vagy hogyan nem. Reménykedek, hogy egyszer visszakaphatom a régi terveimet, és a megfelelő emberrel úgy folytathatom az életem, ahogyan 2009. szeptember 11-én abbahagytam. Mert azóta nem is élek igazán. Egyedül nem.

Talán az idei szalagavató fordít a sorsomon, talán lesz majd valami, ami miatt visszatérhet a két éve átkozott életem a normális kerékvágásba.

Ma éppen hazafelé utaztam, amikor eszembe jutott kb. egymillió dolog, amit meg kéne ide írnom. Nem kell fontos dolgokra gondolni, mert nem is olyanok, amikről jelenleg beszélek. Egyszerű, mindennapos dolgokról van szó, amelyekből egyetlen végkövetkeztetésre jutottam: Szükségem lenne egy pár órára amikor teljesen egyedül vagyok, és mondjuk le vagyok szedálva olyan szinten, hogy nem jut eszembe senki és semmi ami most körülvesz.

Nagyon sok olyan apróság van mostanában, amire egyszerűen nem gondolok, mert nincs rá időm. Mert lefoglalnak a címben említett dolgok. Ezek sorban az Extended Essay, a Program Dossier és a magyar szóbeli érettségi. Ezek a dolgok azért foglalnak le, mert szeretnék minél jobban teljesíteni mindezekben. A helyzet az, hogy jelenleg úgy látom, hogy nem sok esélyem van bármelyikben is átlagosnál jobban teljesíteni. Ez annak köszönhető, hogy egyszerre mindegyik ilyen dolog túl sok. [most legszívesebben üvöltve csapkodnám a billentyűzetet, de sajnos nem tehetem, mert vannak itthon értelmes emberek is].

Nem erről akartam írni. Hazafelé sétáltam, és építgettem az álomvilágomat, amit már lassan kezdem azt hinni, hogy soha nem fogok elfelejteni. Mindig előjön egy álom, ahová bekeverem az egészet, utána mindig egy csomót gondolok rá, és akkor az egésznek a végén megint a padlón vagyok, és nem figyelek semmire magamon kívül.

Falakat építettem. Minden látszat ellenére, minden felszínes érdeklődés, jófejség ellenére egy évvel ezelőtt olyan falakat építettem, amiket nem lehet letörni. Mert amikor már kezdeném magamat jól érezni valakivel, amikor már feloldódok, akkor eljutok ahhoz a gondolathoz, hogy egyszer már megtettem, egyszer már beengedtem valakit magamba, aki szépen megszokott, akinek a jelenléte nem fájt és akitől nem tudtam volna fájdalom nélkül megválni. Egy embert már beengedtem, és amikor egy másik ember ilyen közel kerül hozzám (Itt nem feltétlenül csak lelki közelségre kell gondolni, köszönöm a bizalmat), akkor egyszerűen rosszul leszek. Van, amikor ez kevésbé van így, van, amikor egyáltalán nem jön elő, de néha azt érzem, hogy a falaimat most nem olyan egyszerű levonni valaki előtt, mint amilyen egyszerű először volt.

Nem tudom, hogy mikor leszek képes eltüntetni ezeket a gátlásaimat. Félek magamtól, félek attól, hogy túl fiatalon túl sok részre darabolom a lelkemet, a testemmel együtt. Nem kívánom magam közprédává tenni, mégis néha nagyon vágyom arra, hogy könnyebben emészthető legyek. Nem tudok magamról sokat, bár a fizikai tulajdonságaimat nagyonis jól ismerem. De nem tudom elengedni magam, nem tudom odaadni magam valakinek. Nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon hányszor kell magamat teljes mértékben odaadnom valakinek, hogy megtaláljam azt, aki tényleg mindig kitart majd mellettem. Mert ezt már éreztem, és nagyon nagyot kellett csalódnom.

Nem várom el, hogy ehhez, amit én csinálok, hogy meggondolom magam márpedig, és nem vagyok hajlandó bizonyos dolgokat megengedni, bárkinek is legyen türelme. Nem várom el, hogy ezzel a tudattal bárki mellettem maradjon, ugyanakkor nagyon jól esne. Mert fáj egyedül lenni, akkor is, ha nem egyedül lenni is fáj. Mert egy álomvilágban élek, ahol mindig hiányzik AZ ideál. Amit jelenlegi legjobb tudásom szerint volt alkalmam megélni, és amit talán még sokáig nem lesz alkalmam elfelejteni. Az ideális életemet elhagytam, kényszeredetten, mégis önszántamból, és elástam. Mégis előjön, álmomban néha előjön a tökéletes időtöltés, a tökéletes pihenéssel.

Azt hiszem, nagyon fáradt vagyok…

Az előbbi bejegyzésem után kötelességét érzem közzétenni egy, ha rövidebb is, de legalább ugyanolyan fontos bejegyzést az ellentettjéről annak, amit az előbb leírtam és részleteztem. [Ennek a mondatnak semmi értelme].

Van a fejemben most egy pár ember, akikhez korábban kötött valami, és mégis, mostanában számomra halottak. Mert nem keresnek, mert én sem keresem őket, és mert egyébként is, nem érdekel, mi van velük. Mégis, a jövőben már látom azt a pillanatot, amikor majd nehezen állom meg, hogy egy-egy ilyen egykori közeli ismer…………..ááááh, nem.

Szóval most voltam bent a városban, és nagyon meglepődtem, hogy milyen szép tud lenni még mindig, annyi látogatás után is nekem. A város az nálam azt jelenti, hogy Budapest, kiskörúton belüli rész. Még inkább Duna-part. Szóval este, kivilágítva nagyon érdekes ez a város. És hát ott jókat is lehet gondolkozni. Sajnos nem vittem fényképezőgépet, pedig voltak olyan gondolataim, amiket érdemes lett volna megörökíteni. Mert persze a gondolat ilyen esetekben képi volt leginkább. Nem akarok erre több szót vesztegetni, a városom szép és kész.

Hiányzott egy ember onnan mégis. Mert mindig hiányzik, néha még akkor is, amikor éppen ott van. Mert nem látom be, hogy miért nem tudom a régi énemet hozni ilyenkor. Miért nem tudok úgy viselkedni magamban, mintha csak egy hétig nem lett volna senkim. Miért nem tudom a korábbi tapasztalataimat kamatoztatni? Egy mondatban, miért lettem újra végtelenül gátlásos? Meg kell tanulnom érezni akkor is, amikor mások látják. Egyszer, másfél éve még ment. És voltam nyitott, jókedvű, hű, mindenféle akkor. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeimet? Talán. Mindenesetre hiányzol.

És van még, akivel meg olyan szívesen beszélgetnék, de megint eltelt úgy egy hétvége, hogy nem találkoztunk. Mert a hülye időbeosztásom az mindent megkavar. És mert mindig a barátokat a legkönnyebb eltenni máskorra. Mert te mindig megérted, elfogadod, amikor más dolgom van, vagy amikor nincs kedvem. Nah majd még bepótoljuk, csak legyek túl ezen az egészen egyszer.

Nah ezért nem szeretem a halottakat. Azoknak már minek írni? :P

Nem megy. Egyszerűen nem megy. Még én mondom Neked, hogy kiéhezett vagy, pedig…

Persze, hogy az vagy. De ez rendben van, mondhatni, mármár természetes. Az ember tizenhétévesen legyen kiéhezett a szeretetre, a törődére, vagy mittudomén mire.

A baj ott van, hogy én nem voltam, és most sem vagyok. Vagy csak letagadom. Vagy tényleg nem, de az tényleg baj lenne. Igenis szükség van a szeretetre, meg még a mittudoménre is. Minden kapcsolatra szükség van.

És minden kapcsolatba bele kell dögleni, ezt ugyancsak másnak mondtam. Azért, mégpedig, mert ha nem teszed, akkor sosem fogod meglátni az élet ízét. Mert akkor nem lesz benned szemernyi szenvedély sem, és nem lesz sosem igazán felemelő pillanatod. Mármint, az evilági létben maradva.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy az élvezetek halmozása, a gyönyörhajhászás a legfontosabb az életben. Még csak azt sem mondom, hogy egyáltalán ezt kéne csinálni. A boldogság forrása nem az élvezetek túlzásba vitele lesz. Sosem. Nem inni kell, ha jól akarod érezni magad. Sokkal fontosabb, hogy légy elégedett magaddal.

Aztán meg persze legyen egy társad. Itt sem fontos a kiemelkedő, végeérhetetlen szerelem. Inkább legyen meg a bizalom, a szeretet. A különbség ég és föld. Érdemes vele foglalkozni. Ha nincs, nem is tudod, milyen. Sokszor még akkor sem, amikor már van. Mert rejtőzködik. Ez fontos tulajdonság. Nem hivalkodó ám a szeretet. Nem fogja mindenki azonnal látni. Diszkrét.

Ezzel, és még sok más dologgal foglalkozom mostanában. Szeretem az augusztust.

quare id faciam, fortasse requiris. Nescio sed fieri, sentio et excrucior. Ez egy Vergilius idézet. A fordítása megtalálható körül-belül négy verzióban az interneten, régebbi és újabb magyar költők fordították le anyanyelvünkre. Akit érdekel, keresse meg, nekem egyik verzió se tetszik, valahogy latinul értelmét is látom, magyarul meg nem.

Ami azt illeti, nagyon sokat gondoltam az elmúlt két napban erre a versre. Nem tudom, hogy miért, de mindig akkor, amikor az ágyban feküdtem reggel, vagy lefekvés és elalvás között éjszaka. Most mondjuk pont egyik sem, mert éppen negyed egy van. Hogy miért gondoltam pont erre, az sem teljesen tiszta számomra. Ugyanis pillanatnyilag nem érzem az “odi”-t. Gyűlölni nincsen szívem egyik embert se akit ismerek, akit nem, azt meg ugye elvből nem gyűlölöm.

Szeretni annál inkáb szeretek. Ugyan azt sem tudom pontosan körülhatárolni, de jelenleg ülök a nagymamámnál (elfoglaltam a kisszobát, amiből a háló nyílik) és mindenkire és mindenre barátságosan gondolok. Semmi harag, semmi probléma. Hogy akkor miért van relevanciája az idézetnek? Nem tudom. Azt érzem, azt éreztem, hogy ennek kell a bejegyzésem elején állnia. Sajnos azóta sokat elfelejtettem, mert lám, két napon át nem érdekelt az internet és a blogírás.

Visszatérve nagymamámhoz: Most itt ülök, immáron harmadik napja (előzőleg már voltam itt 4-et), és nem gondolok a gondjaimra. Biztos vannak, bár nem látom őket reálisnak. Valamiért itt úgy kikerülök a világból, inkább pingpongozok (jaj de régen játszottam legutóbb), biciklizek az unokatesómmal és hasonlók.

Semmi kedvem a munkákkal foglalkozni, de azok is várnak rám, mit lehet hát tenni, néha abba is belefogok. És nem is haladok rosszul. Az isten háta mögötti, falusi nyugalom végtelenül inspiráló környezet, nem is tudom, hogy miért nem töltöttem itt sokkal több időt, mondjuk az egész nyarat. Szerdánként meg haza lehetett volna menni egy kicsit minden héten. Most olyan nyugodt vagyok, optimista, nem akarok hazamenni, de most már muszáj. Talán ki kéne otthonról kötni az internetet. Vagy talán csak önuralom kéne, hogy ne használjam, ha nem muszáj. Percdíjas internet. No mindegy. Talán ennyi elég lesz. Odi et amo. A részletek talán később. Most megyek tovább felejteni.

Tudom, hogy amit most leírok, az úgyis sokakban meglepetést fog kiváltani. Sokan elkezdenek majd hisztizni, és lesznek, akik utálják, hogy elrontom egy napjukat. Lesznek, akik majd nagyon haragudnak rám, mert miért itt kell leírni, vagy mit tudom én. És igazából a személyiségi jogokra fittyet hányva írok most.

Kaptam most egy órája max. egy SMS-t, ami csöppet sem volt szívet melengető. “…semmi értelme egymás idejét rabolnunk…”, ez állt benne. Minden más lényegtelen, vagy nem is tudom. Pár észrevétel: Egyrészt bármit is jelent ez, akkor lép életbe, amikor élőben hallom, nem amikor olvasom. Másrészt SMS, hát az agyam eldobom. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy jogos, előre várt védekező reakciót láttam ebben az SMS-ben, amit mellesleg életem egyik leghosszabb semmit sem tartalmazó telefonbeszélgetése előzött meg. El tudom fogadni, és egy pillanatig sincs bennem semmilyen harag, hiszen pontosan ugyanezt érzem. Semmi értelme nincs, és igazából, azért valljuk be, hogy már jó ideje nem is volt értelme egymás idejét rabolnunk. Már arra, hogy próbálkozzunk valami párkapcsolattal. Ezt én elfogadtam, nem érdekelt, fiatal vagyok, konkrét céljaim vannak, ha egyszer nem volt benne az, hogy áááááh, akkor nem volt. Ez van. Nem vagyok mérges, hiszen, mint mondtam, tudtam előre. Mert nyilván semmit sem lehet a végtelenségig. Viszont ez jó alkalom arra, hogy visszaszálljak a saját világomba megint. Hát, kedves többiek, sajnálom.

Laci. Bocs, de nem fogom veletek tölteni az egész éjszakát. Minek? Táncolni nem tudok, sosem tudtam, és ugyan szeretem a zenét, szeretem a helyet, de a társaság nagyobb létszámban végképp nem az enyém. Ettől függetlenül remélem, hogy kellemes estéd lesz.

ŐŐŐ… Most úgy hiányzik valami. Ja, megvan. Azért ide írtam, mert, mint már napok óta mindig, senkit nem érdekelt az, hogy én mit gondolok. Gyakorlatilag ülök itt és úgy érzem, hogy minden kommunikációtól meg vagyok fosztva. Este 11-kor az ember már nem telefonál senkinek. Akkor sem, ha lenne mondanivalója, ami egy órája még nem volt. Senkinek. Most bárkinek tudnék mit mondani.

Sebzett vagyok
És könyörtelen
A világ egyre csak
Pöröl velem
De te megláttad
Hogy kábultan
Bámultalak
És felragyogott a Nap

Készül a pusztulásra
Minden a világon
Engem csak te menthetsz meg

Hol vagyok otthon
Nem tudom
De ha fáradt leszek
És elbukom
Simítsd le arcomról
A rémálmok
Ólomporát
Az éjjelt virraszd át

Készül a pusztulásra
Minden a világon
Engem csak te menthetsz meg
Mert én benned virágzom
Hírül hozom neked
Ha addig élek is
Az én nevem mindig ez volt:
Igazi Örök Április

Szerelmes az elmúlásba
Minden a világon
Engem csak te menthetsz meg