Szabó Bence blogja

Ez egy nagyon régi történet, amit már sokszor feldolgoztam, de valahogyan mindig csak egyedül volt rá lehetőségem. Most lehet, hogy itt az ideje utoljára, minden ellenszenv elmúlásával is megtennem a visszatekintést.

Rendben, fellángoltam. Nagyon gyorsan és értelmetlenül szerettem bele valakibe, akibe talán nem lett volna szabad. Nagyon megszerettem a kezét, és azt hittem, hogy örökké ez a kéz fog nekem biztonságot nyújtani. Pedig valójában (és erre később gondoltam is), fordítva kell lennie. A kéz egy nőé volt (mily meglepő), és a kézhez tartozó nőt is nagyon szerettem. Nem is ezzel volt a probléma.

A baj azzal volt, hogy egészen gyermeki voltam, és mégis, sokkal többet vártam volna viszonzásképp. Nem tudtam megadni azt, amit meg akartam adni. Frusztrált voltam, és folyton hullámzó volt az állapotom. Depresszióból önimádatba, majd őrült szerelembe, majd ismét depresszióba estem, és így tovább. Ilyen voltam régen, és valahol ilyen vagyok most is.

Támadó voltam, és bántó volt a hozzáállásom az emberi kapcsolatokhoz. Csak azért álltam szóba másokkal, mert valamilyen érdeket láttam abban, hogy velük beszéljek, találkozzak. Utáltam az életet, a társadalmat, és utáltam magamat is. Mert tudtam, hogy én mégsem vagyok olyan, amilyennek mutatom magam, és mégsem tudtam ellene tenni semmit. Bármit tettem, ami bántott másokat, rettenetesen megbántam, sokszor még abban a percben, és mégsem tudtam bocsánatot kérni. Nem voltam rossz ember, de ez nem látszott rajtam. Senkinek nem akartam, mégis sokaknak tettem rosszat.

Egyetlen ember volt a közvetlen családomon kívül, aki felismerte bennem a jót, és azért szeretett. Ez a lány volt az, akinek a kezét megfogtam, és akivel eltöltöttem másfél nagyon küzdelmes évet, hogy azután óriási csapással dobjam el magamtól. Ő tudta, hogy milyen akarok lenni, és mindig támogatott ebben. Körülvett a rajongó szeretetével és csodálta az energiáimat – még akkor is talán, amikor ellene fordultak. Szeretett engem, és én is szerettem, de talán nem úgy, ahogyan megérdemelte volna.

Sokat segítettem neki, fogtuk egymás kezét (képletesen) és új élet felé irányítottuk a másikat. Amikor véget vetettem a kapcsolatnak, amiben kezdtem nem látni a boldogságot, azt hittem, hogy nem jutottam sehová és hogy majd a másik is visszasüllyed oda, ahonnan elindultunk. Amikor vége szakadt a kapcsolatnak (végét szakítottam), ugyanis, volt már valami látható fejlődés. Életcélok, elkezdett megvalósítások és sok-sok viselkedésbeli változás. Én azt hittem, hogy ha nem támogatjuk egymást, akkor az egész a visszájára fordul és mindenki kezdheti elölről.

Öntelt szokásomhoz híven, nagyon nagyot tévedtem. Mert ma, visszatekintve, azt kell látnom, hogy sok minden változott meg bennünk ennek a kapcsolatnak hatására, csak olyan módon, hogy az fel sem tűnt. Csak magamról beszélek, de nem önzésből, hanem tudatlanságból és a kifejezőképesség hiányából teszem.

Sokkal visszafogottabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy még a legjobb pillanataimban is sokszor fájdalmat okoztam, önfejű és nagyon agresszív voltam, és kezelhetetlen. Nem engedtem, hogy szeressenek és én sem mutattam meg, hogy szeretek. Ezt hosszú szenvedés után tudtam csak levetkőzni magamról, mert sokkal jobban ki kellett nyitnom magamat, mint addig bármikor. Hónapokig szenvedtem, több, mint egy évig felejtettem. Sok mindenben visszafogtam magam, rájöttem, hogy nincs hová harcolni, vitázni. Rájöttem, hogy nem szabad a fellángolásaimat minden alkalommal komolyan vennem (és ennek ellenére mégis megtettem még párszor), viszont mást sem mindig.

Később volt egy szenvedős, átmeneti kapcsolatom, amikor talán nem is voltam szerelmes, viszont annál inkább szánalmas. Volt fellángolás, volt elhamarkodott döntés és még sok minden. Volt sok-sok kosár, amit kaptam, és ezek edzettek. Most megint boldognak érzem magam és teljesnek, és ez a hosszú hullámvasút-kapcsolat nélkül meg sem valósulhatott volna. Ezért köszönöm.

ui. Két év után a sebek behegedni látszanak… A maroknyi szerelem emléke és hatása viszont megmaradt.

Jó Aimievel beszélgetni. Már csak azért is, mert elvont fogalmakon lehet gondolkozni. Kérdéses például, hogy ki hogyan viszonyul az életéhez.

Nagyon fontos előre leszögeznem, hogy nem vagyok hajlandó feladni. Semmit, semminek a kedvéért. Általában sikeresnek tartom magamat, akármibe is fogok bele. Azonban ettől még nem minden olyan könnyű, mint kívülről tűnhet.

Azt érzem, hogy egyre nagyobb, mélyebb nyomokat hagynak bennem azok az emberek, akikkel nem tudok dűlőre jutni. Nem egy ilyen van. Az, hogy folyamatosan szenvedést okozunk egymásnak a viselkedéssel (és hiszem, hogy ez nem egy emberen múlik), sosem lehet hasznos. Mindenesetre nagyon mély sebeket ejtenek rajtam ezek a kisebb-nagyobb harcok, és érzem, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem felejthetek el úgy, ahogyan el kéne, vagy ahogyan tudom, hogy hatásos lenne.

Most is elmenekülhetnék, és hagyhatnám az egész társaságomat az eddigi életemmel együtt a fenébe (egy-két ember kivétel). Mégsem akarom ezt tenni, mert nem szeretek meghátrálni. Ezzel mintha elismerném a vereséget. Nem vagyok hajlandó. Nem leszek játékszer, kizárólag a saját magamé (az viszont nagyon).

Ugyanakkor aggaszt, hogy olyan érzésem van, mintha nem hagynék másokban nyomot, mintha teljesen indifferens lenne, hogy mi történik velem, vagy hogy egyáltalán beszélünk-e egymással. Kicsit olyan, mintha két-három betonfal lenne a barátom. Amire én nagy és őszinte nyitottságommal rákenődök mint egy darab takony, hogy aztán összeszedve magamat észrevehessem, hogy ugyanaz a fizikai gesztus teljesen mást jelent a kettőnk számára. És nem hiszem, hogy bennem van a hiba.

Talán generációs különbségek is felmerülhetnek, én zárkózott vagyok, nagyon sokat kell azon dolgoznom, hogy egyáltalán egy méternél közelebb menjek bárkihez is. Talán azt érzem mégis, hogy a generációm elkurvult, a szó legszorosabb értelmében. Hogy már csak az olyan dolgok jelentenek nekik bármit is, amit én szentségtörésnek, szemérmetlenségnek, bunkóságnak tartanék. Amit soha egy szűk körön kívül senki nem láthatott tőlem.

Talán mégis bennem van a hiba, és túlságosan odaadom magamat, amíg mások kényelmesen viszonoznak mindent, úgy, hogy közben mégis csak én adtam valamit is. Sajnálom, ha így van.

Az utolsókat rúgom. Nem másokba, sajnos. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy még az is jobb lenne, mint ennyire a kimerülés határán tengődni.

Nem igazán tudom, hogy tulajdonképpen mitől fáradtam el, de azt hiszem, hogy nincs is egyértelmű oka. Sokkal inkább arról van szó, hogy két éve húztam úgy, ahogyan még sohasem, és mindezt egyszerre három életben, három szerepben. A negyedik szerepem ettől függetlenül szintén az egyik legjobb időszakát élte egy ideje, az ötödik meg (talán ezek miatt, talán másért) háttérbe szorult.

Az első és legterhelőbb szerepkör a diáké. Sokan azt hiszik, hogy én nem foglalkozom az iskolával, mármint a hivatalos részével. Ezzel szemben azt kell csak megemlítenem, hogy nem szokott hiányozni a beadandóm. Soha. Nem kések. Soha. Nem lógtam. Soha eddig (és most sem fogok, még ha azt mondom, akkor sem). Az energiáim nagy része tehát elmegy arra, hogy minden nap felkeljek. Ez egyre megterhelőbb, már nagyon hosszú ideje érzem, hogy kialvatlan vagyok, és ezen a szünetek sem segítettek, mert nem voltak elég hosszúak.

A második szerepkör a stúdió. Ez nem sok energiát vesz ki, legalábbis ha a szorosan stúdiós tevékenységekre korlátozódik. Ezzel szemben az a baj, hogy ahogyan egyre többen tudják az iskolában, hogy hozzám lehet fordulni (mert nem mondok nemet), úgy egyre többen megkeresnek kisebb-nagyobb gondjaikkal. És ez sok időt (szüneteket, lyukas órákat) elvesz a szabadidőmből. Persze szívesen csinálom, leggyakrabban. Csak néha érzem, hogy semmilyen megbecsülés nem jár érte, sőt, sokszor inkább azt érzem, hogy ferdén néznek rám. Pedig nem szoktam kárt okozni senkinek. És nem lógok el egyetlen percet sem az óráimból, akkor sem, ha sokan azt hiszik.

A harmadik szerepkör a rendszergazda (-segéd). Ez csak a péntek esték része, meg itthoni munkák, diagnosztika, windows telepítő. Ezzel nem sok időm megy el, csak annyiban hozzájárul az alváshiányhoz, hogy péntek éjjelenként kb. kettőig fent vagyok átlagban, ami persze eggyel kevesebb átaludt éjszakát jelent hétvégénként. Tulajdonképpen heti egy éjjel van, amikor semmilyen kényszer nem rövidíti le az alvást. Azért ez két éve lassan már kezd kevés lenni.

A negyedik szerepkör a baráté. Sokkal jobb volt ez a két év, mint az azt megelőző szintén majdnem kettő. Relatíve megnyíltam, relatíve sokat voltam a barátaimmal. Talán kellett a kikapcsolódás, a három másik munkakör mellé. Mert van, amikor már én sem tudok többet dolgozni.

Az ötödik a magánélet. Úgy nézek ki, mintha sikeres lennék? Nem hiszem. Talán elnyomtam a többi miatt? Ezt sem hiszem. Inkább csak már annyi sebet szedtem össze a saját tüzességemből, hogy lassan teljesen elszenesedtem, elkorhadtam, elporladt az igazi énem. Remélem, hogy ez már nem tart sokáig, és hogy nem maradok így. Erre már nem maradt energiám, már nem tudtam magam ebben a két évben úgy védeni, mint előtte. Lassan már semmilyen vitában nincsen érvem, nem veszem a fáradságot. Majd talán kihúzom a fejem egyszer a homokból, hamarosan.

Hamarosan mindennek vége lesz. Elvesznek a nappalok és az éjszakák rémei, eltűnik az életemből az iskola, egy időre még a számonkérés is. És talán örökre elveszek én is, ezt még nem tudom. Lehet, hogy az lenne a jobb, ha sosem látnának viszont, akiknek már így kerültem bele az emlékezetébe. Fájna az igazság. Még 12 tanítási nap, ebből 9 napon 5.15-kor kelek. A többin 6-kor. Nem sok embert ismerek, aki erre azt mondaná, hogy “de jó neked”. 12 nap után meg jön két egész hét pihenés (helyett magolás), aztán 3 hét érettségi (részletek korábban). Nagyon jó lesz, már előre várom. Főleg azért lesz jó, mert majd húzogathatom ki az utolsó rubrikákat a papírokon.

Most arra rendezkedtem be, hogy ezt az eljövő 12 napot kibírjam. Egyről a kettőre élek, egyik nap lefekszem úgy, hogy éppen csak a legszükségesebbeket csináltam meg. Mert nincs energiám bármi mást is. Ma már a legszükségesebbet sem csináltam meg, mert nem tudtam. Talán már csak azt, ami a vizsgaeredményhez tartozik. Mindennek vége lehetne már. Nagyon fáradt vagyok. Bocsánat, hogy nem mosolygok. Arra sincs energiám, hogy ezt az izommunkát elvégezzem. Ülök az órákon mint egy gép, és elkalandozok. Bármikor el tudnék aludni. És bármikor szívesen hazamennék. Ez emészti fel a legtöbb energiát. Ott maradni, amikor tudom, hogy már úgyis mindegy.

Most így úgy döntöttem, hogy írok azoknak, akik olvasnak, pontosabban, akiknek érdekel is a véleménye. Nem fogok színkódozni, mint ahogyan azt másik két ember teszi, ellenben írok kezdőbetűket, amit én szoktam.

M: Szeretlek. Ezt mindenképpen le kell szögeznem, mert hát ettől az én blogom ez az oldal. Azt vártam, hogy majd elköltözöl, és mágikus módon minden megoldódik. Hiú ábránd volt ez csupán, bár tény és való, hogy sokkal jobbak lettek a körülmények. Nem tudom pontosan, hogy ez neked mennyiben jelent többletterhet, de azt látom, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagy, sokkal nyugodtabb, még akkor is, amikor éppen befolyásol az, ahol élsz (és éltél, ez a kulcsszó). Szeretném, hogyha úgy tudnék segíteni, vagy annyira ott tudnék lenni, mint mondjuk fél éve, vagy egy éve. Sokat lazultak a dolgok mostanában, és ez engem egyre jobban zavar. Talán azért, mert nem egyedül vagy, és így én nem merek annyira nyitott lenni, talán azért, mert te sem mered. Vagy nincs rá szükség, ez lenne a legjobb. Azért én néha mégiscsak visszavárom azokat a dolgokat, amik nyár előtt voltak még. Ettől függetlenül jól érzem magam veled, és ez a fontos. Remélem, te is így vagy ezzel.

O: Nah neked még nem nagyon írtam. Kicsit kezdem magam túltenni dolgokon, a szilveszteren és annak következményein. Egyre jobban tudok alkalmazkodni bizonyos hülyeségekhez, amiket egyébként nem tűrök el a közelemben (pl. cigi). Nem tudom, hogy alapvetően miért adom fel bizonyos elveimet a jelenlétedben, de jónak tartom, hogy azért annyira még nem vagyok engedékeny, hogy engem is ugyanúgy kezelj, mint a játékodat. Ugyanakkor ilyen téren sokat tanultam tőled, ami viszont nem jó, egyértelműen. Majd megpróbálom visszafogni magamat. Neked meg maradok, aki voltam. Virtualhug.

E: Igen, végre, valahára, teljesen, felvállaltan, nyíltan neked. Olvastam megint a blogodat. Erővel visszatartottam magam, aztán most mégis olvastam belőle, ami rám tartozott, vagy érdekelt. Utálom a szivárványos színeket, mondtam már? Ez metafora is egyben. Felhívtál, én rajtad teljesen kívül álló okból felvettem, aztán meggyőztem magam, hogy most kivételesen fontos meghallgatnom. Továbbra is azt tudom mondani, hogy meghallgatlak. Nekem nincsen mondanivalóm, egyrészt mert tök jól érzem magam, másrészt pedig a kisebb bajaimat megosztom mással, nem kell több ember az életemben. Ettől még meg tudlak hallgatni, ha néhanapján arra lenne szükséged. És nem azért menekülök, mert nem akarok beszélni, hanem talán, hogy egyszer, ha már eddig sosem, utánam gyere, és kimutasd, nyíltan, nem levélben, amit annyiszor leírtál már. És kíváncsi vagyok azokra a levelekre, amiket nem küldtél el.

L: Bocsánat a mai napért. És egyben azt kell mondanom, hogy nagyon kiábrándultam bizonyos dolgokból az elmúlt idők során. De talán ezt majd egyszer máskor elmesélem. Én felnézek rád, mint barátra, és felnézek rád kicsit mint egy idősebb, tapasztaltabb emberre is. Néha szükségem lenne arra, hogy beszélgessek veled, de mindig nagy a válladon a stressz, ezért nem szoktam próbálkozni. Délután sem. Majd egyszer talán ráveszem magam és lefárasztalak. Most még nem.

Mindenki: Legyetek jók! Ne foglalkozzatok a kicsinyes balhékkal, legyen jól kijelölt saját utatok, és akkor sokkal könnyebb lesz átvészelni minden nehézséget. Céltudat és elhatározás kérdése.

- Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Félsz, hogy megint jön az önelvesztés… a fulladás… És ő sem szeretett, csak kívánt téged. Mohón. Önzőn. Nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda… Tele vagy sok évszázados, gyógyulatlan sebekkel. (…) Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás. Túl veszélyes. Életveszélyes.

- Már nem így vagyok…

- De igen!… Sajnos igen!… Tele vagy drótakadállyal! Véded magad, szögesdrótokkal. Nálad még egy futó szeretkezés sem szimpla örömtörténet, hanem élethalálkaland… Pokoljárás… Nem mered élvezni, félsz, hogy belehalsz… Jéggé fagyott tűz lángol benned.

Müller Péter

Írnom kell. Hogy miért, az természetes, mert megint, megint nem azt mondtam, amit kellett volna.

Sajnálom, de nem akartam hazudni, és nem akartam igazat mondani sem. Ez azért van, mert nem lett volna szabad azt a megjegyzést kiírnom, csak ha kikerül a teljes elsejei blogbejegyzésem is. A megjegyzésem az volt, hogy “Love makes me myself”.

Ez azt jelenti, hogy a szerelem tesz engem önmagammá. Se többet, se kevesebbet. Nem feltétlenül az azok iránt érzett szerelem, szeretet, akik a múltamban vannak velem, és ezt nagyon fontos belátnod. Még csak talán nem is arról van szó, hogy most valami olyat éreznék, ami angolul a “love” kategóriába sorolható. Csak úgy általában arra gondolok, hogy csak akkor vagyok képes önmagamat adni, és nem belerokkanni abba, hogy valaki vagyok, hogy csinálok valamit, amikor érzem ezt az érzést.

Szükségem van rá, hogy szerethessek. Mert szeretethiányom van, és az is hiányzik, hogy szerethessek. Ez szerintem egy teljesen érthető, és felfogható gondolat. Olyan volt a kérdés hangsúlya azonban, amitől én megijedtem, és különben sem voltam túl jó hangulatban, túlságosan beszédképes állapotban. Nem voltam erre a kérdésre felkészülve. Ezért nem is tudtam ilyen szépen megfogalmazott, kerekített, szép választ adni.

Most talán sikerült. Ha minden úgy történik, ahogyan én szeretném, akkor ez a bejegyzés hamarosan (“love” megtalálása és/vagy önbeteljesítés okán) tárgytalanná fog válni. Kívánjatok hozzá sok sikert.

Ma reggel beértem a suliba, efeküdtem egy padra, mint egy hajléktalan, és elkezdtem gondolkozni. Valahogyan a bizalom témaköre jutott eszembe, készítettem jegyzeteket is, most majd nagyjából ezeket fogom kifejteni. Mert már ideje egy kicsit írni erről ebből az irányból is.

Arról szeretnék írni tehát, hogy hogyan bízok meg az emberekben. Azért egyes szám első személyben, mert nincs lehetőségem mások bizalmi stílusát megfigyelni. Meg annyira nem is akarom. Szóval arról lesz szó, hogy hány kört alakítok ki magam körül – nagyjából.

Több fokozata van tehát a bizalomnak, és ezek mindegyike más-más embercsoportokra van kitalálva. Van persze egy olyan, ami csak egy emberre van kitalálva, van, ami a legtöbb esetben egy pár emberre (<10), és van olyan is, hogy mindenki más. Köztük meg még infinitely many fokozat. Ma reggel, ott fektemben rá kellett jönnöm, hogy két ember volt eddig még csak az életemben, akikben úgy igazán megbíztam. Aztán most ez éppen csak egy embert jelent, akiben viszont bizonyos dolgokban feltétel nélkül megbízom (A családot hagyjuk ki a körökből, ők más kategória, bár szintén vannak fokozatok).

A bizalom, amelyet ezen két ember iránt tápláltam, talán minden egyéb dolgot elnyomott akkoriban az életemben, és ez persze hatással volt arra is, ahogyan kifelé kinézett a kapcsolatom velük. Amióta visszaemlékszem, mindig viharosnak néztem ki kívülről ilyen szempontból.

Van a bizalomnak egy olyan fajtája, amire normális emberek nagyon kell, hogy vigyázzanak, ez pedig a testi bizalom. A fizikai kontaktus bizonyos fajtái olyan mértékben intim bizalmat feltételeznek, hogy ha ez nincs meg, akkor a kontaktus akár komoly sebeket is eredményezhet, egész életre szólóakat (gondoljunk csak a nemi erőszakra, és rögtön megértjük). Van olyan ember, akiben a testem is megbízik, van, akiben kicsit megbízott, van, akiben nagyon megbízott. Ez talán időtől is függ, megtanulni érintkezni egymással nehéz dolog.

Azzal a két emberrel, akiben a legmélyebb ilyen kapcsolatom alakult ki, éveket vett igénybe ennek a bizalomnak a kialakulása, és még így sem nevezném minden szempontból teljesnek a dolgot. Egyikükben, egy ideig azt hittem, teljesen megbízok. De aztán rá kell jönnöm, a múlt távlatából visszatekintve, hogy minden fizikai bizalom ellenére a lelkem nem volt eléggé tiszta az irányában, ezért vége is lett mindennek, amikor talán nem is kellett volna. Egyszerű lett volna talán egy apró változtatással megfordítani mindent? Nem hiszem. Mert akkor újra kellett volna kezdeni, újratervezni.

A másik ilyen emberrel viszont pont a száz százalékos testi bizalom nem alakult ki. Ezzel jól kiegészítették egymást ők ketten, abban a rövid időszakban, amikor mindketten az életemben voltak, adott bizalmi szintjükön. Szóval vele (Mesivel, őt leírhatom név szerint is) meg a teljes, mindennel teli lelki bizalmam van meg. Meg hát a közös tudás is sokat segít ilyenkor, mert hát beszélgetés nélkül is éppen eleget látunk a másikon sokszor.

Külsőbb körökben vannak a szórakozós barátok, az osztálytársak, a beszélgetőpartnerek. Ők mind úgy vannak, hogy ki kevesebbet, ki többet tud rólam, sokan azt remélik, vagy hiszik, hogy ismernek, és talán bizonyos mértékben igazuk is van. Sok emberben megbízom egy kicsit (ez a kicsi általában mélyebb bizalom, mint amit mások éreznek az akárkikkel szemben), van, akiben semennyire, és mégis tud rólam eleget. Ha valaki be akar jönni a lelkembe, hát eleinte könnyű dolga van, sokat mesélek magamról a szimpatikus idegennek, aztán egy szinten megmaradunk, az lesz az ő szintje. Én gyorsan behelyezem az embereket valahová, ők pedig utána már sokat harcolhatnak, akkor sem tudnak közelebb kerülni. Amíg én nem akarom jobban megismerni őket.

Végezetül legyen szó az egyoldalú bizalomról. Belegondoltatok már, hogy mennyi ember van, aki egy csomó bizalmas dolgot tud rólatok, ti meg semmit róla? Sokan vannak, akiknek szeretem elmesélni a dolgaimat, talán sokszor még a dilemmáimat is, ők meg nem is akarnak közel kerülni hozzám. Vagy fordítva, azt nem akarják, hogy én közel kerüljek. Ez egy érdekes rendszer.

Ez lesz a 160. bejegyzésem. Amúgy nem nagyon tudom, hogy miért érdekes annyi embernek a blogom. Keveset lehet rólam megtudni belőle, egyre inkább elmegy egy normális napló irányába. Mostanában sokkal kevesebb a vélemény ebben a rakatnyi írásban, mint régen volt. A régi szép időkben. Most talán kivételt teszek.

Nagyon meglepő a számomra, ahogyan egyes emberekkel kijövök mostanában. Ez talán azért is meglepő, mert nem is olyan régen azt éreztem, hogy sehová nem akarok menni, mindenkit el akarok kerülni, és elegem van. Azért valljuk be, hogy a szalagavató nagyon sokat kivett belőlem. Ezért is volt óriási megkönnyebbülés, hogy minden tökéletesen ment, sikerültek a dolgok, jól éreztem magam (bár nagyon, nagyon elfáradtam, mint mindenki más is), és egyébként is, az egy kerek nap volt.

Most úgy érzem, megint kicsit több lehetőségem van megismerni a körülöttem levő világot, és nem mondhatom, hogy erre nincsen igényem. Természetesen kell nekem is az, hogy emberekkel beszélgessek, ne csak programokkal, és hogy nevessek, sírjak, szeressek, utáljak és a többi. Szeretek élni. Mindig. Akkor is élvezem az életet, amikor nincs nagyon miért.

Amikor már minden létező dolog miatt fáradtan rogyok le, élvezem, hogy ülök, élvezem, hogy az adrenalin tart életben, élvezem, hogy leugrok a bordásfalról és majdnem eltöröm valamimet, mert a lábam nem tart meg érkezéskor. Élvezem, hogy olyan fáradtan feküdhetek le, amikor már üres az agyam és nem tudok aludni sem ettől. Élvezem a fáradtságot.

És élvezem azt is, amikor egyedül megyek moziba, mert lehet nevetni a ‘jónépen’, és lehet figyelni a filmre, és csakis a filmre. Érdekes élmény, egyszer próbáljátok ki. Szeretek egyedül random módon sétálni, nézegetni dolgokat, keresni régen megvételre kijelölt DVD-ket a boltban, és végül megvenni egyet, amit másnak hónapokba tellett megtalálni, én meg csak belebotlottam, mert hát nem az átlagos boltokban nézem. Szeretem az egészet. Élvezem amikor a jéghideg szél az arcomba fúj egy csomó hópelyhet, mert élvezem a hóesést is. A telet is, amikor éppen nem fázom.

Most szeretnék tanulni. Tudásvágyam mindig kielégíthetetlen. Mindig egyre többet akarok tudni. Szeretni is mindig egyre többet akarok. És most olyan jó. Olyan ‘boldogságos’, olyan lelkes vagyok. Szeretnék barát lenni és társaság, mert nekem az nagyon jó, amikor másokat kérdezhetek ki, hogy mi történt velük. Szeretném ha mások is lennének az én társaságom. Mert nem lehet egyedül lenni. De nem akarok folytonos negatív, elutasító, hullámzó egyének csapdájába esni. Optimizmus kell, mert talán úgy én is optimista lehetek. Nevetés, minden harag egy napossá redukálása kell. Hogy mindig minden nyitott és boldog legyen.

Hát ezt akarom most, akkor is, ha nem történik semmi. Vagy ha történik olyan, mint a normális nullás hétköznapok. Élet, én így szeretlek!

Ma éppen hazafelé utaztam, amikor eszembe jutott kb. egymillió dolog, amit meg kéne ide írnom. Nem kell fontos dolgokra gondolni, mert nem is olyanok, amikről jelenleg beszélek. Egyszerű, mindennapos dolgokról van szó, amelyekből egyetlen végkövetkeztetésre jutottam: Szükségem lenne egy pár órára amikor teljesen egyedül vagyok, és mondjuk le vagyok szedálva olyan szinten, hogy nem jut eszembe senki és semmi ami most körülvesz.

Nagyon sok olyan apróság van mostanában, amire egyszerűen nem gondolok, mert nincs rá időm. Mert lefoglalnak a címben említett dolgok. Ezek sorban az Extended Essay, a Program Dossier és a magyar szóbeli érettségi. Ezek a dolgok azért foglalnak le, mert szeretnék minél jobban teljesíteni mindezekben. A helyzet az, hogy jelenleg úgy látom, hogy nem sok esélyem van bármelyikben is átlagosnál jobban teljesíteni. Ez annak köszönhető, hogy egyszerre mindegyik ilyen dolog túl sok. [most legszívesebben üvöltve csapkodnám a billentyűzetet, de sajnos nem tehetem, mert vannak itthon értelmes emberek is].

Nem erről akartam írni. Hazafelé sétáltam, és építgettem az álomvilágomat, amit már lassan kezdem azt hinni, hogy soha nem fogok elfelejteni. Mindig előjön egy álom, ahová bekeverem az egészet, utána mindig egy csomót gondolok rá, és akkor az egésznek a végén megint a padlón vagyok, és nem figyelek semmire magamon kívül.

Falakat építettem. Minden látszat ellenére, minden felszínes érdeklődés, jófejség ellenére egy évvel ezelőtt olyan falakat építettem, amiket nem lehet letörni. Mert amikor már kezdeném magamat jól érezni valakivel, amikor már feloldódok, akkor eljutok ahhoz a gondolathoz, hogy egyszer már megtettem, egyszer már beengedtem valakit magamba, aki szépen megszokott, akinek a jelenléte nem fájt és akitől nem tudtam volna fájdalom nélkül megválni. Egy embert már beengedtem, és amikor egy másik ember ilyen közel kerül hozzám (Itt nem feltétlenül csak lelki közelségre kell gondolni, köszönöm a bizalmat), akkor egyszerűen rosszul leszek. Van, amikor ez kevésbé van így, van, amikor egyáltalán nem jön elő, de néha azt érzem, hogy a falaimat most nem olyan egyszerű levonni valaki előtt, mint amilyen egyszerű először volt.

Nem tudom, hogy mikor leszek képes eltüntetni ezeket a gátlásaimat. Félek magamtól, félek attól, hogy túl fiatalon túl sok részre darabolom a lelkemet, a testemmel együtt. Nem kívánom magam közprédává tenni, mégis néha nagyon vágyom arra, hogy könnyebben emészthető legyek. Nem tudok magamról sokat, bár a fizikai tulajdonságaimat nagyonis jól ismerem. De nem tudom elengedni magam, nem tudom odaadni magam valakinek. Nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon hányszor kell magamat teljes mértékben odaadnom valakinek, hogy megtaláljam azt, aki tényleg mindig kitart majd mellettem. Mert ezt már éreztem, és nagyon nagyot kellett csalódnom.

Nem várom el, hogy ehhez, amit én csinálok, hogy meggondolom magam márpedig, és nem vagyok hajlandó bizonyos dolgokat megengedni, bárkinek is legyen türelme. Nem várom el, hogy ezzel a tudattal bárki mellettem maradjon, ugyanakkor nagyon jól esne. Mert fáj egyedül lenni, akkor is, ha nem egyedül lenni is fáj. Mert egy álomvilágban élek, ahol mindig hiányzik AZ ideál. Amit jelenlegi legjobb tudásom szerint volt alkalmam megélni, és amit talán még sokáig nem lesz alkalmam elfelejteni. Az ideális életemet elhagytam, kényszeredetten, mégis önszántamból, és elástam. Mégis előjön, álmomban néha előjön a tökéletes időtöltés, a tökéletes pihenéssel.

Azt hiszem, nagyon fáradt vagyok…

Az előbbi bejegyzésem után kötelességét érzem közzétenni egy, ha rövidebb is, de legalább ugyanolyan fontos bejegyzést az ellentettjéről annak, amit az előbb leírtam és részleteztem. [Ennek a mondatnak semmi értelme].

Van a fejemben most egy pár ember, akikhez korábban kötött valami, és mégis, mostanában számomra halottak. Mert nem keresnek, mert én sem keresem őket, és mert egyébként is, nem érdekel, mi van velük. Mégis, a jövőben már látom azt a pillanatot, amikor majd nehezen állom meg, hogy egy-egy ilyen egykori közeli ismer…………..ááááh, nem.

Szóval most voltam bent a városban, és nagyon meglepődtem, hogy milyen szép tud lenni még mindig, annyi látogatás után is nekem. A város az nálam azt jelenti, hogy Budapest, kiskörúton belüli rész. Még inkább Duna-part. Szóval este, kivilágítva nagyon érdekes ez a város. És hát ott jókat is lehet gondolkozni. Sajnos nem vittem fényképezőgépet, pedig voltak olyan gondolataim, amiket érdemes lett volna megörökíteni. Mert persze a gondolat ilyen esetekben képi volt leginkább. Nem akarok erre több szót vesztegetni, a városom szép és kész.

Hiányzott egy ember onnan mégis. Mert mindig hiányzik, néha még akkor is, amikor éppen ott van. Mert nem látom be, hogy miért nem tudom a régi énemet hozni ilyenkor. Miért nem tudok úgy viselkedni magamban, mintha csak egy hétig nem lett volna senkim. Miért nem tudom a korábbi tapasztalataimat kamatoztatni? Egy mondatban, miért lettem újra végtelenül gátlásos? Meg kell tanulnom érezni akkor is, amikor mások látják. Egyszer, másfél éve még ment. És voltam nyitott, jókedvű, hű, mindenféle akkor. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeimet? Talán. Mindenesetre hiányzol.

És van még, akivel meg olyan szívesen beszélgetnék, de megint eltelt úgy egy hétvége, hogy nem találkoztunk. Mert a hülye időbeosztásom az mindent megkavar. És mert mindig a barátokat a legkönnyebb eltenni máskorra. Mert te mindig megérted, elfogadod, amikor más dolgom van, vagy amikor nincs kedvem. Nah majd még bepótoljuk, csak legyek túl ezen az egészen egyszer.

Nah ezért nem szeretem a halottakat. Azoknak már minek írni? :P