Figyelem, a következő bejegyzés igencsak hosszúra sikeredett. A neveket kitöröltem belőle, aki ismer, a kezdőbetűkből is tudni fogja, ki kicsoda. Aki esetleg szeretné magát nyilvánossá tenni, szóljon, kiírom szívesen a nevét.
Épp az imént nézegettem ezer levelemet, amiket a különböző emberekhez, emberekről írtam, és mindet, nagyon nagy okossággal elmentettem a gépemen. Ezek alkotják a múltamat, és nagyrészt ezekből derül ki a saját magam számára, hogy mikor mit hibáztam (a legtöbb kommunikációt írásban végzem), és hogy melyik jóslatom nem teljesült, mert van ilyen is egy pár.
A dolog kezdődött egy nagyon régi, még 6. osztályban kialakult – nevezzük most az egyszerűség kedvéért így – kapcsolattal. Ebben a kapcsolatban – tapasztalatok nem lévén – nagyon fontos szerepet játszott a beszélgetés, az, hogy mit gondolunk, hogy mit érzünk. Tetteket kevéssé lehet találni ekkortájt, mert hát ugye mit is lehetne, eléggé fejlett a társadalom, az ember 14 évesen nem kezd el nemi életet élni. Ebben a kapcsolatban volt egy bizonyos levelező-füzet (sajnos nem az én tulajdonomban maradt), amiben minden benne volt, amiben én rendszeresen 5 A5-ös oldalnyit írtam, és amiben minden apró-cseprő dolgomat leírtam L-nek. Gyermeteg lélek voltam, nagyonis, de kicsit a korosztályom fölött, talán. Ez a kapcsolat tartott 8. osztály végéig, majd bármilyen kimondott vég nélkül lezárult a nyár folyamán, mindketten menünk a magunk útján.
Következő tanév előtt egy héttel, életem első csibetáborában aztán jött egy beteges gondolat. Mást nem nagyon tudok mondani. A lány akkor készült a 11. évére a suliban, én meg ugye a 9.-re, szóval volt közöttünk két év. Ennek a csibetábornak szoros következménye lett egyetlen levél, amit én küldtem, és ami már le is van mentve. E. ügyes volt, nagyon érett módon kosarazott ki egy pár rövid kontaktus során, ezt azóta is jogosnak tartom, már akkor is így volt a logikus, nem is láttam benne semmi különöset. Az első évemben tehát ezzel a bakival indítottam, és utána ugyan volt még egy pár (immár korban egyezők felé elkövetett) kísérletem, de azok sem jártak sikerrel, edzett tehát az idő és edzettek a lányok.
A következő csibetábor is hozott újdonságot az életemben. Ekkor kerültem kapcsolatba J-vel, akinek szociális életem bizonyos mértékű fellendülését köszönhetem (köszönöm is). Rajta keresztül kerültem kapcsolatba egy lánnyal (Mesi), aki azóta is alegközelebbi barátom, és akivel anno ugyan lehetett volna valami, ha úgy akarjuk, de nem akartam én, és így nem lett semmi. Pedig micsoda lehetőségek tárultak volna ki előttem akkor… Azonban ilyesmiken nem rágódunk, van ami lett, nem érdekel.
Szintén ekkortájt, 10. év elején kerültem kapcsolatba még egy emberrel, akivel néha-néha beszélgettem kicsit, és nagyon tetszett. Akkor volt végzős a lány, a korkülönbség 3 év, még a fejlett, edzett gondolkodásommal is áthidalhatatlan, nem is gondoltam komolyan semmit. De nagyon tetszett, még most is úgy gondolom, hogy szép volt. Természetes értelemben. De őt is elfeledtem az idők során, nem is kapott levelet tőlem, mondom, nem volt semmi.
J.-n keresztül ismerkedtem meg még valakivel (Á). J.-nek szokása, hogy mindenkit megment, őt is megmentette, ápolgatta, vagy mi a szösz, így került be a társaságunkba, webszerk szakkörre járkált be, Mesivel ismerkedett, így velem is. Szegény én nem tudtam, hirtelen mit kezdjek vele, de aztán lassú megszokás után egészen jóban lettünk. Aztán volt egy délután, este novemberben, amikor több mint egy órát beszélgettünk a villamosmegállóban, elengedtünk minden irányban egy csomó villamost. Én ott kezdtem iránta komolyabban érdeklődni, már nem tudom, miről beszélgettünk. A nevét még nem tudtam. Ez így ott érdekes volt, de én nem szoktam a nevekre figyelni, valamiért nagyon nem is tudom őket megjegyezni. Így hát egy pár egyéb ismert adat alapján kerestem meg iwiwen, és onnan tudtam meg a nevét.
Ő akkor elég rossz állapotban volt lelkileg, kicsit kirekesztett életet élt, vagy nem is tudom, próbálok itt politically correct és nem elfogult lenni, de sajnos azóta máshogy áll a dolog. Szóval visszatérve, kicsitkicsit belehabarodtam. Aztán jött egy téliszünet, aztán egy pár komolyabb beszélgetés, kapcsolat előtti levelek, aztán egy kapcsolat, és kapcsolat közbeni levelek. A kapcsolatra nem szeretnék itt helyet pazarolni, úgyis elfelejteni kéne már, lényeg, hogy kicsit viharos kezdése és vége volt. Összesen tartott egy évig és 8 hónapig körül-belül.
Közben azonban volt egy legutóbbi csibetábor, amikor megismerkedtem már odafelé a vonaton egy leendő kilencedikes lánnyal (Gy), és elkezdtem érdeklődni iránta. A dolog odáig fajult, hogy következménye lett egy elhidegülés, egyéb okok mellett ez is közrejátszott a szakításban, és akkor utána hülyét is csináltam magamból. Hogy őszinte legyek, 2009. szeptember végére egy idegroncs lettem, mást se csináltam, csak tanultam, ennek meg is lett az eredménye. Gy. egészen sokat járt eleinte a stúdióban, sokat láttam, miután tisztázódott életem leghülyébb kosara, és lassan megszoktuk egymás jelenlétét.
Ekkoriban, olyan november, a szalagavató táján jelent meg a stúdióban még két ember. Egyikük (E) felkeltette az érdeklődésemet, de nem tettem semmit, akkoriban még nagyon labilis voltam, fogalmam sem volt, hogy mi a fenét csináljak magammal, egyetlen emberre, Á-ra tudtam gondolni. Januárban aztán sikerült valahogyan mégis lezárni a dolgokat vele, lett is a dolognak következménye, a Szülők Báljára már egészen nyitott formámban érkeztem meg. Mesinek köszönhetem azt, hogy az addig eltelt hónapokban nem hagytam el teljesen magam, mégis, nagyon sokat változtam, és nagyon másképpen állok hozzá már egy párkapcsolathoz is. E-vel akkor még nem lett semmi, áprilisra igen (ezek már mind olvashatók itt), aztán május végére megint hullámvölgy… Nem mondom, hogy ez nem viharos. De más.
Hogy mi van a jelenemben, azt sajnos nem tudom még megmondani. Kicsit betegesen írtam nemrégen egy újabb levelet Á-nak (életem leveleinek kb. fele hozzá íródott), és kaptam rá egy olyan választ, ami bár várható volt, és ahogyan eredetileg nekiindultam ki is boríthatott volna, mégsem tette. Valahogy az idők során valamikor, valahol belül kialakult bennem az a védekezés, amit most felhasználtam ez ellen, és aminek következtében most már csak tisztított a fejemen az egész. Lényegében, bár született 3 oda és két vissza-levél, már az első válasz után azt mondtam, és ezt mostanáig így gondolom, hogy hülyeség volt az elsőt elküldeni. De lehet, hogy ez a gondolat a válasz nélkül nem születhetett volna meg. A volnák nem az én műfajom.
A jövő elé nyitottan állok, lehet bármi, vagy inkább legyen valami, ami jól esik, teljen el úgy a nyár, ahogyan terveztem, lazán, de mégis nagyon sok munkval és haladással, és 5. csibetáborom, ha lehet, legyen végre kellemes, és eseménymentes magánfronton. Amit lehet, megteszem. Hogy mit várok, azt sajnos nem mindig tudom megfogalmazni. A közeli jövőmben nyugodt, kiegyensúlyozott kapcsolatot vagy nem-kapcsolatot szeretnék. A távoli jövőt meg nem tervezem meg, csak nagyon nagy körvonalakban, biztos, ami biztos.
