Szabó Bence blogja

Mindig is vonzott az utazás. Céltalanul, bele a semmibe, ahová éppen sikerül; vagy akár céllal, előre eltervezett menetrenddel, minden pillanatban tudva, hogy hol vagyok. Az utazás megadja azt a lehetőséget, hogy megtisztítsam a gondolataimat, hogy elsimuljon a hangulat, hogy lenyugodjon a kedély. Minden pillanat, amit utazással töltök, hasznos idő. Amikor valami elrontja a kedvem, mindig azonnal utazni vágyom. Gondolkodni. Elmenni, messzire. És amikor az egyetlen lehetőség a menekülésre ugyancsak az, hogy utazok, akkor én elindulok és nem állít meg senki. Nincs ellenfél, nincs külvilág, mindenkin át kell és át lehet gázolni, csak mehessek. Ugyanakkor röghözkötött életem van. Nem változtatom meg a lakhelyem, nem megyek sehová sem, még szórakozni sem. Mert utazok, de nem azért, hogy máshol legyek. Sokkal inkább csak azért, hogy ne legyek ott, ahol éppen vagyok. Időlegesen. Ha oda-vissza sétálok egy szobában, már az is elég. Már akkor is utazok, sosem vagyok egy ponton. Mindig vissza lehet térni. És amikor legjobban szorongok, akkor össze lehet gömbölyödni, és el lehet aludni, hogy a gondolatok elmúljanak, kisimuljanak, tisztuljon a fej. És tisztul is. Csak ne kéne minden nap………

Mostanában kicsit lecsökkent a látogatottságom. Olyan napi 2 látogatás nem sok. Ezen mondjuk annyira nem is kéne meglepődni, de ha egyszer mégis meglepődtem… Biztos mindenki nyaralni van. Én is nyaralni voltam, mindig csak rövid időre és máshol. Aztán én is lassan nekiestem a hatezer teendőnek amit eddig hanyagoltam.

Dehát miért így írok (ilyen ritkán) mostanában? Miért nincsenek szélsőséges posztjaim, mint eddig, miért nem a régi frappánssággal írok? Ennek több oka is lehet. Én azt gondolom, hogy az életem mostanában kicsit egyszerűbb, nincsenek benne azok a nagyon nagy hullámzások, amiket a kapcsolatok váltottak ki, és amiknek következtében két nap alatt két alapjaiban különböző posztot írtam. Egy szóval: kiegyensúlyozódtam.

Ez persze nem teljesen jó szó. Valójában mostanában is sokat gondolkozom, és nyűglődök egyes világi dolgokon, de valahogy sosem hagynak ezek bennem olyan mély nyomot, mint eddig. Ennek nyilvánvalóan oka az, hogy nincs kivel megosztani, nincs aki miatt nyűglődhetnék. Ez talán most egy kicsit előnyös is.

Nyugalmas életem van egészen a csibetáborig, ami meg majd hozza megint a maga forgatagát. Nem annyira akarom én ezt, de most már beleugrok, akármi lesz is. Vannak olyan emberek, akikkel nem akarok (egyáltalán) találkozni. Nyilvánvalóan oka ennek az, hogy sokat voltam kívül ezeknek az embereknek a társaságán, és már elszoktam tőle. De azt hiszem, hogy egy belső változás is közrejátszik benne, ami az elmúlt talán egy hónapban történt velem. Ennek köszönhetem azt, hogy annak ellenére, hogy sok a dolgom, mégsem érzem magam túlterheltnek, mint egy éve, amikor feleennyire fontos dolgokkal törődtem. Hát, bizony meglátszik a változás.

És bizony, a pulóverek mindig saját életet élnek, és mindig jobban tudják, mit akarok. Ezt nem szabad elfelejteni ;)

quare id faciam, fortasse requiris. Nescio sed fieri, sentio et excrucior. Ez egy Vergilius idézet. A fordítása megtalálható körül-belül négy verzióban az interneten, régebbi és újabb magyar költők fordították le anyanyelvünkre. Akit érdekel, keresse meg, nekem egyik verzió se tetszik, valahogy latinul értelmét is látom, magyarul meg nem.

Ami azt illeti, nagyon sokat gondoltam az elmúlt két napban erre a versre. Nem tudom, hogy miért, de mindig akkor, amikor az ágyban feküdtem reggel, vagy lefekvés és elalvás között éjszaka. Most mondjuk pont egyik sem, mert éppen negyed egy van. Hogy miért gondoltam pont erre, az sem teljesen tiszta számomra. Ugyanis pillanatnyilag nem érzem az “odi”-t. Gyűlölni nincsen szívem egyik embert se akit ismerek, akit nem, azt meg ugye elvből nem gyűlölöm.

Szeretni annál inkáb szeretek. Ugyan azt sem tudom pontosan körülhatárolni, de jelenleg ülök a nagymamámnál (elfoglaltam a kisszobát, amiből a háló nyílik) és mindenkire és mindenre barátságosan gondolok. Semmi harag, semmi probléma. Hogy akkor miért van relevanciája az idézetnek? Nem tudom. Azt érzem, azt éreztem, hogy ennek kell a bejegyzésem elején állnia. Sajnos azóta sokat elfelejtettem, mert lám, két napon át nem érdekelt az internet és a blogírás.

Visszatérve nagymamámhoz: Most itt ülök, immáron harmadik napja (előzőleg már voltam itt 4-et), és nem gondolok a gondjaimra. Biztos vannak, bár nem látom őket reálisnak. Valamiért itt úgy kikerülök a világból, inkább pingpongozok (jaj de régen játszottam legutóbb), biciklizek az unokatesómmal és hasonlók.

Semmi kedvem a munkákkal foglalkozni, de azok is várnak rám, mit lehet hát tenni, néha abba is belefogok. És nem is haladok rosszul. Az isten háta mögötti, falusi nyugalom végtelenül inspiráló környezet, nem is tudom, hogy miért nem töltöttem itt sokkal több időt, mondjuk az egész nyarat. Szerdánként meg haza lehetett volna menni egy kicsit minden héten. Most olyan nyugodt vagyok, optimista, nem akarok hazamenni, de most már muszáj. Talán ki kéne otthonról kötni az internetet. Vagy talán csak önuralom kéne, hogy ne használjam, ha nem muszáj. Percdíjas internet. No mindegy. Talán ennyi elég lesz. Odi et amo. A részletek talán később. Most megyek tovább felejteni.

Ma leugrottam Nyíregyházára. Hát, nem mondanám, hogy annyira ugrás volt, Intercity-vel is 3 óra, dehát vannak dolgok, amik megérik. Most talán megérte lemenni. Amúgy fogalmam sincs, hogy miről szól az a város, a plázán és a vasútállomáson kívül nem láttam belőle semmit. Talán jobb lett volna sétálni egyet, de arra nem volt idő.

Hogy miért mentem le? Mert a számomra legfontosabbak ott voltak, ott vannak most is, és úgy érzetem, hogy meg kell látogatnom őket. Ezt a célomat el is értem, de sajnos semmi mást nem. Nem megy ez nekem. Mármint egyszerre két emberre figyelni. Mindig, kivétel nélkül eldöntöm, hogy márpedig pártatlan leszek és jó lesz minden. Aztán mindig kivétel nélkül elhibázom ezt. hogy miért, azt nem tudnám megmondani.

Hogy miért mindig egy ember szívja meg? Ennek bizonyára több oka is van. Mostanában nyilván nagyon fontos szerepet játszik a dologban a “kémia”. Ez megakadályozza, hogy ha E. jelen van, mással foglalkozzam. Ez van, ez ellen nehezen lehetne tenni. Amennyiben megerőszakolom magam, nagy befektetéssel lehetne kicsi sikert elérni. De nincs kedvem nagy erőfeszítést tenni. Nincs erőm sem. Kell másra.

Volt tehát egy éflig fölösleges napom ma. Többek között azért fölösleges, mert nagyon sok volt benne a holt idő (8 óra összesen utazással), és mert megint kudarcot vallottam. Egyszerűen van, amikor nem mennek a dolgok. Mindenesetre most megpróbálok majd sokat aludni és holnap rendesen belefogni a munkámba. Mert különben esélytelen vagyok arra, hogy szeptemberre végezzek bármivel is.

Az elmúlt napokat Skóciában töltöttem, meg még egy pár napot itt is fogok tölteni. A napos Skóciában. Ami azt illeti, a nap süt errefelé. Tudom, hogy otthon ez nem így van, de valahogy nem tudlak titeket sajnálni. Nekem most nem kell semmivel foglalkoznom. Szóval. Lényeges, hogy elutaztam átgondolni az életemet. Mert az jó. És hogy sikerült-e? Nem tudom. Majd meglátjuk. Írtam egy oldalnyit a pici füleses jegyzetfüzetembe. A következőket:

Rád gondolok. Már kb. 15 órája vagyunk úton. Nem mondom, hogy élvezem, de nem is tudom, amíg itt vagy a fejemben, és mégsem vagy velem. (szombat, úton)

Mindig kell valami új, amit még nem zoktam meg. Egy idő után elmúlik a dolgok varázsa, ami izgalmassá teszi azt, amit egyébként nem élveznék (Két nappal később, este, egyedül)

Fontossági sorrend:
++Iskola
+Barátok (igaziak)
-Játék(De azt is muszáj!!!)
– Kísértések (Mindig ellenállni az új embereknek!!!) (#név#???!!???)

Namost akkor magyarázok… Elsősorban a fontossági sorrendben van mit magyarázni. Az első helyezett egyértelmű, a + és – jelek azt jelentik, hogy mennyivel akarok többet/kevesebbet foglalkozni az adott dologgal. Szóval az első helyen a suli, azzal igenis sokkal többet kell. Lehet, hogy akiknek csak beszélek róla, azok azt hiszik, hogy sokat foglalkoztam vele. De valójában nem, sajnos nem sokat tettem, csak sokat beszéltem róla.

A második helyen nagyon nem meglepő módon az a nem sok ember áll, akik fontosak az életemben, akik nélkük nem nagyon tudnék létezni. Rájuk is időt kell fordítanom, mert nem tudok nélkülük meglenni. Mert le kell vezetni a stresszt, azzal, hogy velük, náluk vagyok, vagy csak sétálok (és akkor már jó).

A harmadik hely a játékoké, ez nem semleges, hanem már minuszos, mert kevesebbet kell játszanom. Sokkal nem, de valamivel igen. Ugyanakkor az is fontos, hogy legyen valami, ahol minden eltűnik. Amikor nem törődök semmi mással. És a biliárdban például ez megvalósul. ezért fontos játszani.

És jön a legalja (.hu), ami azért került oda, mert megkeseríti az életemet. Sajnos nem nagyon tudok vele mit kezdeni, csak behódolni. Ellenállni nem könnyű. Talán egyedül nem is lehet.

Biztosan megfordul a fejetekben, hogy ki áll ott rejtve a listában. Az a helyzet, hogy sajnos nem merem bevallani. Az, hogy egyedül ő van név szerint megemlítve, azt jelzi számomra, hogy nagyon fontos átemelnem őt a kísértés sorból máshova. És ha tudná… Nem lehet. Ennek a kísértésnek ellen kell állni, mert különben megint tönkretehetek valakit. És nem akarom, hogy ez történjen.

Ezúttal megvan az az előnyöm, hogy már az elején észrevettem, hogy nem léphetek tovább. És azt hiszem, hogy ezúttal sikerült is megtartanom magam. Reméljük, hogy a nyár ebben nem hoz változást. Üdvözlet Skóciából!

Bence

Az elmúlt héten Európában jártam, családostul, kocsival. A dolog annak köszönhető, hogy nővérkém St. Andrewsban tanul (Skócia), és így elmehettünk meglátogatni. Az ország gyönyörű, az eső nem esett sokat, erre több időt nem fecsérelek, nem ez az élménybeszámoló helye.

Illetve mégis. Ugyanis az összesen megtett több mint 5000 kilométer után úgy gondolom, jogomban áll némiképen szólni az itthon és külföldön élők vezetési szokásairól – ahogy én láttam. A rendszeresség kedvéért, kezdjük Nagy-Britanniában, ahol ugye a bal oldali közlekedés dívik, a hagyománytisztelet jegyében a lovagkor óta. Innen a hazaút országait fogom sorra meglátogatni egy-egy gondolat erejéig, Franciaország, Belgium, Németország, Ausztria sorrendben, majd hazaérvén szólok egy-két szót a címben szereplő esőről.

Tehát Az Egyesült Királyság következik. Errefelé kissé nehéz megszokni a vezetést (ezt persze csak sejtem, nem tapasztaltam), az emberek vezetési szokásait azonban még nehezebb. Kezdjük a körforgalommal, ahol nem a szabályos, KRESZ-ben előírt módon indexelnek, hanem mindig a körforgalom előtt jelzik, hogy merre akarnak menni. Ennek következtében ha az autós jobbra akar kanyarodni, a körforgalom elején elkezd jobbra indexelni, majd kimegy egy tetszőlegesen, a belépési helytől jobbra levő kijáraton. Így, ha nem látjuk, honnan jön, általában fogalmunk sincs, merre akar kimenni. Ez eléggé rossz szokás, de nem balesetveszélyes. Alapvetően erre az emberek udvariasak, ha egy három sávos autópályán meglátják, hogy a szélsőből szeretnék előzni, azonnal a legbelsőbe húzódnak, hogy beférjek. Ez nagyon hasznos, ha az ember tempomattal megy, nem kell kikapcsolni az előzés idejére sem. Hozzá kell azonban tenni, hogy a legtöbb sofőr teljesen változó sebességgel halad, ezért előfordulhat, hogy egy autót háromszor előzünk meg.

Térjünk át Franciaországra. Itt a sok francia megy amerre lát, nem indexel, néha gyorsan hajt, néha lassan. Ha valamelyik autóstársadtól segítséget szeretnél kérni, legtöbbször nem lesz lehetőséged, mivel a franciák nagyon rosszul beszélnek angolul. Ezen kívül nem sok a tapasztalatom, de meg nem szerettem az országot, az biztos.

Ez után Belgium csodásan megosztott, tehenekkel teli földje következik. Nem nagyon tudom megérteni, hogy minek ül ennyi ember autóba, ha a fele sem tud vezetni. Egész Európában, ahol csak jártam, ilyen bunkó, szabálytalan sofőrökkel még nem találkoztam. A gyorshajtás és a korábban említett ingadozó sebesség nem lenne gond, ezzel szemben a jobbról előzés, az indexelés hiánya és a kocsik közötti cikázás annál inkább, tökéletesen balesetveszélyes, kiszámíthatatlan utunk volt. Persze az ok nélküli dugókról nem is beszélve, ezt oda-vissza megtapasztaltuk a Brüsszel körüli gyűrűn.

A legjobb benyomást a német autósok tették rám. Meg persze az utak. Ugye az utak nagy részén nincsen sebességkorlátozás, ennek következtében persze a sok nagy luxusautó csak úgy suhant el mellettünk, pedig helyenként mi is megnyaltuk a 150-et, egyszer meg a 200-at is, csak úgy szórakozásból (Megjegyzem, hogy az autóban 4 felnőtt és három bőrönd ruha foglalt helyet, szép teljesítmény). A németek lehúzódnak, ha te vagy a gyorsabb, türelmesek, ha te vagy a lassabb, egyszer sem dudáltak, nem villogtak. Viszont utat építettek több helyen, ezzel sikerült olyan másfél óra késést összeszedni 30 km-en. Mondanom sem kell, hogy a dugó nagyszerű volt, mert SENKI nem váltott sávot, mindenki abban araszolt, amiben éppen volt, amikor lelassult a kocsisor. Ez valószínűleg a legjobb módszer a dugó elkerülésére, mert nem okoz harmonika effektust. Grat a németeknek!

Utoljára az osztrákok, ők nagyon hasonlóak a németekhez, de van gyorshajtás is (mert van sebességkorlátozás, a 100-ast betartják, a 130-at nem), ezzel szemben nincs semmi más rendellenesség, alapvetően közlekedhető hely.

És végül jöjjön az eső. Az eső valahol Ausztria elején kezdődött, sokat esett, de nem erősen, eleinte tudtunk gyorsan haladni, néha még el is állt. Ahogy azonban átértünk hazánk földjére, elkezdett egyre jobban esni, villámlani. Lassan kénytelenek voltunk 100-ra lassítani, amíg el nem kezdett esni a jég is. Sok villám, sok víz+jég = felhőszakadás, 60-as tempó autópályán. Volt olyan szakasz is, ahol 10 méterre se láttunk el az autóból. Persze megállni már nem akartunk, kb. 150 km-re voltunk Pesttől, és már tizenegy óra volt. Aztán valahol Komárom és Tatabánya között elállt az eső, így értünk haza valamivel fél egy előtt. Mindenki nagyon fáradt volt, ezért azonnal alvás. Kb. egy órakor ideért ugyanannak a viharnak az eleje, sok villámmal. Meggyőződésem, hogy életem eddigi legnagyobb vihara, és valószínűleg legveszélyesebb helyzete volt ez. De túléltem, és most leírhattam ezt nektek. Legközelebb ugyanezt az utat már repülővel szeretném megtenni, úgyis az az olcsóbb.