Szabó Bence blogja

Két esetben nem írok mostanában blogot: amikor semmi értelmes nem jut eszembe, és amikor olyan értelmes jut eszembe, amit nem akarok megosztani. Mivel ez utóbbi mostanában igen gyakran fordul elő, csak a vázlatok gyűlnek, a posztok elmaradnak. Pláne a magánéletemről.

Komolyan azt kell gondolnom, hogy az emberek nem kíváncsiak rám, mert ha nem írok, senki nem kérdezi, mi van… Persze azért a látogatottságom nem olyan alacsony (átlag kb. napi 5 ember), de mégis, ha végiggondolom, senki nem kérdez és senki nem is válaszol.

A helyzet valójában az velem (és most nem menekültök attól, hogy leírjam), hogy semmi sincs velem. Ilyen egyszerűen. Egészen beszürkültem, mint az időjárás. Keddtől megyek vezetni (amennyire oktatóm és az én naptáram fedésbe tud kerülni), ugyanaznap részt veszek az EÜ-tanfolyam első felén, csütörtökön a másodikon. Közben készülünk a szalagavatóra, ami meg pénteken lesz… Szép hétnek nézek elébe, de nem bánom, legalább csinálok valamit.

Van magánéletem is.

Visszatérve a munkára, úgy érzem, hogy kezdem magaménak érezni a munkakört, amiben tulajdonképpen ötödik éve nyúzom magam. Merthogy ugyan fizetés nélkül, de majdnem ugyanezt csináltam eddig is. És hogy milyen lesz a jövőm? Majd a jövőben kiderül, minden tervem szépen fel van építve.

Ideje lesz megint barátnak lenni, mert látszólag szükség van rám. Több ponton is. Találkozni kell, és munkán kívül. A dolgok ugyanis sosem olyanok, ha amúgy az agyam éppen ügyeletes mindenest játszik. Mert mindig jól el tudtam választani magamtól a magánéletet, amikor dolgozom. Fordítva meg sosem. Ezt bizony ki kell bírni.

Tulajdonképpen fáradt vagyok, és összefüggéstelennek tűnök és rosszkedvűnek. Pedig inkább csak kicsit csalódott vagyok az elmúlt hetet illetően, amúgy nem lenne rossz kedvem. Ma este korán lefekszem, holnap aránylag korán kelek, és kedden meg… Hát, reggel hatra már KöKin kell lennem, vezetni. Meglátjuk, sikerül-e. És hogy mikor pihenem ki magam? Olyan közel van már a karácsony, csak 4 hét… Addig már fél lábon is kibírom, nemde?

Ez egy abszolút munka-orientált poszt, amelyben csak egy-két hibára szeretnék fényt deríteni… És lehet, hogy betegesen rosszul fog hangzani az egész, pedig nekem alapvetően tetszett a rendezvény.

Noshát: Iskolám, jelenlegi munkahelyem idén kezdte meg 26. tanévét, tehát betöltötte a 25-öt. Ennek örömére (és az öt évvel ezelőtti hasonló ünnepség mintájára) rendeztünk egy jubileumi műsort, amelyet az iskola melletti sportcsarnokban tartottunk meg, mintegy 500 vendég előtt (köztük kb. 250 jelenlegi diák, ha jól tippelek).

A műsor előkészületei mondhatni még pont időben elkezdődtek, amikor a tanév is. Ekkor már végleges volt az időpoont, tehát nem lett volna bonyolult mindent jó előre eltervezni és megszervezni. Mégsem így történt. Az őszi szünet előtti utolsó héten kezdett az egész dolog úgy-ahogy formálódni, ami, mint láthatjuk, bőven kései egy ilyen rendezvényhez. Ennek sok következménye lett:

Mivel nem küldtünk ki időben meghívókat (úgy gondolom, hogy nem két héttel, hanem legalább egy hónappal előre kellett volna), sokan már nem tudták elhelyezni a rendezvényt a programjukban. Ennek következtében nem lett a tervezett mértékben szűkös a kb. 500 szék a sportcsarnokban (bár így is sokan voltak), főleg a VIP vendégek száma volt alacsony.

A meghívás még egy dologban hibás volt, ugyanis a jelenlegi diákok még csak-csak, de a már elballagottak alig értesültek aróól, hogy mi fog történni (és mindezt még később, mint a meghívók kiküldése).

A műsor diákprodukcióira nem lehet panasz, annak ellenére, hogy még az előző napi főpróbán sem volt ott mindenki (amit már logikailag sem tudok felfogni), egészen zökkenőmentesen zajlott le az egész műsor, nem kis teljesítményt mutattunk fel ebben, és még a minőség is egészen magasra sikeredett.

Az utolsó napon azonban elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem haza nap közben. Így volt két óra, amikor kvázi egyetlen cselekvőképes szervezőként a nyakamban volt a (hibásan kiadott) asztalcipelés, némi fotózás, egy-két sürgős nyomtatnivaló, utolsó pillanatban módosított slideshow a műsor alá, az utolsó utáni pillanatban befutó egyik beszédhez képek scannelése, stb, stb… Ennek következtében nem tudtam ebédelni, nem volt 10 perc, amikor lehunyhattam a szemem és pihentem volna.

Jött a műsor (ekkor már nem tudtam, hogy pontosan mikor mit fogok csinálni, pedig mindent előre elterveztem). Egyetlen egy hibát vétettem, majdnem tovább húztam egy mikrofont, mint kellett volna (ezt szerintem senki nem vette észre), megfeszült a zsinór. Mindegy. Lezajlott az egész, nem volt benne hiba, mindenki élvezte, azt gondolom, a szereplők éppúgy, mint a nézők. Amint vége lett, rohanás az iskolába vissza, egy hangosítás gyors bekapcsolása és tesztelése (egykettőhárom), majd vissza a csarnokba pakolni.

Nagyon nagy súly. És itt már nemcsak arról beszélek, hogy volt 12 hangfalunk. Az is fontos, hogy sietni kellett, hogy mások (szereplők) után is el kellett takarítani. Egyszerűen besokalltam, 14 óra húzott tempójú munka után feladta a szervezetem. Éreztem, hogy közel van az ájulás, ígyhát ittam egy pohár cukros löttyöt (talán gyömbért), összeszedtem minden cuccomat, és elindultam haza. Egy embertől köszöntem el összesen, ezen kívül küldtem egy SMS-t még valakinek, hogy ne kezdjenek el keresni. Másfél óránál is tovább tartott, mire hazaértem, átfagytam. Lefeküdtem, aludtam pár órát (6 körül), ma reggel keltem. De az esti hazaérkezés már egy másik poszt…

Összességében nagyon kimerültem, de azt gondolom, hogy ha nem lennének ilyen napok (amikor tényleg mindent meg tudok oldani), akkor nem érezném magam hasznosnak. A jövőben azért szeretném, ha kicsit jobban előre gondolkodnánk…

Holnap reggel elteszem a laptopom a táskámba, holnapután reggel elutazom. Vasárnap este jövök haza (a laptopom meg hétfőn talán), szóval addig ne keressetek. És drukkoljatok, nagyon élvezni akarom ezt az öt napot.

Mindig csak fél-napjaim vannak. Tulajdonképpen, ha belegondolok, mindenért én vagyok a hibás. Mást nem hibáztathatok olyanért, aminek bennem van az oka. Mostanában egyre többször jövök rá, hogy tulajdonképpen mindenki más normális, csak nekem túl magasak az elvárásaim. És nem arra kell gondolni, hogy csak másokkal szemben. Magamtól is többet várok el mindig, mint amit utána ki tudok sajtolni a testemből.

Persze hibáztathatnám a többieket, hiszen nincsenek igazi motivációim, és az állítólag kívülről jön. Csak rá kell jönnöm ilyenkor, hogy ha magam sem akarom, hogy az a kevés is motiváljon, amit elismerésként konkrétan kapok; hogy az a kevés jelzés elég legyen, hogy érezzem, szeretnek… Amíg ez nem teljesül, nem lehet engem motiválni. És persze saját magamat sem tudom motiválni.

Kesze-kusza vagyok, és már jó ideje csak egy fél. Egyrészt mert még mindig keresem a másik felemet, és bármilyen erősen próbálkozom (vagy minél erősebben), semmi sikerem nincsen. Nem tudom, hol és milyen formában fogom megtalálni. Nem kötelező a másik felemnek személynek lennie (bár eddig abban a hitben éltem, hogy igen). Mindig óriási erőkkel belevetem magam valamibe, hogy azután csak vesztesként kerülhessek ki. Mindig elrejtem magamat a munkák mögül. Nem csinálok magamnak sajtót (hacsak ez a szánalmasan személyes blog nem az), és ezzel elbukok bármilyen rendszerben. Mire be kéne fejezni valamit, addigra elmegy tőle a kedvem és végül csak félig csinálom meg. Ezért bukok el annyiszor és ezért vagyok csak egy fél önmagam is.

Ez a fél nagyon sok dologból áll össze. Fél-kapcsolatok (amik látszólag csak nekem fontosak), fél-érzések (kifejezhetetlenül), fél-szerelmek (amiket csak én érzek), fél-munkák (miközben végig a magánéletemre gondolok, ami szintén csak félig van), fél-pihenések (amikor az agyam nem áll le)… És amikor este lefekszem aludni, az egyik felem azt érzi, hogy megint nem történt velem semmi. Még olyankor is, amikor pedig egész nap dolgoztam, hasznos munkát végeztem másoknak vagy magamnak.

És nem vagyok elégedett. Se a kapcsolataimmal, se az érzéseimmel, se a szerelmeimmel, munkámmal, pihenéssel. Nem vagyok kibékülve magammal. Túl magasan tartom a lécet, és sosincs semmi ami áthúzna rajta. Az álmaim megelőznek mindent és mindenkit, még önnön magamat is. És nincs semmi, ami miatt érdemes lenne üldözni őket. Nem szoktam magamat halálra hajtani már nagyon régen. Sokat vagyok távol az otthonomtól, de nem fáradok el eléggé. Nem tudom, mikor örültem utoljára annak, hogy befejeztem valamit. Hogy úgy fejeztem be valamit, hogy nem akartam jobbítani rajta.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy én vagyok ezért a hibás. Nincsen önbizalmam, sosem bízok abban, hogy sikerül valami, mindig magasra teszem a lécet, sosem merem átugrani. Nem merek brilliáns lenni, mert kilógnék a szürke sorokból. De nem tudok szürke sem lenni, mert úgy is kilógok. Nem vagyok tisztában önmagammal, a képességeimmel, a teljesítményem nagyságával. Soha nem tudtam, hogy mit várhatok magamtól, hiszen a legváratlanabb pillanatokban vagyok képes összeomlani. És akkor semmi nem megy. Aztán meg minden, tökéletesen, még annál is jobban, gyorsan, pontosan. Sosem tudom, mi a következő perc állapota.

És a kiszámíthatatlanságomhoz a gyarlóság, amely mindig tökéleteset akar létrehozni, nem jól párosul. Csak egy felet hoz létre. És az elégedettség elmarad. Megint, mindig. Nem tudom, minek örültem utoljára felhőtlenül pár óránál tovább…

Mégis, miért kell e(s)z nekem?

Már így érzésre ideje, hogy megint írjak egyet. Ami azt illeti, nem is igazán van az agyamban semmi olyan, amit ne mondtam volna már el legalább ezerszer. Mindenesetre, és egyébként is, ideje írni, és ezt az írást nem szeretném elvesztegetni annak taglalására, hogy milyen régen írtam és mennyire nincs mondanivalóm. (Lám, az első bekezdést máris sikerült)

Mert igenis van mit mondanom, még ha nem is mindenki érti, vagy nem mindenki akarja látni, amit mondok. Pénteken volt egy hosszadalmas és igen küzdelmes beszélgetésem jóapámmal. Sok mindent megtudtam, sok mindenben megnyugtató válaszokat kaptam, és részben eladtam magam és a döntéseimet. Eladtam abban az értelemben, hogy nem akartam magamat ilyen mértékben megnyitni (és az első két órában sikerült is önmagamnak maradni), tehát kicsit árulást követtem el magam ellen. Másrészt pedig egy idő után már marketingharcba csapott át a beszélgetésünk, és így talán sikerült valamilyen elfogadást nyernem, mint jellem és mint döntéshozó egyaránt. Mindenesetre hasznos délután volt, még ha nagyon fájt is valahol.

Eddig volt szó a tanulásról és egyetemről. Legyen most magánélet (amit igenis kiteregetek a blogomra). Csütörtökön egész nap magánéletet éltem, több-kevesebb ilyen-olyan sikerrel fűszerezve, és itt egyrészt nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, másrészt pedig szeretném mégis megköszönni mind a két embernek az együttlétet. A haszon azonnal érezhető volt bennem, kicsit megint szabadabbnak és élettelibbnek érzem magam,  ami persze lehet elbizakodás és lehet valami reális, ámde mégis megfoghatatlan üdvözülés. A helyzetem talán nem olyan rossz, mint ahogyan belülről látom.

Mostanában két dolgot csinálok, amikor nincsen semmi egyéb: Egyrészt próbálok minél többet művelődni (filmek, könyvek, újságok (The economist)), másrészt pedig zenét hallgatok, ihletet gyűjtök a következő nem kicsit munkás időszakra (gondolván itt a csibetáborra és az előkészületekre). Az ihlet megvan, sok ötletem támadt már, amiket meg kell valósítani, sok mindent felírtam már a TODO listára, hogy biztosan elvégezzem a közeljövőben. Legutolsósorban pedig jogosítvány folyamatban, de a prioritás valahol a béka segge alatt. Akkor lenne érdekes, ha lenne (vagy legalább esélyem lenne, hogy lesz) autóm. Addig nincs mit tenni, szép komótosan, “kényelmessen”, de mégis “lelkessen” tanulgatok, vizsgázgatok majd. Kívánjatok sok szerencsét!

Tulajdonképpen nagyon nyálasnak fogok hatni, de pillanatnyilag ez a legkevésbé sem érdekel. Vannak ugyanis olyan dolgok, amiket a lehető legnyilvánosabban szeretnék megköszönni minden érintettnek.

A tegnapi évzáró ünnepség folyamán módomban állt kétszer is a stilizált színpadra lépni a suliban és kezet fogni az igazgatóval (és bár ezt egy ideje már minden találkozásunkkor megteszem, az ilyen alkalom mégis más). Az ok, mint minden eddigi évzáró alkalmával, az volt, hogy milyen sokat tettem az iskoláért. Jól esik, amikor megköszönik a tevékenységemet, ugyanakkor kicsit rossz is, hogy nem válaszolhatok ott rögtön. Mindazonáltal ha ezt megtehettem volna, nem is születik meg ez a poszt.

Szeretnék tehát egy pár jogi és természetes személynek köszönetet mondani az elmúlt 4-5 évemért. Azt hiszem, hogy a legnagyobb köszönet a szüleimet illeti, de ez most kanyar lenne a témához képest. Tehát először szeretném megköszönni proclubnak (János, fyi) azt a vonzerőt, amivel egészen a péntek estékig és a stúdiózásig húzott (Mesivel karöltve, akkor még). Ő volt az az ember, aki nélkül a mai napig is csak egy félig mellőzött tagja lennék az osztályomnak, aki nélkül talán sosem váltam volna informatikussá (és lehet, hogy még így sem fogok). Mellesleg nagyon sokat tanultam tőle, mind emberileg, mind pedig szakmailag is komoly segítséget nyújtott az elmúlt lassan 4 egész évben.

Köszönet illeti a mindenkori stúdiósokat (Laci, Szilárd, Eszti, Orsi, Dia), akik társaságot, helyenként védelmet nyújtottak magam és a külvilág ellenében. A közösségi szellem, az az érzés, hogy valaminek a szerves része vagyok, nagyon sokat segített abban, hogy túltegyem magam bizonyos problémáimon, legyen az viselkedésbeli vagy magánjellegű.

Köszönöm az elfogadást és a türelmet a hibák idején a Karinthy tanárainak, dolgozóinak. Külön köszönet illeti itt a tanári kar néhány kiemelt tagját (a 44-es szoba), akiket nagyon megszivattam másfél évvel ezelőtt. Velük is meg kellett tanulni együtt dolgoznom, ha egyáltalán emelhetem magam erre a szintre. Óriási virtuális taps fogadja összes egykori tanáromat, különös tekintettel az osztályfőnökeimre, akik mindig támogattak, és elnézték egy-egy hibámat a munkáért cserében. A Karinthy szelleme (mert igenis van ilyen) nélkül semmi sem sikerülhetett volna grandiózus terveimből. Ezeknek a terveknek a fő támogatója és védnöke (csakúgy mint nekem) az igazgató volt, akit örök hálám fog üldözni ezért.

Végül, de korántsem utolsó sorban minden lánynak, aki elviselt, megkedvelt, kevésbé kedvelt meg, beleestem (ilyen cca. 5 volt), barátom volt stb. szeretnék egy nagy ölelést nyújtani. Azért tartom fontosnak külön kiemelni őket, mert sok olyan pillanat volt az elmúlt évek során, amikor a jelenlétük nélkül talán túlságosan elragadott volna a lendület és elfelejtettem volna élni (amit így is sokan felrónak nekem). Akik az eddigi felsorolásban nem szerepeltek (időrendi sorban): Ági, Gyöngyi, Esztus.

Azt hiszem, senkit nem hagytam ki, remélem, végig tudtátok olvasni, jó nyarat kívánok (most egy darabig megint nem írok semmit, azt hiszem).

Itthon vagyok egyedül. Szülők második mézesheteiket töltik Amsterdamban, legyenek boldogok még legalább ennyi (25) évig. Nekem persze ki volt osztva egy-két dolog erre a hétre, amikkel szépen haladok. Az alábbiakban a ma délelőtt eddigi közel 3 órájáról szeretnék beszámolni, igazán naplószerűen, kivételesen.

8:30 Felkeltem. Szépen lassan felöltöztem a jó strapás munkaruhába, elgondolkoztam a napi teendőkön, megreggeliztem. Ez eltartott nagyjából negyed órát, plusz fogmosás, mosogatógépbe pakolás stb.

8:55 Kiléptem a teraszajtón, kezemben a lakás és a hátsó kis ház (a régi) kulcsaival. Felvettem egy elhasználódott (bár a mai napig a legkényelmesebb) edzőcipőt, és elindultam a kertbe. Tervezett munka nagyjából 500nm fű (jobbára sajnos inkább gaz) lenyírása és a levágott fű zsákokba gyűjtése. Ezzel elég gyorsan haladtam, közben visszautasítottam a szomszéd néni ajánlatát, miszerint adna nekünk egy demizsont (a gyengébbek kedvéért ez egy vesszőkosárba bugyolált kb. 15 literes üveg, amiben bort vagy pálinkát szokás tartani). Mivel a sebességem már-már űrbéli volt, úgy döntöttem, hogy szemügyre veszem a ház előtti területet is, ahol kb. derékig ér a gaz. Ezt további kb. 15 perc munkával a szegélynyíró segítségével olyan 10 centisre csökkentettem. Eddigre patakokban folyt rólam a víz, lévén kb. 28 fok és napsütés odakint.

10:50 Dolgom végeztével bejöttem a lakásba, és megittam fél liter narancslevet sok jéggel. Ez nem tartott soká, még meg sem száradtam, ezért úgy döntöttem, visszamegyek még a kertbe, és leszedem a cseresznyefáról az érett (még pont nem túlérett) termést, amit fűnyírás közben konstatáltam. Ez nagyjából két marék egészen mélyvörös cseresznye lett, tervben ebéd után elfogyasztom. Mivel még mindig közel sem volt dél, gyorsan be is vetettem magam a zuhany alá, ahol nagyjából 10 percet töltöttem el hajmosással együtt.

11:10 Úgy, vizes hajjal nekiveselkedtem egy portalanításnak, még ha nem is túl alaposnak. Először egy ilyen antisztatikus blablával végigtöröltem azokat a helyeket, ahol már nagyon nagy volt a por (másoknél ez még nem ütné meg az ingerküszöböt, de sebaj). Majd hogy teljes legyen a kép, végigszaladtam a ház 12 négyzetméterén (minusz bútorok, így is olyan 90) egy porszívóval (powered by Lux). Amikor ezzel is végeztem, észre kellett vennem, hogy a táskámban még mindig ott figyelnek a tegnapi beszáradt kajásdobozok, így azokat elhelyeztem a mosogatóban, hadd ázzanak (tervezetten ebéd után elmosogatom őket).

11:40 Leültem a gép elé, és igazán elégedetten álltam neki ennek a blogbejegyzésnek. Folytatása következik, mert már most érzem, hogy ez egy különösen produktív nap…

12:45-15:10 Megmelegítettem a kaját és telezabáltam magam, ez olyan jól sikerült, hogy azóta csak a mosogatással végeztem, semmi mással. Viszont sajnálatos módon a ma délutáni programom fele nem valósul meg, úgyhogy most valami aktív semmittevésen kéne dolgozni. A cseresznyét viszont nem felejtettem el, meg fogom enni amint kicsit üresebb lesz a gyomrom. Azt hiszem, most megyek és olvasok egyet vagy alszom.

17:10 Felébredtem, és megettem a cseresznyéket. Finomak voltak. Közben eszembe jutott, hogy nem nagyon van itthon kaja, úgyhogy lesétáltam a kisboltba, és elköltöttem az összes pénzemet zsömlére és joghurtra (értsd: 310Ft). Kellene majd látogatást tennem az automatánál…

18:30 Nem bírom magam tovább itthon tartani, elindulok biliárdozni. Legfeljebb majd eszek is út közben, hogy ne érjek oda hamarabb…

22:50 Hazaértem. Megnéztük hazafelé a kilátást Budapest legdrágább ingatlana mellől, és megállapítottuk, hogy a Karinthy tetejéről jobb. Meg amúgy az utcánk végéről is, de ezt csak csöndben jegyzem meg. Amúgy a biliárdot 4-3-ra nyertem (nem sok-nullra):D. Összességében nem is volt ez így rossz nap. Csak most ne egyedül lennék itthon, hanem mondjuk …val (Szerencsére több embert is ide lehet írni). Azért így is jó éjszakám lesz, nektek is hasonlót kívánok (Az M0 most kicsit sem hallatszik be, hál istennek, el tudok majd aludni).

Elnézést kell kérnem. Sok dolog miatt, amiket eddig tettem, és sok olyan miatt is, amiket csak a jövőben fogok. Megkérek mindenkit, hogy az ignoranciámat tekintsétek a stressz velejárójának. Az elkövetkező hetekben fölényes leszek, igazából bunkó is, nem fogok foglalkozni senkinek a bajaival (leginkább csak nevetek majd rajta), és nem fogtok sokat látni. Nem azt mondom, hogy nem tudok, nem tudnék rendes maradni, de nincs kedvem erre energiát vesztegetni. Az egyetlen dolog, ami most számít, hogy minél könnyebben vegyem az akadályokat. Stresszes vagyok, nagyon félek, még ha nem látszik is. Így majd könnyebb lesz. Majd egyszer egy részetek megtapasztalja, milyen az a stressz, amit átélek. Ehhez maximalizmus és nehéz, sok vizsga kell, azt hiszem. Szóval előre is mindenkitől elnézést.

Az utolsókat rúgom. Nem másokba, sajnos. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy még az is jobb lenne, mint ennyire a kimerülés határán tengődni.

Nem igazán tudom, hogy tulajdonképpen mitől fáradtam el, de azt hiszem, hogy nincs is egyértelmű oka. Sokkal inkább arról van szó, hogy két éve húztam úgy, ahogyan még sohasem, és mindezt egyszerre három életben, három szerepben. A negyedik szerepem ettől függetlenül szintén az egyik legjobb időszakát élte egy ideje, az ötödik meg (talán ezek miatt, talán másért) háttérbe szorult.

Az első és legterhelőbb szerepkör a diáké. Sokan azt hiszik, hogy én nem foglalkozom az iskolával, mármint a hivatalos részével. Ezzel szemben azt kell csak megemlítenem, hogy nem szokott hiányozni a beadandóm. Soha. Nem kések. Soha. Nem lógtam. Soha eddig (és most sem fogok, még ha azt mondom, akkor sem). Az energiáim nagy része tehát elmegy arra, hogy minden nap felkeljek. Ez egyre megterhelőbb, már nagyon hosszú ideje érzem, hogy kialvatlan vagyok, és ezen a szünetek sem segítettek, mert nem voltak elég hosszúak.

A második szerepkör a stúdió. Ez nem sok energiát vesz ki, legalábbis ha a szorosan stúdiós tevékenységekre korlátozódik. Ezzel szemben az a baj, hogy ahogyan egyre többen tudják az iskolában, hogy hozzám lehet fordulni (mert nem mondok nemet), úgy egyre többen megkeresnek kisebb-nagyobb gondjaikkal. És ez sok időt (szüneteket, lyukas órákat) elvesz a szabadidőmből. Persze szívesen csinálom, leggyakrabban. Csak néha érzem, hogy semmilyen megbecsülés nem jár érte, sőt, sokszor inkább azt érzem, hogy ferdén néznek rám. Pedig nem szoktam kárt okozni senkinek. És nem lógok el egyetlen percet sem az óráimból, akkor sem, ha sokan azt hiszik.

A harmadik szerepkör a rendszergazda (-segéd). Ez csak a péntek esték része, meg itthoni munkák, diagnosztika, windows telepítő. Ezzel nem sok időm megy el, csak annyiban hozzájárul az alváshiányhoz, hogy péntek éjjelenként kb. kettőig fent vagyok átlagban, ami persze eggyel kevesebb átaludt éjszakát jelent hétvégénként. Tulajdonképpen heti egy éjjel van, amikor semmilyen kényszer nem rövidíti le az alvást. Azért ez két éve lassan már kezd kevés lenni.

A negyedik szerepkör a baráté. Sokkal jobb volt ez a két év, mint az azt megelőző szintén majdnem kettő. Relatíve megnyíltam, relatíve sokat voltam a barátaimmal. Talán kellett a kikapcsolódás, a három másik munkakör mellé. Mert van, amikor már én sem tudok többet dolgozni.

Az ötödik a magánélet. Úgy nézek ki, mintha sikeres lennék? Nem hiszem. Talán elnyomtam a többi miatt? Ezt sem hiszem. Inkább csak már annyi sebet szedtem össze a saját tüzességemből, hogy lassan teljesen elszenesedtem, elkorhadtam, elporladt az igazi énem. Remélem, hogy ez már nem tart sokáig, és hogy nem maradok így. Erre már nem maradt energiám, már nem tudtam magam ebben a két évben úgy védeni, mint előtte. Lassan már semmilyen vitában nincsen érvem, nem veszem a fáradságot. Majd talán kihúzom a fejem egyszer a homokból, hamarosan.

Hamarosan mindennek vége lesz. Elvesznek a nappalok és az éjszakák rémei, eltűnik az életemből az iskola, egy időre még a számonkérés is. És talán örökre elveszek én is, ezt még nem tudom. Lehet, hogy az lenne a jobb, ha sosem látnának viszont, akiknek már így kerültem bele az emlékezetébe. Fájna az igazság. Még 12 tanítási nap, ebből 9 napon 5.15-kor kelek. A többin 6-kor. Nem sok embert ismerek, aki erre azt mondaná, hogy “de jó neked”. 12 nap után meg jön két egész hét pihenés (helyett magolás), aztán 3 hét érettségi (részletek korábban). Nagyon jó lesz, már előre várom. Főleg azért lesz jó, mert majd húzogathatom ki az utolsó rubrikákat a papírokon.

Most arra rendezkedtem be, hogy ezt az eljövő 12 napot kibírjam. Egyről a kettőre élek, egyik nap lefekszem úgy, hogy éppen csak a legszükségesebbeket csináltam meg. Mert nincs energiám bármi mást is. Ma már a legszükségesebbet sem csináltam meg, mert nem tudtam. Talán már csak azt, ami a vizsgaeredményhez tartozik. Mindennek vége lehetne már. Nagyon fáradt vagyok. Bocsánat, hogy nem mosolygok. Arra sincs energiám, hogy ezt az izommunkát elvégezzem. Ülök az órákon mint egy gép, és elkalandozok. Bármikor el tudnék aludni. És bármikor szívesen hazamennék. Ez emészti fel a legtöbb energiát. Ott maradni, amikor tudom, hogy már úgyis mindegy.

Túlvagyok rajta. Legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy túl vagyok. Mert hát megvolt az utolsó szóbeli is, innentől már semmi, amit csinálok, nem számít bele a jegyembe, csak az érettségi. Ami sok mindent jelenthetne, például, hogy nincsen mit csinálni.

Persze ez így nem teljesen igaz. Bár tény, hogy van olyan dolog, amire nem fogok időt fordítani, mert nem érzem, hogy romolhatna a tudás. De: nagyon sok tennivaló van még, és nagyon sok dolgot ebből még el sem kezdtem. Ideje lesz kiegészíteni a jó öreg jegyzeteket, újakat írni abból, ami arra érdemes, és kikukázni azt, ami még kellhet, de már a süllyesztőben van.

Teljesen megváltozik most a prioritási lista, semmit sem tehetek anélkül, hogy figyelembe veszem az érettségiig hátralevő időt. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz szórakozás. Nem jelenti, hogy nem fogok mást csinálni, csak tanulni. Nem lehet csak tanulással túlélni a maradék másfél hónapot (az utána következő három hét már javarészt fél lábon is). Tanulni kell, de nem csak tanulni. Barátokkal kell tölteni az időt, de nem a problémákkal.

Tulajdonképpen bele kellett tegnap gondolnom abba, hogy hol a perspektíva előttem. Hogy hová tartozom, és mit kell tennem, hogy elérjem a rövidtávú céljaimat. Ennek megvan az eredménye. Nem érzem a problémákat, csak boldogságot érzek éppen. És talán tudok egy kicsit úgy boldog lenni (ebben a pár hétben muszáj lesz), hogy nem tudatosan kerülök el mindent. Mert nem lesz rá energia, az most másra kell.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a legkeményebb vizsgaidőszak áll előttem, amivel életemben valaha találkozom. 6 tantárgy, 14 vizsga, összesen mintegy 23 és fél óra tömény vizsga 17 nap alatt, beleszámolva a hétvégéket. Kemény lesz, talán olyan kemény, hogy néha sok is lesz. A vizsgák között nem szabad már nulláról tanulni, és ezt én is nagyon jól tudom. Ezért van előtte két hét szünet. Ezt a szünetet ingerszegény (más szóval internet- és telefonmentes) környezetben kell eltöltenem. Azt hiszem, ideje beizzítani a nagyit:D.

Jah, amúgy vannak érzelmeim is. Szeretem a napsütést, és megbékéltem végre sok mindennel a múltamban. Tegnap azt hittem, hogy nem volt jó semmire a séta, de mégis. Mert mindig van valami, ami velül lezajlik. És bár az időrendi követésben nem jutottam túl az első két héten, mégis, mivel sok minden ott dőlt el, el tudtam raktározni a megfelelő helyekre (ha jobban tetszik, fiókokba) mindent, ami már nem kell az agyamnak. Aztán hazaértem, és meglepetéssel vettem észre, hogy egy hét idegeskedés megint elég volt két kiló leadására. Ezt sürgősen vissza kell szedni, mert anorex vagyok eléggé azokkal a kilókkal együtt is, nemhogy nélkülük.

“No móre fött!”