Szabó Bence blogja

Túlvagyok rajta. Legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy túl vagyok. Mert hát megvolt az utolsó szóbeli is, innentől már semmi, amit csinálok, nem számít bele a jegyembe, csak az érettségi. Ami sok mindent jelenthetne, például, hogy nincsen mit csinálni.

Persze ez így nem teljesen igaz. Bár tény, hogy van olyan dolog, amire nem fogok időt fordítani, mert nem érzem, hogy romolhatna a tudás. De: nagyon sok tennivaló van még, és nagyon sok dolgot ebből még el sem kezdtem. Ideje lesz kiegészíteni a jó öreg jegyzeteket, újakat írni abból, ami arra érdemes, és kikukázni azt, ami még kellhet, de már a süllyesztőben van.

Teljesen megváltozik most a prioritási lista, semmit sem tehetek anélkül, hogy figyelembe veszem az érettségiig hátralevő időt. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz szórakozás. Nem jelenti, hogy nem fogok mást csinálni, csak tanulni. Nem lehet csak tanulással túlélni a maradék másfél hónapot (az utána következő három hét már javarészt fél lábon is). Tanulni kell, de nem csak tanulni. Barátokkal kell tölteni az időt, de nem a problémákkal.

Tulajdonképpen bele kellett tegnap gondolnom abba, hogy hol a perspektíva előttem. Hogy hová tartozom, és mit kell tennem, hogy elérjem a rövidtávú céljaimat. Ennek megvan az eredménye. Nem érzem a problémákat, csak boldogságot érzek éppen. És talán tudok egy kicsit úgy boldog lenni (ebben a pár hétben muszáj lesz), hogy nem tudatosan kerülök el mindent. Mert nem lesz rá energia, az most másra kell.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a legkeményebb vizsgaidőszak áll előttem, amivel életemben valaha találkozom. 6 tantárgy, 14 vizsga, összesen mintegy 23 és fél óra tömény vizsga 17 nap alatt, beleszámolva a hétvégéket. Kemény lesz, talán olyan kemény, hogy néha sok is lesz. A vizsgák között nem szabad már nulláról tanulni, és ezt én is nagyon jól tudom. Ezért van előtte két hét szünet. Ezt a szünetet ingerszegény (más szóval internet- és telefonmentes) környezetben kell eltöltenem. Azt hiszem, ideje beizzítani a nagyit:D.

Jah, amúgy vannak érzelmeim is. Szeretem a napsütést, és megbékéltem végre sok mindennel a múltamban. Tegnap azt hittem, hogy nem volt jó semmire a séta, de mégis. Mert mindig van valami, ami velül lezajlik. És bár az időrendi követésben nem jutottam túl az első két héten, mégis, mivel sok minden ott dőlt el, el tudtam raktározni a megfelelő helyekre (ha jobban tetszik, fiókokba) mindent, ami már nem kell az agyamnak. Aztán hazaértem, és meglepetéssel vettem észre, hogy egy hét idegeskedés megint elég volt két kiló leadására. Ezt sürgősen vissza kell szedni, mert anorex vagyok eléggé azokkal a kilókkal együtt is, nemhogy nélkülük.

“No móre fött!”

Péntek este van, 11 óra elmúlt egy-két perccel. Ülök a szobámban, és ez azzal a szokatlan érzéssel párosul, hogy péntek van. Minden – és ezt sajnos nagy vonalakban, de szó szerint kell érteni – péntekem arra megy rá, hogy az iskolának segítek. Nem azt mondom, hogy nem esik jól, vagy hogy nem magamtól csinálom. Csak egyetlen pici bökkenő van. A jellem, ami nem hagyja, hogy egyszer is hiányozzak. Rosszul érzem magam, hogyha nem vagyok bent legalább egy pár órát.

Ma ezt is megtettem, végeztem is azzal, amivel tudtam. És utána maradt időm kikapcsolódni, lökni egy kicsit a jó társaságban, ma már másodszor. És még mindig csak tizenegy óra, én meg már egy ideje itthon vagyok, lezuhanyoztam, és még nem éreztem azt, hogy le akarom magamat kapcsolni mára. Ilyen szinte soha nem volt még pénteken. Mindig csak hazaérek, és bedőlök az ágyba, koszosan, sokszor tele cigiszaggal. Most tiszta vagyok, üde és mondhatni friss. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fekszem le időben, már mindjárt megyek is. Csak még ki kellett írnom, hogy jó volt a mai napom. És bizony ez csak elhatározás kérdése volt, mint kiderült.

Köszönöm.

Ez ma a harmadik bejegyzés. Írhatnékom lett, ne kérdezzétek, mitől. Lényegében folytatom az előző bejegyzést, csak egy másik gondolati síkon. Azt írtam, hogy a tudás, amit átadok, hasznára válik az utánam jövő nemzedéknek. József Attila versében ez a taní-tani kifejezés egy lázadás, egy humorba bújtatott nagyon kemény kritika a korabeli társadalommal, azon belül is tanárával szemben. Én most leírnám, mit gondolok a tanításról, aztán majd meg lehet érte kövezni.

Tanár akarok lenni, ezt előre leszögezem. Van sok tanárom, sok jó és rosszabb példát is láttam, ezt is előre leszögezném, ha lehet. Nem akarok talán senkire sem hasonlítani, ezt is jobb előre tudni. És akkor jöjjön a feketeleves.

Először évekkel ezelőtt merült fel bennem a gondolat, hogy informatikatanár legyek. Hogy miért pont informatika, azt majd később. Szóval akkoriban még nem is gondoltam, hogy milyen nehézségekkel járhat a tanítás. Hogy milyen nehéz átadni a gondolatot, hogy milyen nehéz meglátni azt, hogy a nálunk évekkel fiatalabb diákságnak mi ragad meg a fejében. Érdemes haladni a korral ilyen szempontból.

Azt gondolom, hogy nagyon fontos a fiatalabb generációk nevelése, oktatása. Fontos, hogy ők sokkal, nagyon sokkal felnőttebbek és okosabbak legyenek, mint amilyen a mi generációnk, vagy mint amilyen az előttünk levő generáció volt. És itt nem elsősorban arra gondolok, hogy milyen a lexikális tudásuk, bár persze az is fontos. De azt gondolom, hogy elsősorban vissza kell helyezni a társadalomba az erkölcsöket. Lehet, hogy rosszul látom, de talán nekem hisz valamennyire a saját korosztályom, hogy ez, amit ma csinálunk, nem jó. Szóval el kell ültetni a változás magját. Nemcsak itthon, nem csak a magyar iskolákban kéne reformra törekedni, hanem külföldön is. Fontos hangsúlyoznom, hogy a helyzetet nem látom annyira súlyosnak, mint amilyennek sok vészmadár lefesti. Ettől függetlenül célomnak tekintem, hogy egy kevésbé szabados társadalmat neveljek a maiból kiindulva.

Hogy hogyan gondolom ezt megvalósítani, ez valamennyire lényegtelen kérdés, ugyanakkor nem árt, ha tisztázzuk, hogy nem a poroszos, vagy bigott keresztény filozófiához akarok viszatérni. És hogy nem ki akarom verni a leendő fiatalokból a fegyelmet, vagy nem bevágatni akarom velük a tízparancsolatot (ami még sok mai “keresztény” számára is hasznos lehetne). Én csak példát akarok mutatni. És itt jön képbe az informatika, mint ágazat.

Azt hiszem, hogy az informatika az a technikai fejlesztés az elmúlt században, amely lehetővé teszi a legnagyobb erkölcstelenségeket, amiket valaha tapasztalhatunk. Az interneten bármit szabad, semmi nem ellenőrizhető (nem, tényleg nem), semmi nem lehetetlen, és legfőképpen minden nagyon olcsó. Azt gondolom, hogy az informatikaórán még kedves volt informatikatanáromnál is sokkal több hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az internetes tartalmak lopása ugyanolyan lopás, mint bármilyen tárgyi tulajdon illegális úton való megszerzése (CD másolás == letöltés). Ezért akarok hát informatikatanár lenni. Ezen kívül fontosnak tartom, hogy a fiatal generáció tisztában legyen az alapvető ismeretekkel, amik által védekezhetnek a támadások, kéretlen levelek, stb. ellen. Tudtátok például, hogy le lehet tiltani facebookon az email címed nyilvánosságát, minden más adatoddal együtt?

Ezért akarok tanítani. És nem mondom, hogy egész népemet fogom, nem mondom, hogy egyáltalán bárkit is fogok tanítani, de szeretnék segíteni az embereken, és ez a fontos. Csak az oktatás maga akadályoz meg e célom elérésében… Ez már egy későbbi poszt.

Sziasztok, Bence vagyok. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem a másik énem írja a bejegyzést. Nyitott vagyok, mint egy koponya, miután leesett a harmadikról. Vannak mostanában kisebb problémáim. Itt is, ott is, mindehol vannak. De úgy általában nemrég óta egészen értelmesen érzem magam, nincs semmi extrarossz vagy extrajó dolog, ami miatt lehetne nyavalyogni. Ezért nem is írok ide. Hát azért most érzek egy-két dolgot, amit nem szabad elkendőzni.

Jó dolog homokba dugni a fejedet, ha éppen nincs energiád foglalkozni a problémákkal. A legtöbb ember ezt is teszi. Én inkább aktívan szoktam ignorálni bizonyos problémát okozó dolgokat. Mármint nem csak úgy elmegyek mellettük, hanem direkt és készakarva elrugdosom őket. Nem érdemes minden miatt a világ halálát megélni. Túl sok energiát vesz el, még akkor is, ha utána megint javíthatunk az általános állapoton. Én úgy vagyok ezzel, hogy az általános állapotom akkor jó, amikor nincsenek olyan dolgok, amiket be kéne rúgni az ágy alá. Most például pontosan azt érzem, hogy semmi sincsen, amit ne tudnék véges erőlködéssel (c Frank) megoldani. Ezért jól is vagyok. Általánosságban.

Tegnap kicsit hosszú, vontatott, szar napom volt. Egész nap kis csitriket hallgattam. Nem esett jól. El is mondtam, túl is léptem rajta. Nem érdekel, mert úgyis van hová mennem, ha nem akarom őket hallgatni. Ezen kívül volt még felvételi jelentkezéses információcsere is nap közben, meg egyetlen darab órám, meg egy 2 órás osztálykarácsony. Meglepő múdon jól éreztem magam. Pedig nem szoktam annyira az osztállyal jól érezni magam, de most mégis sikerült. Kezdem szeretni az életemet. Nem veszélyes ez?

Kicsit elegem van abból, hogy minden szünetben dolgom van, sosem pihenhetek 100%-osan. Nah most úgy döntöttem, hogy nem fogom magam a végtelenségig hajtani ebben a két hétben, ami még most kezdődik csak el. Lesz benne karácsony. végre megint láthatom a családnak ritkábban felém járó részét, bár még nem tudom, hogy mi a fenét csinálok majd mikor, és hogy hogyan van az időbeosztásom. Szóval ebben a szünetben megpróbálok magamnak a pihenésre is időt szakítani. Mert fontos lenne, hogy a hajrá 3 és fél hónapjában keményen meg tudjam magam hajtani. Hogy igazán jó eredményeket szerezzek majd május első felében. Hogy legalább akkor elégedett lehessek magammal. Mert az nem jó, ha még akkor sem leszek elégedett. A szünetet tehát pihenéssel kell eltölteni.

Hétfőn mégis úgy kezdek, hogy bemegyek reggel, és előre láthatólag egész nap pakolni fogok. Már épp ideje a munkahelyen is rendet tenni. És hát valljuk be, senkinek nincs ehhez kedve és ideje, ezért én csinálom. Meg nekem mániám a rend. Ha valaki meg akar látogatni, akkor a 34-es teremben leszek aznap reggel 8-tól (vagy előbbtől) kb. délután 5-ig.

Van azonban olyan dolog, amit valószínűleg nem fogok megtenni a szünetben, a munkával ellentétben, ez pedig a szociális életem ápolgatása. Pedig hiányoztok. Illetve nem mindenki hiányzik, akivel most nem fogok találkozni, de azért vannak bőven. Legalább … (számolok) … 4-en. Nem baj, kibírom, addig is gondolkozok, és majd nagyon tisztán és kipihenten térek vissza a körökbe.

Szeretek most élni. Semmi komoly, csak olyan általános jókedv. Fej a jó meleg sivatagi homokban, csak az érintéseket érzem. És jól esnek, bizony… Még nekem is.

Kedves olvasók!

Mostanában sokat levelezem, legalábbis elektronikus formában. Ennek a levéltípusnak, az e-mailnek nincsenek olyan szigorú szabályai, mint a formális, kézzel vagy géppel írott, postán küldött levélnek. Mindazonáltal vannak olyan dolgok, amiket érdemes betartani, ugyanis a levélszűrők ezek alapján működnek.

Előszöris, akinek több e-mail címe van, az vagy egyet használjon a levélküldéshez, és ezzel szoktassa az embereket arra (nagyon hatásos, higgyétek el), vagy pedig arról küldjön levelet, amire a választ szeretné kapni. Ez szerintem evidens.

Másodszor, mindig, kivétel nélkül jelöljünk meg tárgyat. Ezzel nagy mértékben megkönnyítjük a levélszűrők dolgát, hiszen aminek nincs tárgya, az sok esetben azonnal a szemetesbe kerül, szigorúbb levélszemétszűrők esetén. Ezen kívül az olvasó, címzett is egyszerűbb helyzetben van, ha azonnal látja, hogy ki küldte a levelet, és mi a témája. Én például sok esetben ennek megfelelően változtatom az olvasás sorrendjét, illetve sürgősségét.

Harmadszor, az elején írjuk le, hogy mi a célja a levélírásnak. Mert ellenkező esetben esélytelen, hogy a sietős világban rendesen végigolvassák levelünket. Nem érdemes azzal kezdeni, hogy hogy vagy, mit tudom én, mert az ilyenekre a legtöbb ember nem válaszol kellő sebességgel. Még ha van is benne egyébként fontos dolog, ha az nem látszik azonnal, akkor semmit nem fog belőle észrevenni a címzett.

Negyedik fontos dolog, hogy fejezzük ki, amennyiben mindenképpen várunk választ a levélre. Mert én például nem szoktam feltétlenül válaszolni, ha csak információt kapok. Nem szeretek fölöslegesen írni. Ezen kívül persze fontos a megfelelő aláírás (ez majdnem mindenhol automatizálható) is.

Ötödször, de nem utolsó sorban, az esetleges hozzáadott értékek. Például, tértivevény, ha tudni akarjuk, hogy a címzett megkapta, elolvasta a levelet (erre mondjuk a nagyobb cégek a megérkezés pillanatában automatikusan küldenek választ, de magánszemélyeknél jól alkalmazható). Fontos lehet még, hogy válaszokban ne küldjük vissza az eredeti levél csatolmányát, mert az fölösleges adatforgalmat generál. Illetve lehet prioritást adni a küldött leveleknek, így a címzett olvasás nélkül is láthatja, hogy fontos a levél.

Nagyjából ennyi, remélem, hasznos tanácsokat sikerült adnom. Használjátok ezeket a formákat, ha sikeresen akartok levelezni!

Nem tudom, hogy mi van velem. Az értelmes gondolatok egyszerűen kisurrannak a fejemből, nem tudok megfogalmazni semmit. A helyzet kilátástalan, és elviselhetetlen, persze, mindez csak belülről jelentkezik. Nem tudok egyetlen dolgot sem nyugodtan, értelmesen végigcsinálni. Gyakorlatilag esélyem sincs kialudni magamat, mindezt úgy, hogy egyre többet alszom.

Megint. Megint megzavartak. Írom ezt a nyamvadt blogbejegyzést, és közben jönnek az emailek. El se tudom hinni, hogy lassan már egyetlen olyan óra sincs, amikor be tudnám kapcsolni a gépemet, és nem kapni valamit, ami adott esetben például felborítja az egész napi programomat. Amikor bekapcsolom a gépet, mindig abban reménykedek, hogy legalább aznap nem lesz semmi.

Mint mondom, mindez csak belülről furcsa. Ma reggel például nagyon azt éreztem, hogy értem a matekot, amit tegnap vettünk. Hát, az a helyzet, hogy nem. Illetve értem, tudom, mit kéne megcsinálni, és mégis, fogalmam sincs, hogy mit csináljak egy feladattal, ha egyedül kell megoldanom. Megrázó az is, hogy egy olyan anyagrészből, ami nem volt nehéz, nem igényelte az agyamat, csak marha hosszú feladatok voltak benne, sikerült 3-ast kapni. Egyszerűen elegem van abból, hogy a legegyszerűbb túlélésért küzdök olyan tárgyakból, amiket amúgy a kisujjamból kéne kiráznom. És mindebből bárki, aki kívülről néz, semmit nem lát, csak azt, hogy lusta vagyok és mindig leszarom miről van szó. Odáig már nem terjed a figyelme az embereknek, hogy harcolok minden egyes olyan percért, amikor pihenhetek. És nincs ilyen perc. Nincs olyan este, amikor úgy fekszem le, hogy “hurrá, minden kész van, pihenjünk egyet”. Minden estém azzal telik, hogy számba veszem, mi az, amit megint nem volt időm megnézni, megcsinálni, végiggondolni. Mindig el vagyok maradva.

Kívülről meg mindig leszarom. Az a baj, hogy nem vettem észre idejekorán, még  mielőtt belefogtam, hogy én ezt a szintű agyfacsarást, hajszát, kötött munkavégzést nem leszek képes tolerálni. Márpedig én nem tudom akkor végezni a munkát, amikor időt kapok rá. Én csak akkor tudom végezni, amikor Én magam időt adok magamnak rá. És a tanórák folyamán nincs olyan perc, amikor egy kicsit is dolgozni lennék képes. Megint sajnáltatom magam. Ennek az az oka, hogy nem tudok egyedül átesni ezen az egészen, nem tudok normális módon gondolkozni. Nem tudom. Valamiér nem megy. Kérek egy hetet, amikor átprogramozhatom magamat szépen, nyugodtan, nulla leadási határidővel arra, hogy normálisan végezzem a feladataimat. Talán sikerülne, talán lenne ehhez elég akaraterőm. Ha normális formában lennék, biztosan lenne – de nem vagyok. Egy ideje, nem is olyan rövid ideje nem tudok pihenni, és emiatt elvesztem a lelki erőmet, ami pedig egyben tarthatná a világomat. Lassan összeomlok, és azt hiszem, egy ember van, aki ezt érzi, látja is rajtam. Csak messze van ahhoz, hogy segíthessen. És nekem kell hozzá elmennem, mert másképp nem megy.

Sajnálom, azt hiszem, hogy rosszul választottam meg egy pár dolgot. Amikor azt láttam, hogy milyen óriási lehetőségek állnak előttem, nem vettem figyelembe azt, hogy valójában ha ezeket ki akarom aknázni, nem lehetek önmagam. Most szembesülök azzal, hogy ha önmagam akarok lenni, akkor sajnos fel kell adnom az eredetileg, évekkel ezelőtt magam elé állított céljaimat. Tisztában vagyok azzal, hogy mire képes az agyam. De azt is tudom, hogy nem ilyen módon lehet belőle a legtöbbet kihozni. Nem azzal lehetek hatékony, ha mindent megcsinálok úgy, ahogyan kérik. Hatékony akkor leszek, ha mindent úgy csinálok meg, ahogyan nekem kényelmes. Nekem sosem vált be az, hogy mint egy kutya (sajnálom, angol hasonlat, like a dog) dolgozzak valamin, mindezt úgy, hogy egyetlen módot tudok a megoldásra, és azt szabályokat betartva kell megoldanom. Nem megy. nekem lehetőségek kellenek, az kell, hogy lehessen választásom, hogy az intelligenciámat arra használhassam, hogy megoldjak egy problémát, nem arra, hogy végigmenjek a szabályos lépéseken. Én kreatív akarok lenni, nem gépies. Az oktatás formája viccesen ad szabadságot. Egyszer dönthetsz, hogy mit hogyan akarsz tanulni, majd soha többet esélyed sincs azt mondani, hogy ja nem, mégsem ezt akarom. Kezdek előnyöket látni a magyar rendszerben.

Kérlek, akik közel álltok hozzám, és értelmesen tudok veletek kommunikálni, keressetek meg. Beszéljünk! Győznöm kell, mert nem tudom elviselni, ha nem oldom meg. Segítséget kérek, nyíltan, személyesen, és nagyon komolyan. Ritkán teszek ilyet, általában csak kiadom a dühömet. Most félek. nem vagyok dühös, csak félek.

Hogy mi egy? Még én sem tudom pontosan, a végére kiderül. Eredetileg az akart lenni a címe, hogy Egy Hét, aztán rájöttem, hogy ennél az időmértéknél vannak sokkal fontosabb dolgok is, amik Egyek. Vagymi. Például…

Vad Fruttik

Szóval elsősorban ami Egy, az Én. Mert ugye én egy vagyok, nincs több, és nincs értelme másik ilyet keresni. A különlegesség formája persze sokak számára meglepő, de nem hiszem, hogy annyira érdekes lenne. Mindenkiben van valami “furcsa”. Persze mindig kizárólag pozitívan nézve furcsa, vagymi. Állítólag én is az vagyok. Most hirtelen nem találom az idézet forrását. Ez [és itt nem írom, hogy furcsa] meglepő. Azt hittem, hogy szoktam emlékezni arra, ha valaki valamit valahol [sok lesz bazz] elmond, leír nekem. Nélkülözöm az értelmet ebből  a bejegyzésből, azt hiszem.

Tegnapelőtt furcsa dolgok történtek velem [ugye az péntek volt?]. Merthogy végre képes voltam kifejezni, hogy mennyire elegem van. És képes voltam mindennek ellenére egy kicsit a magam útján járni, elfelejteni, hogy vannak körülöttem mások, hogy vannak nekem elveim, vagy ilyenek. Képes voltam hatékony lenni. Aztán este meg még hatékonyabb voltam, de állítólag ez annak köszönhető, hogy “Jól választottuk meg a feladatokat”.

Tegnap meg feleannyira se voltam hatékony, amennyire szerettem volna, mondjuk ebben szerepe van annak, hogy kicsit mással volt a délutánom elbaszva, mint ahogyan eredetileg terveztem. Pl. aludtam, mintegy 40 perccel többet, mint amit előre terveztem. Meg sétáltam szintén mintegy 40 perccel többet, mint ahogyan [...] érted.

A mai napom meg megint a félreszervezettség netovábbja, főleg azzal, hogy itt múlatom el az időmet [nem akartam trágár kifejezést használni], ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék (pl. közgáz). Agyhalott ez a hétvége, pedig ha most nem, akkor semmikor nem tudom megszervezni. Tegnap reggel óta nincs itthon senki, azt csinálnék, amit csak akarok. És mégsem azt csinálom:D. Mentem.

A DeBuT egy frissen megalakult verseny, aminek a teljes neve Debaters Budapest Tournament (Vitázók Budapest Verseny). A lényeg tegnaptól a honlapunkon olvasható.

A honlap készítése során egyetlen követelménynek kellett megfelelnem, mégpedig, hogy nagyon gyorsan elkészüljön. Ennek próbáltam eleget tenni, és tegnap reggel 10 körül hozzá is fogtam a készítéshez. Nem teljesen nulláról indultam, legalábbis ami az elképzelést illeti, hiszen volt egy jól előkészített tervem, egy logóm, és a fejemben egy színvilág. Ennek mgefelelően csináltam meg a HTML-kódot.

Azonban ekkor még semmilyen CSS-sel nem tudtam szolgálni, az adatok szépen sorosan egymás után jelentek meg, nem volt egy szép látvány. Ami azonnali segítséget nyújtott, az a saját honlapom. Mivel elég konzisztens módon szoktam elnevezni a div-eket az általam gyártott honlapokban, ezért nem okozott problémát a régi CSS új felületre húzása. Amint bemásoltam, sokkal közelebb kerültem az elképzeléshez.

Volt azonban egy probléma, amivel szembe kellett néznem. Minden oszlopnak azonos magasságúnak kellett lennie, hogy ne nézzen ki úgy a honlap, mint egy lépcsőház. Jánostól kaptam egy nagy adag segítséget ennek megvalósításában, konkrétan adott egy keresőkifejezést, amit beírhattam a google keresőjébe, és a találatok között elég gyorsan megjelent a nekem tetsző megoldás (equal height columns). Ezt elég könnyen és egyszerűen tudtam alkalmazni a honlapon, így már megvolt a fix magasság, aminek ráadásul lehetett egy minimum értéket adni (tudjuk, ugye, milyen rossz a sávszerű honlap.

Ezzel majdnem készen is voltam, már csak a tartalom feltöltése következett. Erre is volt egy szegényes papírom, így nem kellett kitalálnom, hogy milyen menüpontok és milyen szövegek legyenek a honlapon, mégis igénybe kellett vennem az angoltudásomat, hiszen a vázlatpontszerű anyagból értelmesnek mondható szöveget kellett készítenem.

Utolsó lépésként publikáltam a zártkörű levelezőlistán a 90%-os honlapot, így megkaptam a színekre vonatkozó tanácsokat is, illetve egyik ismerősöm segítségével még egy apró betűtípusbeli hibát is ki tudtam javítani. Ezzel készen lett a honlap, körülbelül 3 óra kódolást, és még olyan 1 órányi (azonban jelentősen szétvagdalt) csiszolgatást vett igénybe. Olvassátok egészséggel!

http://debut.karinthy.hu

Ez a bejegyzés töredékes. Nincsen megszerkesztve, úgy van itt, ahogyan először kijött az agyamból. Egyszer majd átdolgozom, igérem.

Magadat megnyitni igencsak veszélyes dolog. Tegnap megtapasztaltam. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy kaptam egy kis ízelítőt. Amikor az ember megnyitja magát, van egy pár dolog, amikre nagyon oda kell figyelni. Amennyiben nem teszed meg, akkor nagyon komoly sérüléseket szerezhetsz.

Ezek között a legfontosabb, hogy a megfelelő személyt válaszd ki. Nem lehet akárkinek akármit elmondani, mert annak nem lehet jó vége. Bizonyos értelemben én ezt a hibát rendszeresen elkövetem. Egy kicsi ismeretség után elmondani valakinek akár csak úgy fél vállról is a fél életedet komoly hiba. Nem tudhatod, hogy ki érdemli meg a tudást. Vannak, akik valószínűleg évek után sem fogják elérni, hogy megbízz bennük. De valúszínűleg ők se bíznak meg benned. Szóval velük nem kell beszélni. Aztán vannak olyanok, akikkel nagyon gyorsan nagyon nagy mélységekbe ereszkedtek le. Hát, nem tudom, hogy szabad-e azt mondani, hogy ez sietség, és ne tegyétek. Talán jobb azt tenni csak, ami mindenkinek megfelel. Ne legyen hirtelen mozdulat egy új ismeretségnél, mert még a végén a másikról lehántasz egy olyan réteget, amit nem akartál látni.

Szintén fontos jó előre elhatározni azt, hogy egy adott szituációban meddig mégy el. És nem szabad tovább menni, semmiképpen sem. Meg kell tudni mondani, ha már sok a kérdés, ha már sokat mondtál így is. Nem szabad túlságosan könnyen meggyőzhetőnek lenni, mert abból sérelem lesz. Amennyiben pedig megsérülsz, nem lesz értelme folytatni a beszélgetést, sőt, a heg még nehezebben fog később átereszteni. A képekből kilépve, ha valakivel tudatni akarsz valamit, akkor pontosan azt mondd el, de sose többet. Nem léphet be egy olyan körbe, amiben te nem akarod látni, vagy amit ő nem akart látni. Mert ha megteszi, ott könnyen elriadhat, és akkor sokkal sekélyebbről kezdhetitek újra egymás megismerését. Az meg csak az időt viszi.

Tegnap volt némi tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Beszélgetés közben messze mentem, és nem vettem észre. Fájt. Nem csak a másiknak, nekem is. Nekem a reakció fájt. És ezzel rendben is volt. De akkor már nem volt mit tenni. Valamiért ezeket a hibákat nem lehet visszacsinálni, még akkor sem, ha gyorsan visszalépsz kettőt. Valahogy nem lesz meg abban a beszélgetésben már a bizalom. Csak máskor.

Ezért javaslom, hogy mielőtt lelkizni kezdtek, mindig nagyon jól gondoljátok meg, hogy kivel és mit akartok megbeszélni. El lehet kerülni ugyanis a fájdalmakat. Csak mondjuk nem könnyű.

Minden tévhittel ellentétben, bizony, nekem semmi bajom sincsen mostanában. Hacsak az nem, hogy túlhajtom magam, túl sok mindennel akarok egyszerre fogalkozni. Az, hogy mivel, nem lényeges. Az, hogy mennyit töltök egyes dolgokkal, az viszont nagyonis.

Mielőtt elkezdődött az év, úgy döntöttem, megint, mint ahogyan tavaly is, hogy nekem bizony minek magánélet, sokkal hatékonyabb vagyok nélküle. Ami azt illeti, még mindig azt hiszem, hogy így is van. Ennek ellenére azonban rögtön az első héten sikerült magamnak mégis némi ilyesmit szervezni. Ezt nem szeretem magamban, hogy sosem sikerül elkerülnöm a végzetem.

És ennek bizony ára van. Ha az ember magánéletet szeretne, eleinte le kell mondania bizonyos dolgokról, amik másnak vannak. Ez például a szabadidő. Én is minden percemet azzal töltöm, hogy a fejemet töröm. Már amikor éppen nem cselekszem. Olyan mértékű tervezés vette kezdetét az agyamban, amit nehéz lenne pontosan feltérképezni. Minden lehetséges cselekedetet előre megvizsgálok, megpróbálok minél kevesebb dolgot a véletlenre, ne adj Isten mások szeszélyeire bízni. Mindent eltervezek, és tudásom szerint végre is hajtom terveimet.

Emellett sok időt töltök a tanulás tervezésével. Mert persze van egy rakat dolog, amiket meg kéne csinálni. Én mindegyikre teszek egy kvótát, hogy az mennyi idő, és megpróbálom a kvótán belül befejezni. Egy átlagos fogalmazás pl. fél óra. Akármilyen nyelven. Egy fizika házi 15 perc, egy laborjegyzőkönyv max. két óra, stb. Ezeket a dolgokat minden hétvégén kilistázom, idő nélkül (az fejben van), és ahogyan dolgozom, elkezdem kipipálni a dolgokat a listán. Így próbálom lehetővé tenni, hogy mindennel végezzek időre.

Na most van egy komoly gond, amikor elkezdek valamivel foglalkozni. Az a probléma, hogy mindenről elvonja a figyelmemet valami más. Mondjuk ki, egyszerűen dekoncentrált vagyok. Talán az internet az oka, talán a szobám légköre, az elrendezés, vagy a magánélet. Mégis, valahogyan nagyon nehezen fogok hozzá 100%-osan valamihez. ha közben jön egy e-mail, hajlamos vagyok elfelejteni azt, hogy mit csinálok. És persze akkor jön az időpocsékolás, amit meg nem szeretek.

Most is, például, eszembe jutott valami, amit meg kéne néznem. És ha nem vagyok elég erős, akkor el is kattintottam volna a szerkesztőfelületről. De nem tettem.

Próbálom tehát az időmet rendesen beosztani, mindent csak a maga idejében tenni, és odafigyelni, ha valami kimarad. Mindig azon gondolkozom, hogy hogyan lehetne kicsit hatékonyabbá tenni a munkámat. Mindig van még dolog azon a TODO listán, és ez így erősen meghajtja az agyamat. Ha meg valamiben még bizonytalanság is van, akkor aztán négyzetesen növekszik a terhelés. Ezen a héten például csütörtök reggelig nőtt, aztán csütörtökön nap közben stagnált, majd hirtelen esett egy nagyot. És mire hazaértem, teljesen kiegyensúlyozott voltam megint, és tudtam normálisan viselkedni.

Hogy mi a tanulság? Hát, nem tudom. Végülis, magamnak keresem a bajt, ha nem akarnék semmilyen magánéletet, hát nem lenne problémám. Csak akkor meg nem is tudnék létezni. Azt hiszem, hogy csak le kéne mindent tisztázni, még ennél is sokkal jobban. És akkor nyugodt lehetnék.